2018. május 24., csütörtök

Chapitre #31 - Pressure

...
 


Hellobello, Mindenki!
Újra itt egy folytatás, sok hozzáfűzni valóm nincs, 
elég eseménydús lett, és rövid is.
Ha van időd egy visszajelzésért élek-halok, de ha nincs, 
annak is örülök, hogy elolvastad!
Remélem mindenkinek jól telik a tanév vége!
Jó olvasást,
Puszi, Miss C.



XXXI.
A folyosón sétáltam Joe mellett.
A bokám már egészen jó állapotban volt. Pár nap alatt, már csak a lépcsőzésekkor fájt. De akkor úgy ropogott, mint a nehézség.
Joe felvetette velem a bakancsom, és rétegesen felöltöztetett. Fogalmam sem volt, hogy miért.
Megtorpant a kijárathoz vezető hosszú lépcsősor aljában. Idegesen nézett körbe, majd megragadta a vállaimat és arcomba fúrta a sajátját.
Nem gyengén megijedtem. Vérben izzott a tekintete.
- Idefigyelj – szólt halkan, de nagyon hadart. – Rohanj, majd Batsy Morgannál fordulj jobbra! Szaladj 20 métert, majd balra!
- Mi? – Értetlenkedtem.
- Csak csináld! – Sziszegte.
- Mi? Miért? – Faggattam.
- Ki akarlak juttatni – hadarta. – Most üss meg! – Mutatta az arát, mint valami céltáblát.
- Mi bajod van? – lepődtem meg.
- Üss már meg a KURVA ÉLETBE! – Szinte beleordított az arcomba.
Gyengéden pofon vágtam, mire a „most komolyan?” fejjel nézett rám.
- AZ MONDTAM ÜSS MEG!

- De…
- Üss meg, vagy én ütlek meg! – Szorította meg a csuklómat, mire megijedve orron vertem. A jobb egyenesemnek hála még a vére is kicsordult.
- Áh, azta – fogta meg az arcát, majd a lépcső felé tolt. – Menj már! – Rohantam előre. – Baszki, de fáj! – Hallottam még a hangját távolról.
Amennyire tudtam, csak rohantam felfelé.
Utálom a lépcsőket!
Felértem, majd az ajtón kiszaladva Batsy felé rohantam, ott jobbra, majd kb. 20 méter után balra…
És hirtelen a földre kerültem. Megint bevertem a fejem. Ahogy lassan kinyitottam a szemem egy férfit láttam meg fölöttem guggolva.
- Hova-hova kislány? – Húzott fel.
Rühellem, ha kislánynak szólítanak!
Fogalmam sem volt, hogy ki ez a pasi, még sosem láttam. Azonban egy biztos volt, hogy nem velem van. Visszafele kezdett el rángatni. Ellenálltam, mire felkapott a vállára és úgy mentünk tovább.
- Tegyél le! – Sipákoltam, és rugdostam a lábammal, de semmit nem használt. – Tegyél le! – Morogtam újra.
A harmadik dolog, amit utálok, hogyha felvesznek. Én szeretek a saját lábamon menni, senki ne cipeljen.

Lefelé menet megakadt a szemem a cipőjén. Egy nyári Brooks cipő volt rajta, amilyet a gazdag angolok hordanak. Hogy nem fagy bele a lába a bolondjának?
Hirtelen megálltunk, majd lerakott a talajra. Haragosan néztem rá, de ő még arra sem méltatott, hogy rám nézzen. Világoskék szemével csak előre bámult, egyenesen mögém. Mint valami betanított dög, aki, ha elkapja a vadat nem nyúlhat hozzá, csak ha a gazdi meg nem engedi neki.
És lám, megérkezett a gazdi. Egy kéz fonódott a csuklómra és rántott oldalra, majd, mint egy villámcsapás, úgy ért a dolog. Tools mozdulatát fel sem fogva éreztem meg a csípő érzést az arcomon, és ismét összecsuklottam. Mindeközben Tools még mindig úgy szorította a kezem, hogy az már teljesen elfehéredett.
Alig bírtam felfogni. POFON VÁGOTT!
Döbbenten kezdtem el sírni, mint egy ijedt gyerek. A professzor fölém hajolt és fenyegetően suttogni kezdett.
- Vedd ezt úgy, mint egy apai pofont, amit úgy látszik nem kaptál, még egyszer sem! – Szavai önkéntelenül előhozták belőlem azt az emléket, amikor apa először pofozott meg.
Egy meleg nyári este volt, amikor visszarángatott az ajtóból, hogy mégis mit képzelek én magamról, hogy nézek én ki, mint valami utcalány?! Aztán persze jöttek az amúgy is üres szavak, hogy majd odaadja a kutyának a ruháimat, mert úgyis már szakadtak… Épp bulizni indultam. De a szavai annyira fájtak, és annyira fájt most ez a füles is.
Mégjobban bőgni kezdtem.
- Jaj, vidd innen! – Bökte a pasi felé lenézően. – Ha tovább kell hallgatnom, akkor mégegyszer pofonvágom. – Elengedte a kezem, én pedig szorosan magam köré fontam azokat. – Vidd el őt a zárkába, aztán hozd elém Joe-t. – Utasította.
- Uram! – Mondta az idegen, majd a vártnál gyengédebben felhúzott a földről és arra vezetett, amerre még nem jártam.
Zárka? Miért is nem lepődök meg, hogy van itt ilyen? Cikáztak a gondolataim, de egy kérdés nem hagyott nyugodni. Ki ez az idegen?
Nagyjából már mindenkit ismerek, ha nem is személyesen, de látásból. A legtöbb őr már bólint, ha meglát, de ő. Őt sose láttam még.
Betolt egy cellába, majd rám zárta a rácsot. Kíváncsian fordultam utána.
- Ki vagy te? – Meredtem felé a rácsok mögül.

