Chapitre 29 - Lafayette

...

Hellobello, Mindenki!

I'm back. 

Ha itt vagytok még, jelezzétek!

Jó szórakozást!

puszi, Miss C.

XXIX.

Felvágódott a kocsi ajtaja, majd két markáns kéz ragadott magával. Megint a földön landoltam, és kezdtem magam úgy érezni, mintha csak egy zsák krumplinak tekintenének. Bevertem a fejem, hisz nem tudtam semmiben megkapaszkodni.

Felnyögtem.

Hol van ilyenkor Joe, a terhes vagy, nem nyírlak ki szövegel?

- Te idióta! – Hallottam meg, ahogy ordít.

Hú, de hideg a föld.

- A csaj terhes, te fogyatékos! – Kiabálta, immáron felettem állt.

Megpróbáltam felülni, de belenyilallt a bordámba.

Ha valaki nem kapar fel gyorsan a földről, meg fogok fázni!

Joe lehajolt, majd a karomnál fogva lassan felállított.

- A csaj fogoly és nem túsz!

Mért? Mi a különbség? – Tanakodtam.

- Mé, oszt mi a különbség? – Hallottam meg durva tájszólását annak, aki kirántott a kocsiból.

- Istenem, ennyi retardáltat… - sziszegte.

- EMELIE! – Hangoztatta valaki a nevem örömmel teli kiejtéssel.

Azonnal megfagytam.

Toolst pillantottam meg az egyik sír bejáratánál, amint széttárt kézzel üdvözölt. Jézusom, most döbbentem rá, hogy egy temetőben vagyunk. Idegesen mértem fel a terepet magam körül.

- Gondolom félsz, és nem tudod hol vagy… - édesgetett szavaival.

- Ami azt illeti, de. – Meredtem rá, és ő ledöbbent. – Azt hiszem, ez a Lafayette temető. Sok sorozat játszódik itt – magyaráztam neki.

- Okos lány… - mért végig. – Hol a fiú? – Kérdezte Joe-tól.

- Nagyjából most veszik át az anyjáék. – Pillantott az órájára.

- Rendben. – Bólintott a professor.

- Tessék? – Fordultam ijedten Joe felé.

- Te vagy Marcus szeme fénye – jött közelebb Tools, és maga felé fordította egy ujjal az arcomat. – Sőt! – Érintette meg a hasam a másik kezével – most már ketten vagytok… gondolom, mindent elkövet, hogy visszakapjon. Egyben. – Nevette.

Rendesen féltem. Féltem így is, hogy tudtam, nem vagyok terhes. Joe-ban nem bízhattam meg, mert nem hittem el, hogy kettősügynök, ebbe beletörődtem… mégis, valahogy úgy éreztem valami nincs rendben. Aztán eszembe jutott, hogy miért is hagytam ott a világvégi életemet.

- Hol a bátyám? – Kérdeztem ijedten.

- Gondolom… - nézett az órájára – most megy dolgozni.

- Tessék? – Furcsálltam.

- A bátyád sosem volt itt. Csak meghackeltük a telefonodat, amíg otthon voltál. Mit gondolsz, nincsenek mindenhol embereim? – Nézett mélyen a szemembe. – Előlem nem tudsz elbújni, Emelie! Tudok mindenről, tudok a kis kirándulásodról, a szombat esti bálról, hogy hol laksz, kik a barátaid… én, mindent tudok. – Mondta halkan, és akár egy kígyó, bámult le rám. A zöld íriszei kristályosan csillogtak és a pupillájában láttam a saját, ijedt arcomat.

Végig csak hazugság volt. Garyéknek semmi baja, de… de én itt ragadtam.

Lassan esett csak le, Tools mit mondott. Éreztem, amint kifut az ereimből a vér. A kezem remegni kezdett, a gyomrom már felfordult, majd röpke pillanat alatt fordultam oldalra és adtam ki magamból mindent. Legalábbis szerettem volna, ha valami kaja jön vissza és nem a kesernyés gyomorsav, azonban 2 napja nem ettem, és legalább egy hete nem aludtam rendesen.

