2017. július 5., szerda

Chapitre #27 - Thunder

...

Hellobello, Mindenki!
Meghoztam hát, így nyár közepén a következő rész.
Eléggé el vagyok veszve manapság, szóval 
kérlek tudassátok velem véleményeteket!
Addig is, jó olvasást, 
Csobbanásban gazdag és
leégés mentes nyarat kívánok mindenkinek.
xoxo, C.

XXVII.

- Joe? – Döbbentem le.
- Szia, Effie! – Vigyorgott rám.
Marcust keresve kapkodtam a fejem és meg is találtam ez ágy elott térdelve egy szál kisgatyában. A kezét hátrakötötték, a szája pedig le volt tapasztva. Egy férfi állt előtte és a fejéhez hangtompított pisztolyt nyomott.
Tőle hallottam a fojtott nyögést.
- Rám néz, hallod-e? – Fordította maga felé az arcom, miközben belemarkolt az állkapcsomba.
- Mit akarsz, Joe? – Sziszegtem neki. – Nem mondtam senkinek semmit, és…
- A terv változott – állt fel és vicsorogva engem is felrántotta földről. Odalökött Marcus mellé, de úgy, hogy elvágódtam a földön. – Kötözd meg! – Szólt a másiknak, és már éreztem a ragasztó szorítását a csuklómon.
- Áhh… - nyögtem fel fájdalmasan, ahogy megrántotta a vállam.
Jézusom, hogy fogom magunkat kirántgatni ebből?
- Utolsó szó jogán? – Nyomta a fegyverét Joe a fejemnek.
- Én… - kezdtem e sírni, potyogtak a könnyeim, aztán az eszembe ötlött… igen, az tökéletes lenne, tuti megúsznánk élve a dolgot… már csak tudok annyira jól színészkedni, hogy bevegyék – én… Marcus, én… terhes vagyok. – Néztem barátom szemébe.
Visszapillantottam Joera, aki annyira elfehéredett, hogy kiejtette a pisztolyt a kezéből.
Teljes a siker.
Azonban, Marcus is elfehéredett. Na most vagy nagyon jól  színészkedik ő is, vagy tényleg elhitte… képben vannak ezek, hogy hogy készül a gyerek egyáltalán?
- El akartam mondani, de… nem így… én … kérlek… én…
- A jó büdös kurva életbe! – Szörnyülködött Joe. – Basszátok meg! – Ordította ránk. – A picsába… - szitkozódott sorra.
Legbelül azért nevettem, teljes a siker. Agy nyertem magunknak egy kis időt.
De mennyit?
Joe a fegyverét felkapva kezdett el magyarázni a másiknak.
- Hívd fel Toolst! Újabb változás, - utasította – San Diego-ban találkozunk.
Keservesen sírtam, hisz még mindig nem jutottunk semerre, de legalább a fejbelövés nem fenyeget. Rádőltem Marcus vállára, és ő védelmezően ráhajtotta a fejét az enyémre. Amíg Joe nem figyelt, a fülébe suttogtam.
- Csak hazudtam – suttogtam magyarul, mire ő amolyan „ na, nem mondod” szemforgatással válaszolt.
Aztán villámcsapásként ért, amit Joe mondott.
- San Diego? – Meredtem előre.
Vicsorogva felnevetett. A pisztolyát a nadrágjába rakta és egy hosszúkás dobozt húzott elő belőle.
Azonnal tudtam mi az. A doboz kinyitása után a félelmem pedig be is igazolódott. Tűk. Kivette az egyiket és megpöckölte, hogy kimenjen belőle a levegő. Újra rám vigyorgott, és rögtön kirázott a hideg.
- Ne! – Vágtam rá a fejemet csóválva.
- De, bizony… van számodra egy új cuccom – nevette gonoszan. – Azt mondják, durvább, mint a múltkori – jött közelebb.
Marcus mellettem próbált közbelépni, de megkötözve, ragasztóval a száján eléggé nehéz lett volna bármit is alkotnia. Próbált védelmezően elém állni, de Joe társa felállított, és a szoba túlsó felébe lökött.
Rántgattam a fejem, de Joe egy egyszerű mozdulattal oldalra rántotta fejem, nekinyomta a falnak és a nyakamba döfte a tűt.
- Ne… áhh… - szorítottam össze a szemem.
- Főnök… - szólt Joe alázatosan.
Kinyitottam a szemem és láttam amint videó hívásban beszélget Toolsal. Lihegtem, és mikor Joe felém fordította a kamerát, a prof zöld szemei néztek rám fenyegetően.
- Beadtad neki? – Kérdezte.
- Igen, pár másodperce. – Jelentette.
- Jólvan, akkor lássuk. – Sóhajtotta unottan.
Joe visszajött elém, és a mellkasomnál fogva hozzányomott a falhoz. Az arcát az arcomba nyomva kezdett el beszélni.
- Kérdeznek tőled, és te válaszolsz! – Utasított. – Világos?
- Igen! – Bólogattam ijedten.
Nem tudom mit várjak a szertől. Eddig még semmit nem éreztem. Nem szédültem, stabilan álltam, már ha ez kijelenhető, amikor hozzábasztak egy falhoz.
- Mi a teljes neved? – Kérdezte Tools.
- Tessék? – Lepődtem meg.
- Válaszolj! – Rántgatott meg Joe, majd megint a falnak lökött.
