2018. május 24., csütörtök

Chapitre #31 - Pressure

...
 


Hellobello, Mindenki!
Újra itt egy folytatás, sok hozzáfűzni valóm nincs, 
elég eseménydús lett, és rövid is.
Ha van időd egy visszajelzésért élek-halok, de ha nincs, 
annak is örülök, hogy elolvastad!
Remélem mindenkinek jól telik a tanév vége!
Jó olvasást,
Puszi, Miss C.



XXXI.
A folyosón sétáltam Joe mellett.
A bokám már egészen jó állapotban volt. Pár nap alatt, már csak a lépcsőzésekkor fájt. De akkor úgy ropogott, mint a nehézség.
Joe felvetette velem a bakancsom, és rétegesen felöltöztetett. Fogalmam sem volt, hogy miért.
Megtorpant a kijárathoz vezető hosszú lépcsősor aljában. Idegesen nézett körbe, majd megragadta a vállaimat és arcomba fúrta a sajátját.
Nem gyengén megijedtem. Vérben izzott a tekintete.
- Idefigyelj – szólt halkan, de nagyon hadart. – Rohanj, majd Batsy Morgannál fordulj jobbra! Szaladj 20 métert, majd balra!
- Mi? – Értetlenkedtem.
- Csak csináld! – Sziszegte.
- Mi? Miért? – Faggattam.
- Ki akarlak juttatni – hadarta. – Most üss meg! – Mutatta az arát, mint valami céltáblát.
- Mi bajod van? – lepődtem meg.
- Üss már meg a KURVA ÉLETBE! – Szinte beleordított az arcomba.
Gyengéden pofon vágtam, mire a „most komolyan?” fejjel nézett rám.
- AZ MONDTAM ÜSS MEG!

- De…
- Üss meg, vagy én ütlek meg! – Szorította meg a csuklómat, mire megijedve orron vertem. A jobb egyenesemnek hála még a vére is kicsordult.
- Áh, azta – fogta meg az arcát, majd a lépcső felé tolt. – Menj már! – Rohantam előre. – Baszki, de fáj! – Hallottam még a hangját távolról.
Amennyire tudtam, csak rohantam felfelé.
Utálom a lépcsőket!
Felértem, majd az ajtón kiszaladva Batsy felé rohantam, ott jobbra, majd kb. 20 méter után balra…
És hirtelen a földre kerültem. Megint bevertem a fejem. Ahogy lassan kinyitottam a szemem egy férfit láttam meg fölöttem guggolva.
- Hova-hova kislány? – Húzott fel.
Rühellem, ha kislánynak szólítanak!
Fogalmam sem volt, hogy ki ez a pasi, még sosem láttam. Azonban egy biztos volt, hogy nem velem van. Visszafele kezdett el rángatni. Ellenálltam, mire felkapott a vállára és úgy mentünk tovább.
- Tegyél le! – Sipákoltam, és rugdostam a lábammal, de semmit nem használt. – Tegyél le! – Morogtam újra.
A harmadik dolog, amit utálok, hogyha felvesznek. Én szeretek a saját lábamon menni, senki ne cipeljen.

Lefelé menet megakadt a szemem a cipőjén. Egy nyári Brooks cipő volt rajta, amilyet a gazdag angolok hordanak. Hogy nem fagy bele a lába a bolondjának?
Hirtelen megálltunk, majd lerakott a talajra. Haragosan néztem rá, de ő még arra sem méltatott, hogy rám nézzen. Világoskék szemével csak előre bámult, egyenesen mögém. Mint valami betanított dög, aki, ha elkapja a vadat nem nyúlhat hozzá, csak ha a gazdi meg nem engedi neki.
És lám, megérkezett a gazdi. Egy kéz fonódott a csuklómra és rántott oldalra, majd, mint egy villámcsapás, úgy ért a dolog. Tools mozdulatát fel sem fogva éreztem meg a csípő érzést az arcomon, és ismét összecsuklottam. Mindeközben Tools még mindig úgy szorította a kezem, hogy az már teljesen elfehéredett.
Alig bírtam felfogni. POFON VÁGOTT!
Döbbenten kezdtem el sírni, mint egy ijedt gyerek. A professzor fölém hajolt és fenyegetően suttogni kezdett.
- Vedd ezt úgy, mint egy apai pofont, amit úgy látszik nem kaptál, még egyszer sem! – Szavai önkéntelenül előhozták belőlem azt az emléket, amikor apa először pofozott meg.
Egy meleg nyári este volt, amikor visszarángatott az ajtóból, hogy mégis mit képzelek én magamról, hogy nézek én ki, mint valami utcalány?! Aztán persze jöttek az amúgy is üres szavak, hogy majd odaadja a kutyának a ruháimat, mert úgyis már szakadtak… Épp bulizni indultam. De a szavai annyira fájtak, és annyira fájt most ez a füles is.
Mégjobban bőgni kezdtem.
- Jaj, vidd innen! – Bökte a pasi felé lenézően. – Ha tovább kell hallgatnom, akkor mégegyszer pofonvágom. – Elengedte a kezem, én pedig szorosan magam köré fontam azokat. – Vidd el őt a zárkába, aztán hozd elém Joe-t. – Utasította.
- Uram! – Mondta az idegen, majd a vártnál gyengédebben felhúzott a földről és arra vezetett, amerre még nem jártam.
Zárka? Miért is nem lepődök meg, hogy van itt ilyen? Cikáztak a gondolataim, de egy kérdés nem hagyott nyugodni. Ki ez az idegen?
Nagyjából már mindenkit ismerek, ha nem is személyesen, de látásból. A legtöbb őr már bólint, ha meglát, de ő. Őt sose láttam még.
Betolt egy cellába, majd rám zárta a rácsot. Kíváncsian fordultam utána.
- Ki vagy te? – Meredtem felé a rácsok mögül.