- Az – indult kifelé – aki gyűrűt vett egy pompon-kapitánynak – szólt vissza az ajtóból egy huncut mosoly kíséretében. Ledöbbentem. – Nyugi, minden a terv szerint halad – kacsintott.
- Andrew? – Kerekedett el a szemem, majd ő nevetve kilépett az ajtón.
*
Fáztam.
Addig el kéne aludnom, amíg nem fázok mégjobban.
Semmi nem volt a cellában. Se egy ágy, se egy matrac, még Wc sem, csak egy koszos pléd.
Leterítettem a plédet a legkevésbé huzatos pontra, és lefeküdtem aludni. Szerintem már este 10 biztosan lehetett. Azt hiszem holnap hétfő. Utálom a hétfőket is.
A rögös föld nyomta a nyakam. Becsuktam a szemem és eszembe jutott, amikor legutóbb ilyen rögös földön feküdtem.
A száraz fű szúrta a lábfejem. A hasamon feküdtem, a Nap égette a hátamat és a lábaimat, a hajamból pedig még csepegett a víz.
Önkéntelenül is elmosolyodtam. Ez volt ez első szabad hétvégém tavaly nyáron. Rögtön strandolni mentünk.
„Kinyitottam” a szemem és a félig kiégett füvet láttam meg elsőként. A kezemben a telefonom és a zöld napszemüvegem. – Ó, mennyire hiányzik a mobilom. – Nyárfák sokasága húzódott végig a tóparton, mint az egymást lökdöső gyerekek, hogy ki ér be előbb a vízbe. A nádasokból a vízi-madarak, a vízből pedig a gyerekek visongását hallottam.
Felpillantva apa lábát láttam meg, ahogy a padon ülve napoztatja a nagy pocakját. Mellettem Gary és Sára feküdtek egymás mellett a törölközőiken.
Visszasírtam ezt a napot. Nyugodtan elvoltam. Már meg volt az érettségim, sőt, már a repjegyem is Nataliehoz. Semmi más dolgom nem volt, csak lejárni, fürdeni a Nyírjesbe.
Az álmomba nem illő zajt hallottam meg. Vasajtó hangos nyikorgására pattant ki a szemem. Egy ember vágódott le nyöszörögve a cellám ajtaja elé. Felpattantam és visszamásztam a sarokba, ijedten kémlelve az eseményeket.
Tools jött be nyomában az ajtón és jól belerúgott a hason fekvőbe. Az átfordult és most már jól kivehetően láttam az arcát is. Túlságosan is jól. Tools mégegyszer belerúgott, most szemből.
Egy adag vér csordult ki a száján és én ott vesztem el.
- Édes Istenem! – Kaptam a szám elé a kezem.
Tools hirtelen rám nézett, vérben izzott a tekintete.
- Hozzátok őt is ki! – Mutatott rám.
Kinyílt a rács és két óriás tagadta meg a kezem.
- Nem, nem! – Ellenálltam, de kivonszoltak és ledobtak mellé.
Felnéztem és Andrew is ott állt Tools mellett, méghozzá karba font kézzel. Tools biccentett és az egyik gorillája ököllel behúzott egyet. Levegő után kaptam. Mondhatni eléggé váratlanul ért.
Felpattant a földről, és értem nyúlt volna, de Tools Saját maga vitt be neki egy ütést boxerral.

- Látod Joe? – Rántotta fel és velem szembe állította. – Ez mind a te hibád! – Mutatott az arcomra.
Éreztem, amint egy vékony, meleg csík folyt le a járom-csontomtól. Rettentően fájt.
De Joe rosszabbul nézett ki. Az arca szétverve, a pólóját már teljesen átitta a vér, a haja szinte beleragadt a véres homlokába, és mindennek a tetején tiszta kosz volt a fiú.
Alig volt az eszméleténél.
- Mi kell ilyenkor mondani? – Szólt Tools lehajolva a füléhez, és úgy beszélt, mintha egy gyereknek mondaná.
- Sajnálom, Effie – lihegte Joe. – Nagyon sajnálom, hogy meg akartalak szöktetni.
Menten sírva fakadtam.
- Jó fiú… - ütögette meg Tools a vállait, mint valami kutyának.
Odébb lépet, még egy pillantást vetett rám, majd kimentek az ajtón, otthagyva engem az összekötözött, összevert fiúval.
- Édes Istenem! – Fordultam gyorsan Joe felé, de nem tudtam hol érhetnék hozzá úgy, hogy neki ne fájjon.
- Sajnálom… - kezdte, de már félig ájult volt.
- Jaj, kussolj már, a kurva életbe! – Szidtam le sírva. – Mit… mit csináljak? – Néztem rajta végig kétségbe esetten.
- A kezem – szólt halkan. Mögé másztam és megláttam a kábelkötegelőt. – Nem tudod szétszedni, nincs benne biztonsági pöcök…
- Akkor szétvágom a picsába! – Húztam elő a bicskámat a bakancsomból. Joe döbbenten nézett rám. - Mi van? – Forgattam meg a szemem – mindig nálam van!
Szétvágtam a kötegelőt, és Joe erőtlenül borult az ölembe.
- Minden oké lesz, hallod haver? – Törölgettem le az arcáról a vért. – Minden oké lesz.
- Tudom – szólalt meg halkan, és az eddig szorosan tartott öklét kinyitotta, majd a kezembe nyomott valamit. – Andrew segít… azt mondta, hogy reggel minden megoldódik. – Suttogta, majd fáradtan lehunyta a szemét.
Óvatosan nyitottam ki a markomat. Egy apró, réz-kulcs volt a kezemben.
- Remélem, Andrew tényleg segít… - Sóhajtottam, majd egy apró csókot adtam Joe homlokára. – Nagyon remélem…

*

2018. április 15., vasárnap

Chapitre #30 - Strange Behaviour

...

Hellobello, Mindenki!
Itt vagyok, hozom is a következő részt. 
Úgy tervezem, hogy most már, nagyjából 
2 hetente jönnek az újabb részek.
Remélem még velem vagytok.
Ne felejtsetek el nyomot hagyni magatok után.
Jó olvasást, puszi!
Miss. C.


XXX.