- Mi az igazi neved? – Kérdezte Tools. – A születési!
Nyeltem egyet.
- Emília – lihegtem. Alig emlékszem a régi nevemre, sose használtam. – Erdőssi Alexandra Emília.
- Ismételd meg! – Parancsolta Tools.
- Erdőssi Alexandra Emília. – Marcust látva legszívesebben elsüllyedtem volna. Olyan értetlenül bámult rám.
- És mi az új neved?
- Emelie Wood.
- Mikor változtattad meg?
- A szüleim voltak, nem én. Csak 3 éves voltam. – Most már a teljes figyelmemet rá irányítottam. Miért érdeklik ezek őt?
- És miért? – Méregzöld szemeivel vádolt.
- Azt… azt nem tudom. – Csóváltam a fejem értetlenül. – Soha nem mondták meg. – Engem pedig nem is érdekelt, milyen gáz lett volna már Emília névvel rohangálni?! Nem vagyok én Petőfi szerelme…
- Beszéltél valakinek a mi ügyünkről? – Hirtelen váltás.
- Nem. – Csóváltam a fejem ismét.
- És tud róla valaki? – Kérdezte újra.
Igen, apa, Tea, Ivan és még jó páran.
- Nem. – Válaszoltam, de ebben a pillanatban, mintha belém martak volna. Mintha savat öntöttek volna rám, marta a bőröm és a bőröm alatt is.
Felüvöltöttem.
Joe annyira meglepődött, hogy elengedett, én pedig remegve borultam a földre.
Ez sokkal jobban égetett, mint az adrenalin a múltkor. Felsírtam fájdalmamban.
Két hangot hallottam csak, a saját kétségbeesett zokogásom és Tools öntelt, egyben lepődött nevetését.
- Jaj, Emelie, nem tudtad, hogy „hazudni bűn?”
- Tessék? – Szóltam erőtlenül.
- Igazságszérumot kaptál – nevette. – Tehát ki tud még rólunk?
- Tools, kérem! – Nyögtem.
- Válaszolj! – Ordította rám a túloldalról.
- Ivan. Ivan Csehov! – Ismertem be.
- És még ki?
- Apukám – sírtam összegörnyedve. – De ő csak találgatni próbált, hogy miért léptünk le.
A szer még mindig égetett. Joe sóhajtott, majd a hátul összekötött kezemről levágta a szalagot, így a kezeimet magam köré fontam, mintha így próbálnák védekezni. A begipszelt kezemet szorongattam térdelve a padlón. Potyogtak a könnyeim.
- Jaj, miért sírsz? – Mondta felháborodva Tools. – Nemár!
- Nem akarom, hogy meghaljunk! – Bőgtem.
- Öhm, igen… - fordította maga felé a telefont Joe – van egy kisebb… probléma. – Sóhajtotta.
- Mi? – Kérdezett vissza mérgelődve a túloldalról.
- A lány terhes.
- Hogy MIVAN? – Háborodott fel.
- Igen. – Nyögtem és a szer újra belém mart. Újra felsírtam, de remélem, ez inkább hangozz keserves „terhes vagyok” sírásnak, mint hazugságnak.
*
Minden olyan gyorsan történt. Az egyik pillanatban még a földön térdeltem a másikban már Marcus Joet püfölte. Aztán minden elsötétült.
Hangokat hallottam. A fejem hasogatott és kóvályogtam, a hányinger pedig már nem csak kerülgetett.
- Effie… Effie… hallasz?! – Mondta egy ismerős hang. – Figyelj rám… Effie… Figyelj rám!
A vállaimnál fogva erősen megrántgatott. Kezdtem észhez térni a bárgyúságból. Az engem szólongató arca is kiélesedett. Értetlenül bámultam rá.
- Máté? – Pislogtam fátyolos tekintettel.
- Effie… idd ezt meg! – Tolt az arcomba egy poharat.
Szó nélkül felhajtottam és a savanykás ízt érezve kis is köptem volna, ha Máté nem teszi a kezét a számra.
- Nyeld le! – Utasított.
Fanyarogtam, de tettem, amit kért. Olyan volt, mintha mosogatószert kevertek volna kólával és Aszpirinnel.
- Istenem, de szörnyű! Mi ez?
- Az ellenanyag. – Mondta és felhúzott a földről. – Gyere, feküdj le pihenni! – Húzott az ágy felé, én pedig fájdalmasan lépkedtem utána.
Mindenem hasogatott.
- Marcus?! – Fordultam körbe őt keresve.
A komód előtt ült, a szájából folyt a vér és a fejéhez egy jeges-zsákot tartott. Elléptem Máté mellől és leülve barátom két lába közé az arcát firtattam.
 Egy kisebb monokli a szeme alatt, egy már alig vérző száj, és felhorzsolt kezek. Verekedett?
- Babe, - ölelt át fél kézzel – jól vagy? – Sóhajtotta aggódóan.
- Igen, valamennyire. Mi… mi történt? Én nem értek már semmit.
Sóhajtva megához húzott és a hasamra tette a kezét. Már az ölében feküdtem. Apró csókot nyomott a homlokomra és lágyan ringatott.
Egy idő után lecsukódott a szemem, majd éreztem amint felemelkedtem és puhára fektettek. Gondolom, vissza az ágyba. Gyengéd csókot lehelt az ajkaimra, aztán minden eltűnt és csak a kérdések maradtak meg a gondolataimban.