Kicsin múlt, hogy ne hányjam le a cipőmet, tetőzve a dolgot, így is a kábelkötegelő belevágott a csukómba. Egy vastag, meleg lüktető vércsík fojt le a tenyerembe. Felszisszentem.

- Jezusom! – Kapott el Joe, mielőtt leestem volna a földre. Valamennyire még a saját lábamon álltam, de ő a derekamnál tartott. – Tools! – Szólongatta az engem meredten bámulót. – Tools! – Mondta erőteljesebben.

- Mi van? – Pillantott rá vissza.

- Be kell őt vinnünk, holtan semmit nem ér!

A professor hümmögött egyet, majd bólintott. Pillanatok múlva valaki elvágta a kötegelőt, és Joe nyakába kapaszkodva beljebb bicegtem a temetőbe.

Valamiért elfogadtam a sorsomat, és megkönnyebbülten felsóhajtottam. Hisz mindegy is nekem, hogy élve, vagy holtan vagyok. Gary és Sára épségben vannak, Joe pedig egy időre kitolta Marcust is a képből. Hogy velem mi lesz, az nem érdekes.

Mertem remélni, hogy Joe tarja magát az egyezségünkhöz és vigyázni fog rám. Ha nem, valószínűleg megtalálom a módját, hogy pokollá tegyem az életét.

*

- Ébredj, álomszuszék! – Szólongatott édesen.

- Marcus? – Mormoltam.

- Nem, - nevette – egy árnyalattal világosabb.

Kipattant a szemem és felültem felhúzott térdekkel. Idegesen néztem körbe, de alig láttam.

- Nyugi, nyugi – csitítgatott Joe.

- Hol vagyunk? – Kapkodtam a fejem jobbra-balra.

Sötét volt és az éjjeli szekrényen a lámpa túl halvány fényt adott. Aztán pár másodpercre rá alkalmazkodott a szemem és már mindent láttam.

Egy orvosi székben ültem, egy szürke pléddel letakarva. A falakon egzotikus tájképek, mellettem pedig egy jó adag véres kendő, és kések egy polcszerűségen. Az éjjeliszekrénynek hitt dolog, egy nagy íróasztal, a lámpa pedig egy olvasólámpa volt.

- Nyugodj meg – szólt halkan – azokkal csak kitisztították a sebeidet. Óvatosan megmozdította a bal csuklóm, mire felszisszentem. – Óvatosnak kell lenned, felszakadhat a varrat. Sikerült megvágnod az ütőeredet. – Bólintottam jelezve, hogy megértettem, amit mondott. – Senki nem fog bántani.

- Te már megtetted – morogtam lehajtott fejjel.

- A szavamat adom! – Mondta komoly hangon és én felpillantottam rá. – Nem azért vagy itt, hogy bármi bajod essen.

- Hát akkor miért?

- Mert nekem kell az, amit Yanara és Dennis elvettek tőlem. – Jelent meg Tools az ajtóban. – Te pedig a biztosíték vagy arra, hogy visszakapjam. Addig viszont itt maradsz.

- Mégis hol van az az itt? – Néztem újra körbe.

- A Lafayette-ben.

- Még mindig?

- Igen, egy régi katakomba rendszerben vagyunk. A polgárháború alatt volt itt egy rejtekhelye egy francia fejesnek. – Állt meg velem szemben. – Elhagyatott volt, és el is felejtették, de én felturbóztam.

Sóhajtottam.

 - Kemény csaj vagy – mért végig. – De terhes vagy, és tudom nem látszik, emberség azért van bennem. Ha együttműködsz nem lesz semmi baj.

Aprót bólintottam, ő pedig sarkon fordult.

- A te felelősséged! – szólt hátra Joenak és elment.

- Csodás – morogta, miközben rám nézett.

Isten engem úgy segéljen, visszakézből pofon vágtam. Jé, eltűnt a gipszem is? – Meredtem a kezemre, majd vissza Joe-ra.