Kiszöktem a felszínre. Tools azt meg egyáltalán nem szereti. Állandóan lebasz érte, én meg mindig jól ki is röhögöm. Mit mondhatnék, elég szemtelen vagyok.
Már eltelt egy hét. Megint szerda van, november 18, és én a temetőben élek. Hallottatok már ilyen király dolgot?!
Fogtam egy óriási fa bútorlapot, - amit Tools tuti be szeretett volna építeni - meg egy pár lapot, és a Joe-tól kapott szén-rudakat, majd kiszöktem a felszínre.
Imádom ezt a temetőt. A föld fölé temetkeznek, nem alá. Az egész hely tele van kriptákkal, meg minden.
Találtam egy lapos tetejűt, amire felmásztam, és fent állva átmásztam a szomszédos kriptára. Batsy Morgan.
- Bocsi, Batsy – mondtam és felültem a tetejére. Legalább 3m magasan voltam. Az ölembe vettem a „rajztáblát” és a lapokat, majd rajzolni kezdtem.
Olyan kísértetiesen jól nézett ki, ahogy a lemenő nap árnyékot dobott a fáknak és a kriptáknak. A kabátomat magam alá gyűrtem, így legalább nem fáztam, felülre Joe óriási szőrös kabátját vettem. Ha meglátja, hogy rajtam van, tuti lenyakaz.
Lassan kész voltam… legalább 5 rajzzal. Nyakig fekete voltam a széntől, és ekkor vetődött ki a „mi kriptánk” ajtaja.
Joe idegesen jött ki. azt mondtam neki, hogy ne zavarjon, aludni szeretnék.
Hupszika.
- EMELIE! – Ordította. – Emelie!
- Shhh! – Szóltam rá. Visszhangzott a hangom. Fú, de király!
- Hol vagy? – Nézett körbe idegesen.
- Valahooool! – Nevettem
- HOL VAGY? – Ordította. Hűha, tényleg nincs jó kedve.
- Batsy Morgan – Szóltam durcásan. – Balra, 8 óránál. Fent.
Megfordult, és majd elesett a meglepettségtől.
- Jézusom, azonnal gyere le onnan! Hogy mentél oda fel egyáltalán? – Vette vissza a hangsúlyt.
Megforgattam a szemem.
- Gyere, vedd ezt el! – Adtam a kezébe a rajzolós felszerelésem.
- Az az én kabátom? – Láttam meg a dühöt a szemében.
- Neeem, dehogy!
- Gyere le! – Utasított.
- Jól van! – Morogtam.
Batsy széléhez húzódtam, majd átugrottam az alacsonyabbra. Azt hiszem ő a hajdani Mrs. Julia Banner. 94 évesen halt meg, király egy mammer lehetett.
Megkapaszkodtam a rácsokban és szép lassan lemásztam az oldalán. Odalent Joe mérgesen méregetett.
- Szia – köszöntem, mintha semmi se történt volna.
- A szívbajt hoztad rám! – Fogta meg a kezem és visszafele kezdett el vezetni a kriptánk felé. – Befelé!
- Legalább jók lettek?- Kérdeztem visszább véve.
- Igen – mondta és eltűnt az arcáról a morgás. – Ez a felső tetszik a legjobban, ezt jól eltaláltad. – Mosolyogta.
*
Kiborult. Csapkod. Ordibál. Őrjöng.
Add Istenem, hogy ne üssön meg.
Elmondtam Joenak, hogy nem vagyok terhes. 2 hetembe tellett.
Őrjöngött.
A rajzaimat megfogta és táblástul a falhoz vágta őket. A tábla sarka lyukat ütött a falban.
 Az ágy távolabb eső részébe húzódva bőgtem.
- Mégis mi a faszért? – Ordibálta oroszul. – Hogy gondolhattad? – Fel- alá járkált. – Jaj, Istenem, miért vagy ilyen felelőtlen?
- Mos komolyan azon akadsz ki, hogy nem vagyok terhes? – Kiabáltam neki vissza. – Általában az emberek akkor akadnának ki, ha az lennék.
- Mégis, hogy gondolhattad ezt? Most… 2 hét után? Miért most közlöd? – Megenyhült a tekintete. Nyúzott, kétségbeesett tekintettel nézett.
- Egy… egy, kibaszott pisztolyt fogtál a fejemnek! „Utolsó szó jogán?” Hát köszi, de nem akartam meghalni. – Morogtam.

- Ez… ez durva. – Szólt felháborodottan. – Ez nagyon durva.
Felkapta a takaróját, és a párnáját mellőlem, majd durcásan kivágtatott a szoba ajtaján és jól becsapta azt maga után.
- Egy pisztolyt fogtál a fejemhez! – Kiabáltam utána immáron sírva.
- Kint alszok! – Ordibálta vissza még mindig oroszul. – Ki ne merj jönni!
- Pompás! – Ordítottam felháborodottan. – Legalább enyém az ágy! Hülye mexikói!
- Puerto Rico! – Szólt vissza mérgesen.
- Szarom is én azt le! – Durcásan beledőltem a párnámba és magamra rántottam a takarómat.
Még ő van felháborodva? Majdnem fejbelőtt, majdnem elvágta a torkom, sőt, hogyha jól emlékszem, párszor telenyomott mérgekkel is! És még ő van felháborodva?!
*
Hideg volt és én nagyon fáztam. Bárhogy fordultam, midig hideg volt az ágy. A takaró pedig nagyon vékony!
Összegömbölyödve feküdtem, szinte remegtem. Miért is nincs itt fűtés? Mindjárt tüzet rakok a szobában.
- Rohadt sötétség! – Hallottam meg Joe hangját, ahogy kinyílt az ajtó. Aztán egy koppanás! – Áuu! A picsába! – Szitkozódott halkan – Rohadt , sötét bunker!
Kinyílt a szemem. Mit szenved ez össze vissza?
Óvatosan lerakta a párnát, majd a takarót. Még óvatosabban ledőlt az ágyra.
- Szabad? – Kérdezte halkan. – Nem zavar, ha…?
Felemeltem a takarómat és ráterítettem a felét.
- Öhm, izé…
- jaj, kussolj már! – Morogtam halkan és odabújtam hozzá, majd átöleltem szemből.
- Én – kezdte volna ,de közbevágtam.
- Majd holnap. – Morogtam. – Amúgy is, hideg a lábad!
- Itt sokkal, de sokkal melegebb van, mint a nappaliban.
 - Hát én nem panaszkodhatok. Meleg vagy… úgy értem a felső tested… mármint… jaj, inkább aludjunk. – Nevettem fel halkan.
Leégetem saját magam.
Válaszul belepuszilt a hajamba.
Jézusom, már ez is kezdi? Miért szeretik ezek puszilgatni a másik haját? Marcus is imádta ezt csinálni.
Joe-nak egyáltalán nem volt Marcus szaga. Hiányzott Marcus. Hol van már? Miért nem jön értem? Ennyire rossz Joe terve sem lehet.
Mi tart eddig?
*
- Bocsáss meg nekem! – Hallottam meg Joe rekedtes hangját.
- Hm? – Morogtam halkan a párnámba.
Egy apró kattanás, majd egy hangos zörej.
A fájdalom a bokámból pillanatok alatt elérte az agyam.
Felordítottam.
Kipattant a szemem és lendületesen felültem az ágyon. Azonnal a bokámhoz kaptam a kezem és felnyüszítettem a fájdalomtól, este túl sokáig volt kicsavarodva a lábam, vagy mi? Megint begörcsölt?
- Jézusom! – Dőltem hanyat a felhúzott jobbomat szorongatva.
Joe egy pisztolyt előkapva hirtelen ugrott fel fektéből. Lihegett és egy kicsit meg is szédült. Valószínűleg megijesztettem. Pár pillanat múlva rájött, hogy mellette szenvedek az ágyon.
- Effie! – Tette le az éjjeli szekrényre a fegyvert. – Mi a…?
- A bokám! – Nyüszítettem.
Valahogy nem akart elmúlni a fájdalom.
- Mutasd! – Húzta le a takarót. – Jézusom! – Hökkent meg.
- Mi van?
- Ki van csavarodva a bokád! Megint! De hogy? – Értetlenkedett.
- Jaj, bazdmeg! – Morogtam. – Az este kimentem pisilni és elestem a kanyarban.
- Miért nem szóltál?  - Vont kérdőre.
- Mert akkor még nem fájt. Ha annyiszor elrakok egy ezrest, ahányszor elesek, már rég a Bahamákon nyaralnék! – Szenvedtem.
- Mi a szart csináltok már megint? – Rontott be Tools. – Az este veszekedtek, hajnalban valaki elesik, most meg ölitek egymást? – Mondta frusztráltan. – Egyáltalán most mi van? Komolyan mondom te vagy a legrosszabb fogoly az univerzumban! – Panaszkodott.
- KIFELÉ! – Ordítottam rá, majd hozzábasztam egy párnát és újra bőgni kezdtem.
Joe felpattant és kitolta maga előtt Toolst az ajtón, még mielőtt bármit is csinált volna.
Tegnap sikeresen megjött, a WC-re menet elzuhanok, reggelre pedig kifordult bokával ébredek.
„BEST DAY EVER!”
*