Mi történt?
Mit keres itt Máté?
Hogyan került a repülőre egyáltalán?
Miért véres Marcus?
És hova lett Joe?

2017. január 12., csütörtök

Chapitre #26 - Shape Of You 18

...

Hellobello, Mindenki!
Élek! Először is, mindenkinek, Boldog Karácsonyt, 
Boldog Új Évet, és lol, 
boldog szülinapot előre is nekem! :D
Kicsit zűrös manapság minden nálam, de vére eljutottam odáig, 
hogy ki tudjak posztolni egy nagyon 
nagyon fontos részt. 
Jó annyira nem fontos, de imádom.
Inkább olvassatok!
Puszi; Miss C.
Ja és öhhhh, 18+ 


XXVI.
A gép rögtön felszállt. Az első osztály előkelő foteljában ülve markolásztam a karfát, miközben a gép elkezdett emelkedni. A gyomrom nem bírja a liftezést, főleg nem a gyorsat. A mögöttünk tomboló vihar miatt pedig eléggé gyors volt ez a felszállás.
Marcus idegesen pillantgatott ki az ablakon, mikor érjük már el a megfelelő magasságot. Kék szemei cikáztak köztem, az ablak, és a felettem világító „öveket bekapcsolni” felirat között.
Amikor egy éles csippanás következtében kiólt a lámpa, azonnal kikapcsoltam az övemet, és elnyúlva a törtfehér fotelban hatalmasat sóhajtottam.
Egy hosszúlábú légi-utaskísérő jött be az ajtón, és bocsánatért esedező arccal mosolygott ránk.
- Elnézést a kellemetlen felszállásért, de a vihar nagyon közel volt. – mosolyogta. – Mindazonáltal, szeretném önöket körbevezetni a fedélzeten.
- Köszönjük – mondta Marcus és felállt.
Tekintetemmel követtem, ahogy elindul a nő felé, majd erőt véve magamon, én is utánuk mentem.
A hölgy kinyitotta a mögöttünk lévő ajtót, amely egy kisebb folyosóra vezetett minket.
- Balra van a fürdőszoba - nyitott be, az elegánsan berendezett kicsi fürdőbe. Volt ott zuhanyzó, kézmosó, tükör és persze egy WC is. Minden persze luxusos kinézettel tálalva halványkék színekben. A régi házunkra emlékeztetett, csak ott a sötétkék csempe volt a domináns.
- Jobbra, - ment kifelé – a kormányzó dolgozószobája van, remélem megértik, miért tilos oda a bejárás. Sajnálom, előírás.
Marcussal csak bólintottunk.
- Egyenesen pedig a hálószoba – tárta ki az ajtót a gép hátsó részét elfoglaló helység felé. – Minden le van rögzítve, ne aggódjanak. Nyugodtan használhatják az ágyat, ha valamelyikük esetleg aludni kívánna. – Bólintottunk. – Ha esetleg szükségük lenne valamire, csak nyomják meg a hívógombot. – Mosolyodott el, majd riszálva elcipelte a fenekét vissza a gép elejébe.
Ámulva figyeltem a szobát. Az ágy a nagyja teret elfoglalta a szoba közepén. Kétoldalt egy-egy komód, a padlón puha szőnyeg és szemben a bejárat felett egy plazma TV.
Kicsit úgy éreztem magam, mintha a Harry Potter- ben lennénk. A gép egész kicsinek tűnik kívülről, viszont bent nagyon is tágas. Ha nem tudtam volna, hogy egy repülőn vagyok, szinte biztos lettem volna, hogy egy hotel szobájában állok.
Látszik, hogy ez a kormányzó gépe. Tiszta luxus, meg minden.
Marcus beljebb lépett és ledobta a pulcsiját az egyik komód tetejére, majd hanyat vágódott az ágyban. Egy fáradt, gondterhelt nyögés hagyta el a száját.
Hogy mi ütött belém, fogalmam sincs.
Becsuktam magam mögött az ajtót és halkan kulcsra zártam. Lassan odasétáltam az ágyhoz és felmásztam Marcus lábaira. Kipattant a szeme és én kajánul vigyorogtam le rá.
- Nade Miss Wood! – Húzódott sejtelmes mosolyra a szája.
- Csend legyen, Mr. Moore! – Fojtottam bele a szót egy csókkal.
Csak csókoltam és csókoltam, és láthatóan nem volt ellenére a dolog. De egy hirtelen mozdulattal fordított a pozíción és ő lett felül. A combomat és a nyakamat simogatta, míg én a hátába és a tarkójába csimpaszkodtam.
Máris a két lábam közt feküdt és éreztem, hogy is mondják?! Ja, igen, az „erekcióját”… miért nem lehet egyszerűen azt mondani, hogy máris felállt neki?! Mindent túlbonyolítanak.
- Ne… ne… - szakított félbe egy hosszas smárparti után. – Tudod, hogy nem bírok leállni… - felelősségteljesen nézett le rám.
- Nem is akarom… - suttogtam. TE JÓ ÉG!?! Ezt én mondtam? mi ütött belém?
Marcus lepődötten nézett rám. Egy kicsi értetlenkedés, majd a hirtelen felismerés futott végig az arcán.
- Komolyan mondod? – Kék szemei csillogtak. – Ha nem akarod nem csináljuk.
Nem éppen egy repülőn képzeltem el életem első szeretkezését, de ha a sors így hozta, ám legyen.
- Félek… - csúszott ki a számon. Annyira megtörtnek hangzott.
- Ha nem akarod…
- De akarom! – Vágtam közbe, majd inkább hogy hagyja abba a faggatózást, újra lehúztam magamhoz egy csókra.
- Ígérem, vigyázok rád! – Suttogta ajkaimba, majd újra megcsókolt, ezúttal sokkal érzékibben, mint eddig.
Még a kislábujjam is beleremegett ebbe a csókba. Tudtam, hogy igazat mond, ha csak arra kellettem volna, nem bajlódik ennyit velem.
Lekapta magáról a pólóját és újra csókolt. Felhúzta a pólómat és áthúzta a fejemen. A forró bőre a hasamhoz ért és éreztem, amint odalent görcsbe rándult a gyomrom. Pont, mint az első csókunknál.
A nyakamat csókolgatta, majd végig a mellkasomat, miközben mágikus módon levette magáról a cipőt, de még az én bakancsomat is. Feljebb húzódott, majd kikapcsolta a nadrágom gombjait, majd lehúzta rólam, így már csak egy fehérneműben feküdtem. Elnevettem magam, amikor végignézett rajtam. A fehér, szinte szakadttá hordott melltartómban, - ami már nem is volt fehér, inkább szürke – és a fekete, katicás bugyimban úgy feküdtem ott, mint egy rossz filmben.
- Imádom a katicákat! – Nevette.