Idegesen sóhajtott, miközben a rózsaszínes foltot fogta az arcán. Mérgesen meredt rám.

Az ajtóban újra mozgást láttam, odakaptam a fejem. Közben Joe felkapott egy szikét mellőlem, és a torkomnak szegezte. Tools jelent meg újra, majd elgondolkodva sóhajtott, és leült mellém.

- Idefigyelj! – Kezdte fenyegetően.

Mozdulni se mertem, csak a professzort néztem. Máris elkezdett remegni a kezem.

- Én nem bántok nőket, és gondolom Joe sem. – Nézett rá, majd vissza rám, és szinte az arcomba mászva folytatta. – De megcsinálja, amit kérek, ezért fizetem. – Sziszegte. – Gondolom, emlékszel a legutóbbi koktélra, amit kaptál? – Simított végig a karomon, fel egészen a nyakamig. Kiázott a hideg. – Had adjam a tudtodra, hogy TE, ITT még mindig csak fogoly vagy! Tartsd a viselkedésed ehhez! – morogta.

Annyira közel volt, hogy láttam a borostát az arcán, és éreztem a kávészagot a leheletéből. Orrnyergén láttam a szemüvege nyomait, de kiszúrtam a kontaktlencséjét is. A szeme smaragdzölden villogott. Ijesztő volt. Gyönyörű, de ijesztő. Nem is mérgesen, hanem inkább lenézően vizslatott.

Remegtem, megint. A szívem a torkomban dobogott.

- Értve vagyok? – Sziszegte.

- Igen – suttogtam.

- JÓ! – Egyenesedett fel hirtelen, ezzel pedig a frászt hozta rám. – Akkor, ő, a te felelősséged! - Mosolygott Joe-ra. – 7-kor reggeli! – Mondta vigyorogva és kiment a szobából.

Mi a lószar?

Joe-ra néztem, aki még mindig a torkomnak nyomta a szikét. Kikerekedett szemmel pislogtam rá, mire szörnyülködve megcsóválta a fejét, és lerakta a kést a többihez.

Sóhajtott. – Gyere! – Állt fel és elindult az ajtó felé.

Ijedten néztem rá. Én bizony nem megyek ezzel sehova! Mos fogott egy kicseszett szikét a torkomhoz!

Megtorpant és zavarodottan hátrafordult.

- Most…? – Értetlenkedett. – Gyere már! – Kérlelt.

A fejem aprón csóváltam és lesütöttem a tekintetem. Nagyon meg voltam ijedve, és fogalmam sem volt, hogy hogy kéne most viselkednem. Le voltam fagyva és zavart voltam. Szaporán szedtem a levegőt.

- Hé… - jött közelebb és a kezem után nyúlt. Elrántottam. – Jól van, sajnálom! – Tartotta fel a kezét védekezőképpen. – Én sajnálom, oké? – Mondta oroszul.

Felháborodva fújtattam.

- Most nem szólsz hozzám? – Kérdezte – Effie…

- Ki ne merd mégegyszer mondani a becenevem! – Vágtam rá oroszul... – Ennyire gerinctelen, szánalmas mexikóit, mint te, még nem láttam!

- Mi az, hogy gerinctelen? – Háborodott fel. – Nem mellesleg Puerto Rico-i vagyok!

- Szarom is én azt le! – Köptem a szavakat. – A saját anyanyelveden nem tudsz bocsánatot kérni? – Vontam kérdőre.

- Ó, Jézusom! – Forrongott dühösen. – Mert te ugye nagyon érted a spanyolt! Dögöljek meg amiért, úgy gondoltam, hogy az orosz közelebb áll hozzád, mint az angol! – Ordibálta oroszul.

Durcásan sóhajtottam.

- Befejeztétek? – Pillantottam fel, ahogy a prof ismét az ajtóban állt. Joe visszaváltott angolra.

- Nála az az nem használ, ha pofán verik sem! – Morogta.

- De ha oroszul kiabálsz rá, az használ? – Kételkedett.