Pár perc múlva halk kopogást hallatszott az ajtón. Joe nem kopog a saját szobáján, akkor meg ki a halál az?
- Szabad. – Mormogtam.
Tools bocsánatkérő feje tűnt fel az ajtó mögött.
- Zavarok? – Megráztam a fejem. Sóhajtott. – Joe elmondta mi történt. – Tényleg? Nekem nem. – Azt mondta, hogy tegnap este… tegnap este megjött, ami azt jelenti, hogy… elvesztetted, a babát.
- Valami hasonló… - mondtam halkan.
- Én sajnálom… fogalmam sincs, milyen érzés… - mondta, szinte zavarban volt. Tunyán állt az ajtóban.
- Mintha kiszakítanák a méhem… folyamatosan! – Magyaráztam neki. végül is, igaz! Nagyon görcsölt a hasam. – Hajnalban én zuhantam el az alagútban. – Vallottam be. – Friss levegőre volt szükségem és kibicsaklott a bokám. Elnézést, ha felkeltettem.
Úr Isten, de talpnyaló vagyok!
- Tudom, én vagyok a legszörnyűbb fogoly. – Nevettem halkan. – Elnézést a párnáért.
- Ugyan, a helyedbe se tudom magam képzelni! – Mentegetőzik, Ő? Jézusom fordított nap van?
- 18 évesen, így is én vagyok a fekete bárány a családban. Még túl korai lett volna…
- Ne, ne mondj ilyet! – kérlelt.
Ennek van szíve? Több együttérzést mutatott, mint Joe, mikor megtudta. Igaz, Joe azt tudta meg, hogy hazudtam.
- Hogy van a bokád? – Gyorsan témát váltottunk.
- Már egyszer idén átéltem. – Vontam meg a vállam. – De azért fáj.
Bólintott.
- Sergio szeretné tudni, hogy eszel e reggel velünk, vagy hozassak be neked valamit?
- Egy kicsit szeretnék magam maradni, ha nem baj. Úgyse tudok elfutni, ha szökni akarnék – viccelődtem.
Tools is elmosolyodott. Kicsit feloldódott. Bólintott, majd megfordult és Joe-t beengedve kiment az ajtón.
- Jó kis sztori! – Suttogtam elismerően.
- Nem csak te tudsz jól improvizálni – pökhendizett. – Amúgy, tényleg megvan a… menst…
- Igen! – Vágtam közbe nevetve. – Fú, ti fiúk… ez fura nektek, mi?
- Az. – Bólogatott – tehát? – Dőlt le mellém. – Hogy vagy?
- Fáj a puncim. – Bólintottam.
Elvigyorodott, barna szemeivel csak úgy vizslatott. érdeklődve figyelt, de úgy éreztem, hogy valamiért türelmetlen. Valamit nagyon mondani akart.
Abbahagytam a beszédet és összehúzott szemmel mértem fel őt.
- Mi az? –  Furcsállta.
- Te valamit eltitkolsz, ugye?
Elkerekedett a szeme. Átváltottam oroszra.
- Kettősügynökhöz képest könnyen lelepleződsz – vontam fel a szemöldököm.
- Á, - nevette – nem titok, csak ideges vagyok miatta.
- Bökd már ki. – Ütöttem meg játékosan a vállát.
- Változott a terv… - Komorodott el. – Híreket kaptam, és úgy néz ki, változik a terv…


2018. március 29., csütörtök

Chapitre #29 - Lafayette

...

Hellobello, Mindenki!
I'm back. 
Ha itt vagytok még, jelezzétek!
Jó szórakozást!
puszi, Miss C.