Hirtelen olyan szégyenlős lettem, hogy mindkét kezemet az arcomba temettem. Mellékesen persze majdnem kivertem a szemem a gipszemmel.
Felnevettem kínomban.
Marcus rám feküdt és éreztem, hogy már rajta is csak egy kisgatya van.
Ó JÉZUSK RISZTUS SZŰZMÁRIA!
Újra a nyakamat kezdte el apró csókokkal elalmozni, amitől libabőrős lettem. Lábammal átkaroltam a derekát és szorosan magamhoz húztam, majd kívánósan felnyögtem, amikor úgy mozdult, hogy majd elállt a lélegzetem.
Ki ez a srác? Szeretem annyira, hogy átadjam magam neki? Szeretem annyira, hogy az életem is odaadnám neki, vagy esetleg érte?
Igen.
Pár pillanat múlva a melltartó és a bugyi is lekerült rólam, és nem tétovázott sokat, már bennem is volt.
- JÉZUSOM! – Kapartam bele a hátába, a hirtelen jött érzéstől. – Óvatosan! – Lihegtem.
- Nagyon fáj? – Kérdezte, és megállt egy pillanatra.
Abban a pillanatban azt se tudtam hol vagyok. Úgy kapaszkodtam belé, mintha ő lenne az utolsó dolog, ami ideköt ehhez a világhoz. Talán így is volt.
Hogy hogy folytatódott tovább? Én azt nektek el nem tudom mondani. Szikrázott bennem az adrenalin és a hormonok keveréke.
Egyszer csak szétváltunk és ő becsapódott mellém az ágyba.
Még mindig remegtem. Magához húzott és szorosan átölelt, miközben apró csókokkal hintette be a fejem búbját.
- Szeretlek, Marcus Moore… - suttogtam bele a mellkasába, de szinte azonnal elnyomott az álom, a válaszát fel sem fogtam.
*
Marcus velem szemben ült. Az orrából folyt a vér, és a szája is felrepedt. Mégegyszer ütött, aztán felém fordult. Tools vérben izzó tekintettel nézett rám.
- Hol van? – Ordított az arcomba, amitől kirázott a hideg. Nem tudtam válaszolni, csak ijedten néztem Marcusra. Szörnyű állapotban volt. Alig volt az eszméleténél. – Hát legyen. – Mondta Tools, majd a pisztoly csövét Marcus fejének szegezte, és lőtt…
- NEEEE… - Pánikszerűen sikoltottam és felültem az ágyban. Lihegtem és szó szerint remegtem, akár egy kocsonya.
- Jézusom, Emelie?! – Pattant fel Marcus lepődötten.
A takarót markolászva, csukott szemmel próbáltam rendezni a légzésemet. Cikáztak a gondolatok a fejemben.
Még arról is megfeledkeztem, hogy teljesen meztelen vagyok, csak arra lettem figyelmes, hogy Marcus körbetekert a takaróval.
- Ez nekem túl sok! – Nyögtem és zokogásba ment át a mondatom. Összetörve zuhantam vissza barátom karjaiba.
Marcus védelmezően átkarolt, nyugtatásképpen pedig a hajamat simogatta és szorosan tartott.
- Meddig tart ez még? – Nyögtem.
- Jaj, kicsim… - szólt, és már hallottam a hangján, hogy ő se bírja sokáig idegekkel. – Emelie… állandóan itt vannak ezek a rémálmok. Kérlek, mondd el, hagyd, hogy segítsek!
- Nem… nem lehet! – Ráztam a fejem.
- Kérlek…
 - Nem akarom újra átélni… nem megy! – Bújtam bele a mellkasába.
- Így nem igazán tudok segíteni. – Csókolt bele a hajamba. – Ez…
- Meghalsz… - suttogtam alig hallhatóan.
- Tessék? – Lepődött meg, mint aki nem tudja, hogy jól hallotta-e, amit mondtam.
- Álmaimban, Tools mindig megölt téged. És pont a halálod pillanatában riadok fel.
- Jézusom… - éreztem, ahogy egy óriásit dobbant a szíve.
- Megszámolni sem tudom, hányszor ölt már meg. – Borultam ki. – Egyszerűen nem bírom már! Ez… ez nekem túl sok!
Óramű pontosságra megszólalt a telefonom. SMSt kaptam.
- Ahhh – nyögtem. – Még itt sem hagy békén senki?
Kibújtam Marcus öleléséből és magamra tekertem az egyik takarót.
- Hé – rántott vissza. – Miért nem hagyod?
- Azért, - ültem fel újból és a nadrágomat kezdtem el keresni a sötét szobában – mert a legutóbb, amikor nem néztem meg egy SMSt, kissé nem voltam képben, hogy miért van anya kórházban.
- Kórházban? – Lepődött meg.
- Ja, pár éve eltörte a bokáját… és, megvagy!
Előhalásztam a készüléket a nadrág farzsebéből, majd visszaültem az ágyra.
- Ki az?
- Apa – furcsálltam, majd elolvastam az üzenetet. – Azt.. hogy… basszus. – Sóhajtottam.
- Mit ír? – Ült mögém, hogy lássa a kijelzőt, - Ezt nem értem.
Azért nem értette, mert apa németül írta.
Sóhajtottam. Megint.
- Azt írja; Tudom, hogy valami nincs rendben. Innen nem tudok segíteni, de nagyapádra mindig számíthatsz! – Fordítottam le neki.
- Ivanra? – Kérdezte.
- Nem… - csóváltam a fejem. – Nem, nem. Neki most ehhez semmi köze. – Tanakodtam, újra és újra elolvasva az üzenetet.
- Akkor?
- El kell mennem, zuhanyozni – pattantam fel.
- Mivan? – Lepődött meg. – Effie!
- Zuhany alatt kigondolom. Hagy találjam most ki ez jó?! – mentem kifelé. – Csak hagyj egy picit gondolkodni.
- Rendben. – Bólintott megértően, majd visszadőlt az ágyra.
*
Apa nem véletlen mondta, hogy keressem fel a „nagyapám”.
Ő nem a rokonunk, de már szinte olyan, mintha a nagyapám lenne. Kiskorom óta rengeteget volt nálunk, és mindig is az unokájaként tekintett rám.
Ha valami baj van, ő tudni fogja a megoldást. Felkeresnem, pedig felesleges, és lehetetlen is. Ő már tudni fogja mi a helyzet, lehet előbb tudta, mint mi.
Zuhany után felöltöztem és megszárítottam a frissem mosott hajamat. Aztán befontam orosz-kontyba és feltűzdeltem csatokkal, nehogy szétessen. Kilépve a fürdőből a szobát különösen csendesnek tartottam.
Óvatosan benyitottam, majd beléptem félig az ajtón.
- Marcus? – Suttogtam. – Alszol?
Egy fojtott nyögést hallottam, majd valaki a karomnál fogva lelökött a földre, és egy hideg tárgy nyomódott a fejemnek. A villany felkapcsolódott és elkerekedett szemmel bámultam a fölém tornyosuló alakot, aki egy pisztolyt nyomott a homlokomnak.
- Joe?