- Kussban van, nem? – Mutatott rám.

Úgy, de úgy vissza akartam szólni. Valami jó kis frappánsat. Azonban inkább ültem ott lesújtva, mintsem megint nekem rontsanak egy késsel.

- Te tudod – forgatta meg a szemeit Tools. – Sergio tudni akarja, hogy eszel e húst. – Nézett rám.

- Igen – bólintottam durcásan.

- Jólvan, akkor lassan gyertek enni – mondta és ismét elment.

- Kérlek! – Nyújtotta Joe a kezét. – Éhes vagyok!

Duzzogva sóhajtottam.

- Várj egy kicsit! – Mondtam és felhúztam a térdeimet, majd óvatosan elkezdtem mozgatni a bokámat. Jobban begörcsölt, mint gondoltam.

Felszisszentem.

- Mi van a bokáddal? – Sietett hozzám Joe és már le is kapta a bakancsot a jobb lábamról.

- Semmi… - Sóhajtottam. – Nem, kell, jól vagyok!

- Francokat! Mutasd! – Feltűrte a farmert és lehúzta a zoknimat. – Mi ez a görcs? – Nyomogatta meg. – Mióta van ez itt?

- Húsvétkor kiment a bokám… - Sóhajtottam. – Jól vagyok!

Aggódó arccal nézett fel rám. Eltűnt az a félelmetes feje.

- Fáj?

- Nem.

- Az előbb még fájt! – Vont kérdőre.

- Ha túl sokáig van egy pozícióban, akkor begörcsölnek a szalagok, ha hirtelen mozdítom meg. Igazából nem fáj, csak egy pár másodpercig.

- Megnézetted már?

- Igen – sóhajtottam. – Ez már ilyen marad. Elvileg majd idővel elmúlik.

- Ha terhesen is ilyen lábakkal fogsz mászkálni, az fájdalmas lesz!

- Az még messze van! – Húztam vissza a bakancsomat és leugrottam a páciens-ágyról. – Ki az a Sergio?

- A chef.

- Toolsnak van egy saját szakácsa? – Döbbentem le.

- Sok embere van, azokat meg etetni kell.

Aztán eszembe jutott, hogy én ismerek egy Sergio nevű chef-et.

- Na várjunk csak… Sergio brazil?

- Igen – pillantott rám lepődötten.

- Őszes hajú, alacsony és pufi? – Bólintott. – Hát beszarás.

Lassan kiértünk az ebédlőbe, és én elvigyorodtam, majd hangosan köszöntem.

- Sergio! – Nevettem és meglepetten fordult felém.

- Miss Wood! – Döbbent le, és elmosolyodott. Odaléptem hozzá és átöleltem. – Hát maga? – Nézett végig rajtam.

- Hosszú, majd egyszer elmesélem. – Legyintettem. – Hmmm… valaminek nagyon jó illata van. Mi a reggeli?

- Önnek, ham and eggs, mint mindig. És egy csipet sajt! – Emlékezett vissza. – Pillanat és kész is! – Kacsintott.

- Köszönöm! – Simítottam végig a hátán, majd Joe mellett helyet foglaltam.

Tools ült velem szemben és lepődötten nézett rám. Úgy pislogott, mint aki nem tudja, hogy jól látta-e az előbbit.

- Ki a franc vagy te? – Mért végig.

- Senki – mosolyogtam lágyan.

- Csak aki mindenkit ismer. – Dünnyögte közbe Joe.

- Tessék, a reggelije, Miss Wood. – Rakta le elém a tányért Sergio.

- Köszönöm! – Mosolyogtam rá, majd elkezdtem enni.

Éreztem, amint a többiek bámulnak. – Mi az?

- Sergio senkinek nem hozza ki a kaját. – Nézett rám morgósan Tools. – És nem csinál ham and eggs-t, csak nekem.

- Úgy látszik mostmár nem csak neked csinál – néztem rá kihívóan. – Te ezért megfizeted, engem meg szeret. Lépj tovább, mostantól osztozunk a sonkán.

**