XXIX.
Felvágódott a kocsi ajtaja, majd két markáns kéz ragadott magával. Megint a földön landoltam, és kezdtem magam úgy érezni, mintha csak egy zsák krumplinak tekintenének. Bevertem a fejem, hisz nem tudtam semmiben megkapaszkodni.
Felnyögtem.
Hol van ilyenkor Joe, a terhes vagy, nem nyírlak ki szövegel?
- Te idióta! – Hallottam meg, ahogy ordít.
Hú, de hideg a föld.
- a csaj terhes, te fogyatékos! – Kiabálta, immáron felettem állt.
Megpróbáltam felülni, de belenyilallt a bordámba.
Ha valaki nem kapar fel gyorsan a földről, meg fogok fázni!
Joe lehajolt, majd a karomnál fogva lassan felállított.
- A csaj fogoly és nem túsz!
Mért? Mi a különbség? – Tanakodtam.
- Mé, oszt mi a különbség? – Hallottam meg durva tájszólását annak, aki kirántott a kocsiból.
- Istenem, ennyi retardáltat… - sziszegte.
- EMELIE! – Hangoztatta valaki a nevem örömmel teli kiejtéssel.
Azonnal megfagytam.
Toolst pillantottam meg az egyik sír bejáratánál, amint széttárt kézzel üdvözölt. Jézusom, most döbbentem rá, hogy egy temetőben vagyunk. Idegesen mértem fel a terepet magma körül.
- Gondolom félsz, és nem tudod hol vagy… - édesgetett szavaival.
- Ami azt illeti, de. – Meredtem rá, és ő ledöbbent. – Azt hiszem, ez a Lafayette temető. Sok sorozat játszódik itt – magyaráztam neki.
- Okos lány… - mért végig. – Hol a fiú? – Kérdezte Joe-tól.
- Nagyjából most veszik át az anyjáék. – Pillantott az órájára.
- Rendben. – Bólintott a professor.
- Tessék? – Fordultam ijedten Joe felé.
- Te vagy Marcus szeme fénye – jött közelebb Tools, és maga felé fordította egy ujjal az arcomat. – Sőt! – Érintette meg a hasam a másik kezével – most már ketten vagytok… gondolom, mindent elkövet, hogy visszakapjon. Egyben. – Nevette.
Rendesen féltem. Féltem így is, hogy tudtam, nem vagyok terhes. Joe-ban nem bízhattam meg, mert nem hittem el, hogy kettősügynök, ebbe beletörődtem… mégis, valahogy úgy éreztem valami nincs rendben. Aztán eszembe jutott, hogy miért is hagytam ott a világvégi életemet.
- Hol a bátyám? – Kérdeztem ijedten.
- Gondolom… - nézett az órájára – most megy dolgozni.
- Tessék? – Furcsálltam.
- A bátyád sosem volt itt. Csak meghackeltük a telefonodat, amíg otthon voltál. Mit gondolsz, nincsenek mindenhol embereim? – Nézett mélyen a szemembe. – Előlem nem tudsz elbújni, Emelie! Tudok mindenről, tudok a kis kirándulásodról, a szombat esti bálról, hogy hol laksz, kik a barátaid… én, mindent tudok. – Mondta halkan, és akár egy kígyó, bámult le rám. A zöld íriszei kristályosan csillogtak és a pupillájában láttam a saját, ijedt arcomat.
Végig csak hazugság volt. Garyéknek semmi baja, de… de én itt ragadtam.
Lassan esett csak le, Tools mit mondott. Éreztem, amint kifut az ereimből a vér. A kezem remegni kezdett, a gyomrom már felfordult, majd röpke pillanat alatt fordultam oldalra és adtam ki magamból mindent. Legalábbis szerettem volna, ha valami kaja jön vissza és nem a kesernyés gyomorsav, azonban 2 napja nem ettem, és legalább egy hete nem aludtam rendesen.
Kicsin múlt, hogy ne hányjam le a cipőmet, tetőzve a dolgot, így is a kábelkötegelő belevágott a csukómba. Egy vastag, meleg lüktető vércsík fojt le a tenyerembe. Felszisszentem.
- Jezusom! – Kapott el Joe, mielőtt leestem volna a földre. Valamennyire még a saját lábamon álltam, de ő a derekamnál tartott. – Tools! – Szólongatta az engem meredten bámulót. – Tools! – Mondta erőteljesebben.
- Mi van? – Pillantott rá vissza.
- Be kell őt vinnünk, holtan semmit nem ér!
A professor hümmögött egyet, majd bólintott. Pillanatok múlva valaki elvágta a kötegelőt, és Joe nyakába kapaszkodva beljebb bicegtem a temetőbe.
Valamiért elfogadtam a sorsomat, és megkönnyebbülten felsóhajtottam. Hisz mindegy is nekem, hogy élve, vagy holtan vagyok. Gary és Sára épségben vannak, Joe pedig egy időre kitolta Marcust is a képből. Hogy velem mi lesz, az nem érdekes.
Mertem remélni, hogy Joe tarja magát az egyezségünkhöz és vigyázni fog rám. Ha nem, valószínűleg megtalálom a módját, hogy pokollá tegyem az életét.
*
- Ébredj, álomszuszék! – Szólongatott édesen.
- Marcus? – Mormoltam.
- Nem, - nevette – egy árnyalattal világosabb.
Kipattant a szemem és felültem felhúzott térdekkel. Idegesen néztem körbe, de alig láttam.
- Nyugi, nyugi – csitítgatott Joe.
- Hol vagyunk? – Kapkodtam a fejem jobbra-balra.
Sötét volt és az éjjeli szekrényen a lámpa túl halvány fényt adott. Aztán pár másodpercre rá alkalmazkodott a szemem és már mindent láttam.
Egy orvosi székben ültem, egy szürke pléddel letakarva. A falakon egzotikus tájképek, mellettem pedig egy jó adag véres kendő, és kések egy polcszerűségen. Az éjjeliszekrénynek hitt dolog, egy nagy íróasztal, a lámpa pedig egy olvasólámpa volt.
- Nyugodj meg – szólt halkan – azokkal csak kitisztították a sebeidet. Óvatosan megmozdította a bal csuklóm, mire felszisszentem. – Óvatosnak kell lenned, felszakadhat a varrat. Sikerült megvágnod az ütőeredet. – Bólintottam jelezve, hogy megértettem, amit mondott. – Senki nem fog bántani.
- Te már megtetted – morogtam lehajtott fejjel.
- A szavamat adom! – Mondta komoly hangon és én felpillantottam rá. – Nem azért vagy itt, hogy bármi bajod essen.
- Hát akkor miért?
- Mert nekem kell az, amit Yanara és Dennis elvettek tőlem. – Jelent meg Tools az ajtóban. – Te pedig a biztosíték vagy arra, hogy visszakapjam. Addig viszont itt maradsz.
- Mégis hol van az az itt? – Néztem újra körbe.
- A Lafayette-ben.
- Még mindig?
- Igen, egy régi katakomba rendszerben vagyunk. A polgárháború alatt volt itt egy rejtekhelye egy francia fejesnek. – Állt meg velem szemben. – Elhagyatott volt, és el is felejtették, de én felturbóztam.
Sóhajtottam.
 - Kemény csaj vagy – mért végig. – De terhes vagy, és tudom nem látszik, emberség is van bennem. Ha együttműködsz nem lesz semmi baj.
Aprót bólintottam, ő pedig sarkon fordult.
- A te felelősséged! – szólt hátra Joenak és elment.
- Csodás – morogta, miközben rám nézett.