2016. október 23., vasárnap

Chapitre #25 - Enjoy the silence

...

Hellobello, Mindenki!
Tudom, már eléggé el vagyok tűnve, de dolgozni, iskolába járni, pasizni és blogolni egyszerre valami hihetetlen nehéz. Nade, kérlek jelezzétek, hogy itt vagytok még velem élekben, ha testben nem is :D
Mindenesetre mindenkinek kívánok jó kis halloweeni jabbra-balra berúgósdit!
Puszi, Miss C.


XXV.

Remegve tárcsáztam Garyt és alig kaptam levegőt, amikor valaki felvette.
- Gary? Gary? – Szólongattam. – Jól vagy?
- Ne olyan hevesen. Nyugalom! – Mondta egy mély hang. Ez 1000% hogy nem a bátyámé.
- Tools… - sziszegtem, amikor felismertem. Marcus ijedten pillantott rám. – Mit csináltál a bátyámmal? – Csuklott el a hangom.
- Hát, zongorázni mér nem tanul meg! Na meg itt ez az elbűvölő kisasszony is.
- Hagyd őket ki ebből! – Könnyeztem. Marcus meredten hallgatózott. – Mit akarsz?
- Találkozzunk Szerdán a Central Parkban, New Yorkban. MA hétfő van, szóval van egy pár napod ideérni. Ha nem, akkor anyuék is kapnak ajándékot. – Nevette. – Lehetne belőle Ujj-hús-leves akár… - a hányinger kerülgetett szavai hallatán, és csak úgy kapkodtam a levegőt. – Capiche?
- Igen – mondtam megfagyva.
- Rendben, akkor szerda reggel elküldöm az időpontot, hogy pontosan hol is találkozzunk. Ja és gondolom, szereted annyira a krimiket, hogy nem kel mondanom mi lesz, ja valamelyikőtök is a hatóságokhoz fordul – nevetgélt. – Beleértve a barátnődet, akin a kék felső van. Hogy is hívják? Jaj, igen… Tea.
Teljesen ledöbbentem. Tools Bontotta a vonala, én pedig kiejtve a telefonomat a kezemből beleszédültem Marcus karjaiba. Aztán egy pillanat alatt minden elsötétült.
„Ezt nem hiszem el…”
*
- Effie, ébredj! – Hallottam Marcus ideges hangját. Olyan távolinak tűnt.
- Orvost kell hívnunk! – Ki ez? Talán Tea?
- Isten ments! – Szólt rá mérgesen. – Babe! – Szólongatott.
Szép lassan visszatértek az érzékelő képességeim. A hideg alapján, amit a lábaimon éreztem a földön fekhettem, méghozzá valaki ölében. A fejem hasogatott és nagyon nehéz volt kinyitni a szemem is.
Amit először megláttam a fák lombkoronája volt. A sötétedő égbolt kísérteties hatást adott az erdőnek. Majd ahogy kiszélesedett a látóterületem, Marcus arcát pillantottam meg. Éppen a másik oldalamon térdelő Teát figyelte.
- Skacok! – Szólt egy másik csaj hangja. – Felébredt!
Erőtlenül pislogtam, és olyan volt, mintha mindenki ott termett volna egy szempillantás alatt. Valószínűleg csak egy pár pillanatig, de megint elájultam.
- Babe, Effie. – Fogta meg az arcomat Marcus. az ő ölében feküdtem és a fejem a mellkasánál pihent. – Kicsim, jól vagy? – Aggódó arccal nézett le rám.
Beletelt egy pár percbe, mire felfogtam mit mondott. Aztán erőtlenül nyögtem és a fejemet csóváltam.
- Mid fáj, Pumpedli? – Kérdezte Tea, én pedig a fejemre mutattam. – Beverhetted a fejed – sóhajtott. – Szédülsz?
Szédülnék? Nem. Megcsóváltam a fejem.
Úgy hasogatott, mintha kőomlás lenne a miniatűr hegyben, a fejemben.
- Fel tudsz kelni? – Kérdezte Marcus?
A fejemet csóváltam, de Tea is közbeszólt!
- Fel ne merd állítani! – Szólt rá. – Ha agyrázkódása van simán elhányhatja magát.
Sóhajtottam. Kezdtem tisztábban látni.
- Elájultam? – Szólaltam meg és Marcusra sandítottam.
- Nem emlékszel?
- De, - nyögtem – Tools elrabolta a bátyámat és Sárát. – Mondtam Marcusra nézve. – Szerdáig vissza kell érnünk New Yorkba.
- Mi van? HOGY MI VAN? – Lepődött meg.
- … Különben megöli őket. – sóhajtottam idegesen. – Az a szarházi! – Marcus még mindig döbbenten figyelt. Hozzábújtam és egy pici csókot nyomta a szájára, majd feltápászkodtam az öléből. Sírva temettem bele a kezembe az arcomat, majd elkezdtem zokogni. – Most mit csináljak?
*

- Persze, nagyon szépen köszönjük... rendben… - hallgattam, ahogy Marcus telefonált. – Szia.
Először én hívtam fel Nataliet, de olyannyira ideges voltam, hogy egy épp-kézláb mondatot ki nem tudtam nyögni angolul. Marcus pedig valamivel higgadtabb, mint én.
- Hajnalban indítják a gépet, és hogyha jól számoltam, este 8-ra lesz itt. – Mondta felém.
- Milyen gép?
- A repülőgép. Nat apja értünk küldi a kormányzó magánrepülőjét.
- Komolyan? – Mondta döbbenten. – Ez… Úr Isten, de jó… ez nagyon sokat segít.
- Ja, holnap este 8ra van itt, ami azt jelenti, hogy szerdán hajnali 1-2 körül érünk Bronxba, ottani idő szerint.
Bólintottam.
Már mamáék utcájában jártunk. Teáék lekapcsolódtak a szállásuk felé mentet, majd sok szerencsét kívántak. Mindenhez.
Ironikus. Nem szóltam neki semmi, mégis mindent megértett.
Ahogy elhaladtunk az egyik hát előtt, már nem bírtam. Fáradtan rogytam le a kékre festett vaskerítés előtt és a kezembe temettem ismét az arcomat.
Hallottam Marcus lépéseit, ahogy továbbhalad, majd hirtelen megtorpan és visszajön. A felkaromnál fogva felrántott a földről és szorosan magához ölelt.
- Ez így… úgy nem, hogy anyádék és… fáj. – Makogtam neki angolul.
Belecsókolt a hajamba.
- Nyugalom. – Suttogta magyarul.
- Hogy lehetsz ilyen?... Nekem és sose ment… higgadt vagy és úgy próbálod megoldani a problémát, … de én meg?!?!...
- Te inkább felgyújtanál egy egész várost, csak a szeretteidek ne legyen baja, tudom.
- Igen – néztem fel rá. A kék szemei nyugalmat sugároztak. Lehunytam a szemem és elmerültem a csendben.
Sóhajtottam, majd bólintva jeleztem, hogy mostmár menjünk haza. Mindeközben az agyam pörgött, zakatolt, aztán a legváratlanabb mondatnál megállt; Mit mondok majd anyáéknak?”
*


Hát... nem kérdezték. Nem kérdeztek az ég-világon semmit. Mondtunk, hogy megyünk és kész. Nem kérdeztek semmit. Talán érezték, hogy valami nincs jól, de ránk hagyták… „felnőttek vagyunk oldjuk meg magunk” – alapon. Összepakoltunk és apáék kivittek a város szélén lévő kis reptérre.
Amikor a gép leszállt, odagurult elénk és a személyzet az első-pilótával az élén felsorakozott.
- Miss Wood, Mr. Moore – jött oda az egyik pilóta. – Charles Boudwin vagyok, az első-pilóta.
- Jó estét – köszöntem.
- Szintúgy – kezelt le vele Marcus, mire folytatta.
- Elnézést, hogy közbeszólok és siettetem magukat, de szinte azonnal fel kellene szállnunk a közelgő vihar miatt.
A távolba pillantottam és megláttam a hevesen közeledő sűrű fekete felhőket.
- Persze, rendben. – Bólintottam és apáék felé fordultam. – Ha odaérek, írok, oké?
- Rendben, Husom – ölelt át apa, majd anya rántott magához egy szoros ölelésre.
- Mibe keveredtél megint? – Mondta könnyekkel küszködve. nem válaszoltam, csak újra megöleltem.
- Szeretlek, anya!
- Vigyázz magadra, Babám! – Szólt utánam.
- Mindent túlélek, te is tudod – kuncogtam el magam, majd Marcus után én is felrohantam a magángépre.
Szinte azonnal felszálltunk, és ismét itt hagytam az elrejtett világomat a kalamajkák miatt.

-*-

2016. augusztus 24., szerda

Chapitre #24 - I'm in pain, so yes, it's painful

...

Hellobello, Mindenki!
Élek, esküszöm, még élek! El sem hiszitek mennyire nehéz úgy blogolni, hogy közben dolgozik az ember! Még fesztiválozni sem jutottam el! 
Jó hír azonban, hogy amíg utazgattam oda- vissza, közbe a telefonomon írogattam, így kijelenthetem, hogy már a 46. rész is elkészült, bár javítani még van mit rajta, hogy értelmes legyen.
Sok sok puszi, kommenteket kérek, mert nem tudom mit gondotok!
Puszika, jó olvasást!


XXIV.