Isten engem úgy segéljen, visszakézből pofon vágtam. Jé, eltűnt a gipszem is? – Meredtem a kezemre, majd vissza Joe-ra.
Idegesen sóhajtott, miközben a rózsaszínes foltot fogta az arcán. Mérgesen meredt rám.
Az ajtóban újra mozgást láttam, odakaptam a fejem. Közben Joe felkapott egy szikét mellőlem, és a torkomnak szegezte. Tools jelent meg újra, majd elgondolkodva sóhajtott, és leült mellém.
- Idefigyelj! – Kezdte fenyegetően.
Mozdulni se mertem, csak a professzort néztem. Máris elkezdett remegni a kezem.
- Én nem bántok nőket, és gondolom Joe sem. – Nézett rá, majd vissza rám, és szinte az arcomba mászva folytatta. – De megcsinálja, amit kérek, ezért fizetem. – Sziszegte. – Gondolom, emlékszel a legutóbbi koktélra, amit kaptál? – Simított végig a karomon, fel egészen a nyakamig. Kiázott a hideg. – Had adjam a tudtodra, hogy TE, ITT még mindig csak fogoly vagy! Tartsd a viselkedésed ehhez! – morogta.
Annyira közel volt, hogy láttam a borostát az arcán, és éreztem a kávészagot a leheletéből. Orrnyergén láttam a szemüvege nyomait, de kiszúrtam a kontaktlencséjét is. A szeme smaragdzölden villogott. Ijesztő volt. Gyönyörű, de ijesztő. Nem is mérgesen, hanem inkább lenézően vizslatott.
Remegtem, megint. A szívem a torkomban dobogott.
- Értve vagyok? – Sziszegte.
- Igen – suttogtam.
- JÓ! – Egyenesedett fel hirtelen, ezzel pedig a frászt hozta rám. – Akkor, ő, a te felelősséged! . Mosolygott Joe-ra. – 7-kor reggeli! – Mondta vigyorogva és kiment a szobából.
Mi a lószar?
Joe-ra néztem, aki még mindig a torkomnak nyomta a szikét. Kikerekedett szemmel pislogtam rá, mire szörnyülködve megcsóválta a fejét, és lerakta a kést a többihez.
Sóhajtott. – Gyere! – Állt fel és elindult az ajtó felé.
Ijedten néztem rá. Én bizony nem megyek ezzel sehova! Mos fogott egy kicseszett szikét a torkomhoz!
Megtorpant és zavarodottan hátrafordult.
- Most…? – Értetlenkedett. – Gyere már! – Kérlelt.
A fejem aprón csóváltam és lesütöttem a tekintetem. Nagyon meg voltam ijedve, és fogalmam sem volt, hogy hogy kéne most viselkednem. Le voltam fagyva és zavart voltam. Szaporán szedtem a levegőt.
- Hé… - jött közelebb és a kezem után nyúlt. Elrántottam. – Jól van, sajnálom! – Tartotta fel a kezét védekezőképpen. – Én sajnálom, oké? – Mondta oroszul.
Felháborodva fújtattam.
- Most nem szólsz hozzám? – Kérdezte – Effie…
- Ki ne merd mégegyszer mondani a becenevem! – Vágtam rá oroszul... – Ennyire gerinctelen, szánalmas mexikóit, mint te, még nem láttam!
- Mi az, hogy gerinctelen? – Háborodott fel. – Nem mellesleg Puerto Rico-i vagyok!
- Szarom is én azt le! – Köptem a szavakat. – A saját anyanyelveden nem tudsz bocsánatot kérni? – Vontam kérdőre.
- Ó, Jézusom! – Forrongott dühösen. – Mert te ugye nagyon érted a spanyolt! Dögöljek meg amiért, úgy gondoltam, hogy az orosz közelebb áll hozzád, mint az angol! – Ordibálta oroszul.
Durcásan sóhajtottam.
- Befejeztétek? – Pillantottam fel, ahogy a prof ismét az ajtóban állt. Joe visszaváltott angolra.
- Nála az az nem használ, ha pofán verik sem! – Morogta.
- De ha oroszul kiabálsz rá, az használ? – Kételkedett.
- Kussban van, nem? – Mutatott rám.
Úgy, de úgy vissza akartam szólni. Valami jó kis frappánsat. Azonban inkább ültem ott lesújtva, mintsem megint nekem rontsanak egy késsel.
- Te tudod – forgatta meg a szemeit Tools. – Sergio tudni akarja, hogy eszel e húst. – Nézett rám.
- Igen – bólintottam durcásan.
- Jólvan, akkor lassan gyertek enni – mondta és ismét elment.
- Kérlek! – Nyújtotta Joe a kezét. – Éhes vagyok!
Duzzogva sóhajtottam.
- Várj egy kicsit! – Mondtam és lehúztam a térdeimet, majd óvatosan elkezdtem mozgatni a bokámat. Jobban begörcsölt, mint gondoltam.
Felszisszentem.
- Mi van a bokáddal? – Sietett hozzám Joe és már le is kapta a bakancsot a jobb lábamról.
- Semmi… - Sóhajtottam. – Nem, kell, jól vagyok!
- Francokat! Mutasd! – Feltűrte a farmert és lehúzta a zoknimat. – Mi ez a görcs? – Nyomogatta meg. – Mióta van ez itt?
- Húsvétkor kiment a bokám… - Sóhajtottam. – Jól vagyok!
Aggódó arccal nézett fel rám. Eltűnt az a félelmetes feje.
- Fáj?
- Nem.
- Az előbb még fájt! – Vont kérdőre.
- Ha túl sokáig van egy pozícióban, akkor begörcsölnek a szalagok, ha hirtelen mozdítom meg. Igazából nem fáj, csak egy pár másodpercig.
- Megnézetted már?
- Igen – sóhajtottam. – Ez már ilyen marad. Elvileg majd idővel elmúlik.
- Ha terhesen is ilyen lábakkal fogsz mászkálni, az fájdalmas lesz!
- Az még messze van! – Húztam vissza a bakancsomat és leugrottam a páciens-ágyról. – Ki az a Sergio?
- A chef.
- Toolsnak van egy saját szakácsa? – Döbbentem le.
- Sok embere van, azokat meg etetni kell.
Aztán eszembe jutott, hogy én ismerek egy Sergio nevű chef-et.
- Na várjunk csak… Sergio brazil?
- Igen – pillantott rám lepődötten.
- Őszes hajú, alacsony és pufi? – Bólintott. – Hát beszarás.
Lassan kiértünk az ebédlőbe, és én elvigyorodtam, majd hangosan köszöntem.
- Sergio! – Nevettem és meglepetten fordult felém.
- Miss Wood! – Döbbent le, és elmosolyodott. Odaléptem hozzá és átöleltem. – Hát maga? – Nézett végig rajtam.
- Hosszú, majd egyszer elmesélem. – Legyintettem. – Hmmm… valaminek nagyon jó illata van. Mi a reggeli?
- Önnek, ham and eggs, mint mindig. És egy csipet sajt! – Emlékezett vissza. – Pillanat és kész is! – Kacsintott.
- Köszönöm! – Simítottam végig a hátán, majd Joe mellett helyet foglaltam.
Tools ült velem szemben és lepődötten nézett rám. Úgy pislogott, mint aki nem tudja, hogy jól látta-e az előbbit.
- Ki a franc vagy te? – Mért végig.
- Senki – mosolyogtam lágyan.
- Csak aki mindenkit ismer. – Dünnyögte közbe Joe.
- Tessék, a reggelije, Miss Wood. – Rakta le elém a tányért Sergio.
- Köszönöm! – Mosolyogtam rá, majd elkezdtem enni.
Éreztem, amint a többiek bámulnak. – Mi az?
- Sergio senkinek nem hozza ki a kaját. – Nézett rám morgósan Tools. – És nem csinál ham and eggs-t, csak nekem.
- Úgy látszik mostmár nem csak neked csinál – néztem rá kihívóan. – Te ezért megfizeted, engem meg szeret. Lépj tovább, mostantól osztozunk a sonkán.
**