Már sírni sem volt erőm, csak bámultam ki a fejemből a sötét szobába. De még ez se ment. Nem voltam felháborodott, se csalódott, csak talán döbbent. Üresen döbbent.
Marcus mellettem békésem szuszogott, az igazak álmát aludva. De én pár napja már nem aludtam, erre a múlt éjjel Gab még rá is segített. Lassan azonban meg kellett adnom magam a fáradságnak. Húzott le a szemem és kezdtem tompa lenni. Csak menekülni akartam a való világ problémái elől, el az álmokba. Azok mindig segítettek, olyan helyekre vittek, ahogy nem voltak az életemet bemocskoló emberek. Vagy ha ige, olyanok voltak, mint régen… a barátaim.
Marcus szorosabbra vette körülöttem az ölelését. Idegesen sóhajtottam. Vele alig foglalkozok. Mindenkit ki akartam zárni a fejemből, hát őt is sikerült. Nem szándékosan.
Megint megmozdult. Fáradtam, rekedtes hangon szólt hozzám.
- Miért nem alszol, Babe? – Dörmögte.
Válaszul csak sóhajtottam és mégjobban belefészkeltem magam a karjaiba. A tűz ropogása a kandallóban megnyugtatott. Mindig is szerettem mamáéknál aludni. Elzárt helyen, a világ végén ahol senki nem találhat meg. Egy kis faluban, a hegyek közt. Számomra ez volt maga a megtestesült mennyország.
*
A telefonom hangos csörgésére pattant ki a szemem, amit azonnal meg is bántam. a fehér falakra vetődő napfény teljesen megvakított.
- Mi a fasz van? – Morogtam és a telefonomért másztam.
Meg sem néztem ki az, csak felvettem. – Igen? – Mérgelődve dőltem vissza Marcus mellé.
- Csá, Puszedli! – Ordított bele egy vidám hang a fülembe.
Legalább 10 másodpercbe telt, míg rájöttem ki az.
- Teeeaaa – dünnyögtem.
- Na vééégree!!!
- Ne kiabálj, - morogtam – kiszakad a dobhártyám.
- Jaja, bocsáss meg Puszedli – vette halkabbra. – Így jó lesz? – Szólt édesen.
- Tökéletes – másztam át a morgó Marcuson és kimentem a folyosóra. – Na, mondd! – Sóhajtottam, leülve ez egyik székre.
- Na, az a helyzet Puszedli, hogy itt vagyok a házatok előtt.. – jelentette be.
- Nem vagyok otthon…
- Helyesbítek, mamád háza előtt. Anyud leadta a drótot.
- Ó. Az már más – pattant ki a szemem, ahogy a bejárati ajtón kilépve megláttam barátnőmet. – Szia!
*
Teával először a suliban találkoztam. Amikor elmondták, hogy ténylegesen így van anyakönyveztetve, hogy TEA a hasam fogtam a röhögéstől. Aztán persze kiderült, hogy még koleszos is lett és szinte magamra ismertem benne. Mondhatnám, ő lett a „kicsi én”. Az, akit mindenki szeret – mert engem egy páran azért utálnak. – A zenei ízlésünk is, mint kiderült, ugyanaz, mellesleg a pasik iránti érdeklődése is hasonló volt mindig.
Amíg együtt laktunk a koliban, csak azt hajtogatta, hogy ő kicseszett rendőr lesz. Na most a jelenlegi helyzet az, hogy egy kicsi a másik irányba mozdult el. Kissé zömök testalkata miatt senki még csak el nem tudná képzelni, hogy háztetőkön ugrál, és edzettebb, mint egy rendőr. A Parkourba szeretett bele, pasi helyett, és ki gondolná, hogy amíg éjjel ugrálgat fel-le, addig nappal ő a leglebűvölőbb lány a rendőrtiszti akadémián.
Hát senki. És épp ez a legjobb Teában. Annyira szabadszellemű, hogy az már fáj.
- Kérsz egy „Teát”? – Ugrattam, ahogy leültünk a fenti konyhában.
- Ha ha ha – mosolyodott el. – Semmit nem változtál – csóválta a fejét. – Mi lett a kezeddel? – Bökött fejjel a gipszem felé.
- Bunyóztam – vigyorogtam sunyin.
- Helyes. – Nevette, aztán a tekintete a fejem fölé téved, és ott is maradt – helyes… – mondta újra.
Hátrafordultam és Marcus állt meg az ajtóban. Félmeztelenül. Mosolyogva ittam a látványt, aztán ráeszméltem, hogy Tea is a konyhában van.
- Hali – mondta Momo furcsállva.
- Ó, ja, igen. Puszedli, ő itt Marcus, Momo, ő itt Tea. Egy régi jó barátnőm a koliból. – Mutattam be őket egymásnak.
- Örvendek. – Rázott kezet Marcussal, aki furcsállva bólogatott.
- Szia – mondta neki Momo, majd felém fordult. – Ti csak beszélgessetek, én lent leszek, segítek mamádéknak – intet a fejével hátrafelé.
- Rendben – Vigyorodtam el őszintén, azt hiszem egy jó ideje először.
Marcus kiment én pedig visszafordultam Tea felé.
- Mi járatban vagy? – Kérdeztem.
- Emelie, ne tereld a szót! Ki ez a szexi félisten?
- A pasikám – nevettem fel. – Na, de mi járatban vagy?
- A lényegre térek… - sóhajtott – kibaszottul hiányoztál. – Felnevettem. – Na meg itt lógunk a haverokkal és anyud leadta drótot, hogy csekkoljalak le.
- Ki hitte volna - forgattam meg a szemem. – Kivel vagy itt?
- Marcival, Blankával, meg a többi idiótával. – Jöttünk ugrálni háztetőkön.
- Itt? – Lepődtem meg.
- Csak túrázgatunk – legyintett. – És nálad mi újság mostanság? Úgy értem, minden oké? – Kérdezte tapintatosan. – Olyan mosott-szar fejed van.
- Ó, semmi nincs jól, semmi oké – nevettem. – De már megszoktam. Csak kellett egy kis kikapcsolódás – vontam meg a vállam.
 - Kikapcsolódásról jut eszembe! – Emelte fel az ujját jelzésképpen. –Kiugrunk a srácokkal a várba
- A szomszéd hegyre?
- Ja, ja, jöttök? – Állt fel. Indulóban volt.
- Nem lesz hideg? - Már november van.
- Nem, tök jó, pulcsis időt mondtak.
- Oké, miért ne.  Mikor? – Kísértem ki az ajtón.
- Délután, estefele? – Csoszogott előttem.
- Rendben, megdumálom még Marcussal.
- A csokival?
- Ő az én csokim, Tea! – Szóltam rá viccelődve.
- Én a fehér-csokira bukok. – Nevette. – Jólvan, majd csörgess, vagy dobj egy SMS-t.
- Jólvan – Mosolyogtam.
- Csóközön. – Köszönt el.
- Csaó! – Intettem utána. – Ezek szerint ma hegyet mászunk. – Sóhajtottam boldogan.
Felöltöztem, majd mentem is lefele a többiekhez.
- Marcus? – Kerestem őt.
- Idelent! – Szólt a garázs felől papa, mire odaugrándoztam feléjük.
- Hali. – Köszöntem. – Hát ti? – Néztem le Marcusra, aki tetőtő talpig koszos volt és adogatta felfelé a krumplis-zsákokat papának a szervízgödörből.
- Krumplizunk – nyögte Marcus, miközben egy újabb zsákot emelt fel a feje fölé. – Mondd!
- Ma elmegyünk túrázni? – Kérdeztem vigyorogva.
Gyanakvóan kidugta a fejét a szerelőaknából és meglepettséget láttam az arcán.
- Komolyan beszélsz? – Nevette.
- Aha! – Bólogattam eszeveszettül. Nem tudom Tea mit csinált velem, de újra éreztem az életet.
Talán ez a túra jobb hatással lesz rám, mint az a sok pálinka szombat este.
*
- Marcus! – Szóltam rá. – Gyere már!
- Isten sem képzelné rólad, hogy nem fáradsz ki hegymászás közben – lihegte, ahogy utolért. – Mi vagy te, hegyi kecske? – Mondta fájdalmasan.
- Jaj, gyere már! – Karoltam bele és egy kisebb tisztáshoz vezettem. Ahogy beértük a többieket, akik egy fa alatt ücsörögtek, Marcus azonnal hanyat vágódott, és elernyedt, mint egy zsák krumpli.
Egészen kellemeset nevettem rajta.
- Cuncimókus, - szóltam Tea felé – eljössz velem vízért?
- Persze. – Kelt fel és karöltve vezettem őt a közelben lévő forráshoz.
- Na, szóval, mi újság? – Kérdezte.
- Semmi jó – nevettem kínosan és már előre tudtam mi lesz a következő kérdése.
- Na, mesélj. – Ült le a kövekre a forrás mellett.
Szóval mindent elmondtam az elejétől a végéig. Nem kímélve őt a véres és durva részekkel sem.
- Ne szívass! – Képedt el.
- Ja – bólogattam – ez van.
- Hú, hallod, olyan csávót fogtál ki, te. – nevetett fel pár perccel később. – Szorítsd Isten lábát és el ne engedd!
- Igyekszem, csak, tudod a zűrös múltamat.
- Kinek nincs olyan – sóhajtott. – Gyere, vissza kell mennünk.
Újra visszaértünk a fához, ahogy Marcust hagytam. Momo idegesen mászkált fel-alá, és amikor meglátott szaporán szedte a lépteit felénk.
Az ideges tekintetét látva helyben lefagytam. Lepergett előttem minden. Valaki meghalt, meghalt a nagyi, megtalálták Toolst, Joe visszatért… egyszerűen… mindenre felkészültem.
- Marcus? – Kérdeztem ijedten.

Sietősen közeledett, és már az is az eszembe jutott, hogy valamiért meg fog ütni, de mire odaért hozzám a kezét a nyakamra téve felhúzott magához és megcsókolt. Éreztem, ahogy remegett az ajka. Csak az járt a fejemben, hogy mi történhetett. Nyugtatásként visszacsókoltam és a nyakát kezdtem el masszírozgatni. Szétváltunk és szorosan magához ölelt.
- Mi történt? – Kérdeztem idegesen.
- Nat felhívott, hogy látták Toolst… én pedig.. te meg olyan sokáig voltál el. El ne merj többet menni nélkülem valahova!
- Tessék? Natalie? Toolst? Hol, mikor? Hogy? – Hadartam és észre sem vettem, hogy angolul beszélünk.
- Az a szemét csak úgy besétált ma a suliba Joeval és odalökte Natalinak, hogy adjon át egy üzenetet…
- Üzenetet? Miről? – Már remegtem.
- Nem miről, hanem mit… egy dobozt adott át neki, amiben egy levágott ujj volt.
- Úristen, miféle ujj? – Undorodtam.
- Egy monogramozott gyűrű volt rajta.
Hirtelen megállt a szívem. Csak egy embert ismerek, aki olyat hord.
- Milyen monogram? – Kérdeztem óvatosan.
- G. W. Ismered?
- Bazdmeg! – Mondtam döbbenten és nekidőlve a fának lecsúsztam a tövébe. – A KURVA ÉLETBE! – Ordítottam és idegesen markolásztam a hajam. Síri csend lett körülöttem, még a madarak is elhalkultak.
- Effie, te tudod, kiről van szó? – Kérdezte döbbenten Marcus.
- Bazdmeg! Lehetne ennél rosszabb? – sipánkodtam.
- Effie!
- Igen BAZDMEG! – Ordítottam rá. – G. W. azaz Gabriel Wood. Gab!
- Gab? Gab a rokonod? – Esett le neki.
- Igen – bólogattam, de már folytak le a könnyeim. – Tea, menjetek előre légyszi.
- Rendben, puszedli, fent megvárunk. Gyertek srácok.
Sírógörcs tört rám.
- Ezt nem hiszem el! – Zokogtam összegörnyedve.
- Hogy érted azt, hogy Gab a rokonod? – kérdezte ő is idegesen.
- Úgy bazdmeg, hogy A KIBASZOTT UNKOATESTVÉREM! – Ordítottam felé. A könnyektől nem láttam semmit, csak foltokat. – nem hiszem le, nem hiszem le!
- Miért nem mondtad? – Kért számon. – Te le akartad lőni az unokatesódat? – Hitetlenkedett.

- Igen, BAZDMEG! -  Sipákoltam. Miért bazdmeg minden második szavam? – Mert el akarta tenni anyámat láb alól, meg akarta ölni a pasimat, kibaszott drogost akart belőlem csinálni, és ha rajta múlt volna, megerőszakolnak 13 évesen! – Üvöltöttem.
Marcus lefagyva bámult rám felülről.
Jézusom, mit tettem? Kibeszéltem a legféltettebb titkaimat?
Mégjobban elkezdtem zokogni. Ezek szerint most robbant az a bomba és nagyot szólt.
- Mit akarnak az ujjal? – Kérdezte Marcus csendesen.
- A gyenge pont. Megint én vagyok a gyenge pont, hát nem érted? – Néztem fel rá. – Toolsnak anyádék kellenek, anyádéknak te vagy a szeme fénye, te meg velem törődsz! – Hadartam. – Hogy a szüleidet megfogja, nem kell mást tenni, csak ráguglizni a múltamra, vagy a családfámra. – Akadtam ki megint. – Szóval rohadtul elegem van, hogy megint Marionett baba vagyok más emberek játékában!
Sóhajtva letöröltem a könnyeimet.
- Elegem van, haza akarok menni. – Álltam fel, és Marcus azonnal a karjaiba kapott.
- Szeretlek Emelie Wood és nem hagyom, hogy bajod essen. – Csókolt bele a hajamba.
A szívem szakad meg, amikor ilyeneket beszél. Szorosan hozzábújtam.
Miért is rágom magam ezen? Emelie Woodot nem ilyen fából faragták. A tettek embere vagyok. De most…
- … csak meg akarom nézni a naplementét. - Suttogtam hangot adva a gondolataimnak. – Menjünk fel. – Szóltam lágyan és egy elemlámpát elővéve, szorosan Marcusba kapaszkodva megtettük a maradék utat a tetejére a vár romjaihoz.
Teáék már felmásztak a falakra és onnan kémlelték a narancsosan világító égitestet. Éppen elég messze voltak, hogy ne hallják a beszélgetésünket.
- Ugye tudod, hogy ezt nem hagyom annyiban – mondtam feszülten. – Még ha Gabről is van szó.
Marcus frusztráltan sóhajtott.
- Kérlek…
- Itt most nem rólam van szó, vagy anyádékról. – Néztem rá. – A legjobb barátnőmet és a pasimat megfenyegette egy pszichopata –őrült – biológia tanár – maffiavezér! – A mondat végére majdnem elnevettem magam.
- És mit szeretnél csinálni? – Sóhajtott. Benne van.
- Először is felhívom azt az orosz maffiavezért, hogy hogy került az unokatesóm Tools kézébe! – Vettem elő a mobilom, és már tárcsáztam is Ivant.
- Emeli, szia. – Vette fel. – Miben segíthetek?
- Mondjuk, megmondhatnád, - rontottam rá - hogy hova lett Gab ujjáról a pecsétgyűrű… ja, és, hogy miért is tartja most fogva Tools… mert azt hittem a család összetart, azt hittem ő is a bátyád unokája, akárcsak én!?! Vagy netalántán tévedek? – Hadartam neki.
- Te meg miről beszélsz? – Nézett hülyének. – Gab itt ül velem szemben és megvan a gyűrűje is – furcsállta.
- Ott van? – Értetlenkedtem. – De hát…
Ekkor esett le. Áramütésként ért és elkezdtem remegni.
- Istenem… - kaptam a szám elé a kezem. – Marcus!
- Emelie, mi a baj? – Kérdezte Ivan is a vonal túlsó feléről.

- A G. W. az nem Gabriel Wood, - néztem döbbenten Marcusra – hanem Gregory Wood, Gary, a bátyám!
-*-