2017. október 4., szerda

Chapitre #28 - "Situation's changing just like the weather"

...
Hellobello, Mindenki!
Esküszöm élek.
Ki van itt még velem?


XXVIII.
… És huss, elvágta a torkát.
Felüvöltöttem és kipattant a szemem. A takarót markolásztam és gyűrögettem.
Marcus a csípőmön ült és fél kezével a vállam a másikkal a fejemet fogta. Ijedten pillantottam rá, mozdulni sem tudtam a fogása alatt.
Lihegtem és verejtékeztem, még a felsőm is rámtapadt. Barátom aggódó, és kétségbeesett pillantásokkal méregetett. Még mindig nem engedett el.
Kék szemei közt cikáztam a tekintetemmel idegesen, és mikor végre ráébredtem, hogy megint csak álmodtam, és nem halt meg, összeszorítottam a szemem, majd zokogásba kezdtem.
Enyhült a tartása és elengedte a vállam. Kibújva a takaróból átöleltem a derekát és úgy szorítottam, hogy alig kapott levegőt.
- Megint? – Kérdezte halkan, szinte suttogva.
- Igen – szipogtam. Megint megölték álmomban.
Kezét felemelve lágyan letörölte a megmaradt könnycseppeket az arcomról, majd lehajolva gyengéden megcsókolt.
Sóhajtottam, majd belehajtottam a fejem a nyakába.
- Csak legyünk túl az egészen – morogtam, mire ő sóhajtott fel.
- Komplikáltabb a dolog, mint gondoltuk. – Kérdőn néztem rá, mire gondterhelten megforgatta a szemeit.
Felállt az ágyról és engem is magával húzott. Rám adott egy köntöst és bíztatóan vezetett kifelé a szobából.
- Amíg aludtál, kiderítettem egyet, s mást… - jelentette be a főtérbe érve - ... kezdve velük.

A fotelokban lazán ülve megpillantottam Joe-t és Mátét. Kellemesen társalogtak, de mindkettejük hangja elhalt, amint megláttak.
- Te rohadék! – Sziszegtem Joe-nak, és óriásléptekkel elindultam felé, hogy na, majd most én megütöm, amikor hátulról Marcus kezem körém fonódott. – Marcus engedj el, had üssem szét a búráját!
- Effie… - kezdte Joe óvatosan.
- Te ne merj hozzám szólni – mérgesen néztem a szemeibe – te meg azonnal engedj el! – Szóltam rá Marcusra.
- Kicsim, nyugodj meg! – Szép lassan engedett el, én pedig sarkon fordultam és elindultam vissza a hálószobába.
- Egyáltalán minek ébresztetted fel? – Szólt megvetően Máté.
Puff. Kész. Ennyi volt. Felment bennem a pumpa.
180 fokos fordulatot véve meredtem rá haveromra, gyilkos tekintetemtől, mintha kicsit lefehéredett volna.
- Jólvan, nyugi – tartotta a kezét védekezésképpen.
- Nem ébresztett fel – sziszegtem halkan, egyre közelebb lépve Máté felé. – Nem tudok aludni, mert kibaszott rémálmaim vannak, immáron 2 hete!
- És mi van, ha azt mondom, tudom, hogyan szüntessük meg őket?! – Szólalt meg Joe óvatosan.
Flegmán felrántottam a szemöldököm.
- A te gyógykezelésedből nem kérek többet! – Sarkon fordultam és megint a szoba felé indultam.
- Csak hallgasd meg! – Nyúlt a kezem után Momo.
- Mégis miért? – Vágtam rá dühösen. – Talán újra belém-nyom valami tűt, hogy elvetéljek! – Játszottam ki a terhes kártyát, és erősen reméltem, hogy nem mondta el nekik, hogy hazudtam. – Egyáltalán mi a faszt keres még itt? Hogy kerül ide? Hogy a picsába… miért is nem basszuk ki azonnal a repülőből?
- Mert kettősügynök vagyok Emelie. – Jelentette be Joe.
- Na ne mond! – Hitetlenkedtem.
- Mellesleg ez a gyökér – folytatta, mintha meg se szólaltam volna – az előbb majdnem kiakasztotta az álkapcsomat. – Fogta meg az állát és fájósan megmozgatta.
- Kettősügynök? Tessék?
- Igen, - tapsolt egyet a levegőben örömében, hogy végre leesett – ezt próbálta meddig elmondani.
Teljesen ledöbbenve álltam. Meg sem tudtam mukkanni. Összezavarodva néztem Matyira.
- De te…?
- Kellett egy cinkostárs, bocsi. – Rántotta meg a vállát.
- Marcus anyjáékkal dolgoztam, amikor beépítettek Tools-hoz, aki elküldött Nat apjához sofőrnek, így kémkedni.
- Szóval az ellenség kémkedését kémkedted… nekünk? – Kérdeztem zavarodottan.
Összeráncolt szemöldökkel dolgozta fel a mondatomat.
- Öhmm… igen. – Bólintott.
- Mi a szar van az emberiséggel manapság? – Háborodtam fel, és közben Marcus mellkasára tettem a fejem. – Kész agyrém.
Joe kuncogott egyet, majd folytatta. – Szeretném, ha tudnád, hogy nem azért mérgeztelek meg, mert olyan kedvem volt.
- Mindenesetre kurvajó színész vagy! – Morogtam mérgesen.
- Hé, sajnálom, de amit Tools kér, meg kell tennem. – Fordított mga felé. – Ez a beépülés lényege.
Megforgattam a szemem, tanácstalan voltam. Ó Joe ugornál bele abba a rohadt kútba!
- És akkor most mi lesz? – Kérdeztem. – New York vagy San Diego?
- New Orleans – válaszolta és felhúzta azt az ördögi vigyorát.
- Tessék? – Kérdeztük egyszerre Marcussal?
- Van egy tervem… tetszeni fog! – Húzogatta a szemöldökét játékosan.

*

- Gyerünk! – Lökött Joe előre a hátamnak nyomva pisztolyát. – Szedd azt a nagy segged!
- Élvezed mi? – Fordultam meg mérgesen.
A fegyvert azonnal a fejemnek nyomta.
- Csak ezért nem röpítek egy golyót a fejedbe, mert terhes vagy! – Sziszegte az arcomba. – Szóval kussolj és menj a kocsi felé!
Már most útálom ezt a tervet!
Hajnali 3 volt. A magángépből szálltam ki.
Marcust már Joe előbb „letessékelte” a gépről, nekem addig a a bezárt kabinban kellett ülnöm.
Két kocsi állt a reptér parkolójában. Marcust épp akkor lökték be az egyikbe, amikor kiléptem a repülőből. Ugyanahhoz a kocsihoz vettem az irányt.
- Nem, nem, nem… te erre jössz! – Markolta meg a tarkómat Joe és úgy húzott a másik fekete terepjáró felé.
- Marcus! – Kiáltottam. Tudtam, hogy teljesen esélytelen, hogy halljam a hangját, de kezdtem tényleg bepánikolni.
Nem bíztam Joe-ban.
- Csönd legyen! – szólt felháborodottan. Kinyitotta a kocsi hátsó ajtaját és belökött. Ugyanaz a terepjáró volt, amivel legelőször elraboltak. Szerencse, hogy most legalább nem kaptam semmiféle mérget, azonban az igazságszérumtól félpercenként hányhatnékom volt.
Egy fazont pillantottam meg velem szemben. A kezét a szájára téve mutatta, hogy meg ne merjek mukkanni, különben szitává lő a kezében tartott pisztollyal. Ismertem őt…
Joe bepattant mellém és elvágta a szigetelőszalagot hátul, majd bekötötte az övemet és kábelkötegelővel újrakötötte a csuklóimat. Belevágott a bal kezembe és felszisszentem. A jobbomon még mindig a gipsz volt.
- Nem halsz bele! – Morogta, majd előreszólt a sofőrnek, hogy mehetünk. Amaz felhúzta a választó ablakot, majd a jármű útnak indult.
Síri csendben, lehajtott fejjel ültem. Mindeközben végig azon töprengtem, hogy mikor fog végre valamelyikük megszólalni.  És kérdés maradt, hogy Joe tudja-e hogy ismerem a kedves harmadik utast.
Teljesen kétségbe voltam esve. Marcus ki tudja, hol lehet, szó szerint megint elraboltak, elvileg… elvileg Joe kettősügynök, na meg még Ő is itt van
Ez vagy egy nagyon jó terv, vagy nagyon nagy szarban vagyunk. Az utóbbira tippelek. Sosincs szerencsém.
Elkezdtem könnyezni. Próbáltam kipislogni, de csak gyűltek a könnycseppek. Remegés futott végig a gerincemen.
Egy vászonzsebkendő tévedt a látókörömbe. Fehér alapon kékk kockás. Felnéztem a ráncos kézre, ami tartotta, majd az arcra. Hófehér haj, ősz, bozontos szemöldök, barna szemek és frissen borotvált arc.
Bólintott, Joe pedig elvágta a kábelkötegelőt.
Elvettem a zsebkendőt, majd átülve az ő oldalára szorosan hozzábújtam. Átölelt mackós karjaival. Magamba szívtam bagótól büdös illatát.
- Jaj Jesse, - zokogtam – jaj papa! – Sírtam magyarul.
- Nyugalom Bébi! – Simogatta meg a hajam. – Jesse nagyapád mindig ott van, ha szét kell rúgni valaki picsáját! – Nevetett fel, majd rágyújtott az utolsó szál cigire a dobozból. – Na mesélj Nyuszó, - incselkedett hanglejtésével, hogy jobb kedvem legyen – má’ megint mi a faszba keveredtél, te lány! – Nevette.

*

- Te beszélsz magyarul? – Fordultam döbbenten Joe felé, aki összehúzott szemmel méregetett. – Érted, amit mondok? – Kérdeztem anyanyelvemen. – Joe?
- Effie, - szólt angolul teljes zavarban – nem igazán értem mit mondtál!
- Azt kérdeztem, hogy kommunikálsz Jesse-vel. – Váltottam angolra.
- Ja, öhm, oroszul?! – Nevette szégyenlősen. Nyoma sem volt az őrül emberrablónak.
- Te honnan tudsz oroszul? – Kérdeztem mégjobban összezavarodni.
Jessie mellettem rendesen dudorászott, úgy döntött lefoglalja magát, amíg én Joe-val beszélgetek. Elkezdte a telefonját nyomkodni.
- Az akadémián kellett idegen-nyelvet tanulni – kezdte. – Eredetileg tolmács lettem volna, de ez jobban fizet. – Vonta meg a vállát. - 6 nyelven beszélek. – Elkerekedett a szemem. – Spanyol, portugál, angol, olasz, orosz és latin.
- Jézusom. – Hitetlenkedtem.
Joe kinézett az ablakon, és tekintete elkomorodott. Megrántotta a kezem és visszaültetett maga mellé. Újra megkötözött kábelkötegelővel.
- Hé! – Háborodtam fel. – Mit csinálsz? Mi van?

- Csend legyen! – Mordult rám. – Megjöttünk…
-*-