- Az – indult kifelé – aki gyűrűt vett egy pompon-kapitánynak – szólt vissza az ajtóból egy huncut mosoly kíséretében. Ledöbbentem. – Nyugi, minden a terv szerint halad – kacsintott.
- Andrew? – Kerekedett el a szemem, majd ő nevetve kilépett az ajtón.
*
Fáztam.
Addig el kéne aludnom, amíg nem fázok mégjobban.
Semmi nem volt a cellában. Se egy ágy, se egy matrac, még Wc sem, csak egy koszos pléd.
Leterítettem a plédet a legkevésbé huzatos pontra, és lefeküdtem aludni. Szerintem már este 10 biztosan lehetett. Azt hiszem holnap hétfő. Utálom a hétfőket is.
A rögös föld nyomta a nyakam. Becsuktam a szemem és eszembe jutott, amikor legutóbb ilyen rögös földön feküdtem.
A száraz fű szúrta a lábfejem. A hasamon feküdtem, a Nap égette a hátamat és a lábaimat, a hajamból pedig még csepegett a víz.
Önkéntelenül is elmosolyodtam. Ez volt ez első szabad hétvégém tavaly nyáron. Rögtön strandolni mentünk.
„Kinyitottam” a szemem és a félig kiégett füvet láttam meg elsőként. A kezemben a telefonom és a zöld napszemüvegem. – Ó, mennyire hiányzik a mobilom. – Nyárfák sokasága húzódott végig a tóparton, mint az egymást lökdöső gyerekek, hogy ki ér be előbb a vízbe. A nádasokból a vízi-madarak, a vízből pedig a gyerekek visongását hallottam.
Felpillantva apa lábát láttam meg, ahogy a padon ülve napoztatja a nagy pocakját. Mellettem Gary és Sára feküdtek egymás mellett a törölközőiken.
Visszasírtam ezt a napot. Nyugodtan elvoltam. Már meg volt az érettségim, sőt, már a repjegyem is Nataliehoz. Semmi más dolgom nem volt, csak lejárni, fürdeni a Nyírjesbe.
Az álmomba nem illő zajt hallottam meg. Vasajtó hangos nyikorgására pattant ki a szemem. Egy ember vágódott le nyöszörögve a cellám ajtaja elé. Felpattantam és visszamásztam a sarokba, ijedten kémlelve az eseményeket.
Tools jött be nyomában az ajtón és jól belerúgott a hason fekvőbe. Az átfordult és most már jól kivehetően láttam az arcát is. Túlságosan is jól. Tools mégegyszer belerúgott, most szemből.
Egy adag vér csordult ki a száján és én ott vesztem el.
- Édes Istenem! – Kaptam a szám elé a kezem.
Tools hirtelen rám nézett, vérben izzott a tekintete.
- Hozzátok őt is ki! – Mutatott rám.
Kinyílt a rács és két óriás tagadta meg a kezem.
- Nem, nem! – Ellenálltam, de kivonszoltak és ledobtak mellé.
Felnéztem és Andrew is ott állt Tools mellett, méghozzá karba font kézzel. Tools biccentett és az egyik gorillája ököllel behúzott egyet. Levegő után kaptam. Mondhatni eléggé váratlanul ért.
Felpattant a földről, és értem nyúlt volna, de Tools Saját maga vitt be neki egy ütést boxerral.

- Látod Joe? – Rántotta fel és velem szembe állította. – Ez mind a te hibád! – Mutatott az arcomra.
Éreztem, amint egy vékony, meleg csík folyt le a járom-csontomtól. Rettentően fájt.
De Joe rosszabbul nézett ki. Az arca szétverve, a pólóját már teljesen átitta a vér, a haja szinte beleragadt a véres homlokába, és mindennek a tetején tiszta kosz volt a fiú.
Alig volt az eszméleténél.
- Mi kell ilyenkor mondani? – Szólt Tools lehajolva a füléhez, és úgy beszélt, mintha egy gyereknek mondaná.
- Sajnálom, Effie – lihegte Joe. – Nagyon sajnálom, hogy meg akartalak szöktetni.
Menten sírva fakadtam.
- Jó fiú… - ütögette meg Tools a vállait, mint valami kutyának.
Odébb lépet, még egy pillantást vetett rám, majd kimentek az ajtón, otthagyva engem az összekötözött, összevert fiúval.
- Édes Istenem! – Fordultam gyorsan Joe felé, de nem tudtam hol érhetnék hozzá úgy, hogy neki ne fájjon.
- Sajnálom… - kezdte, de már félig ájult volt.
- Jaj, kussolj már, a kurva életbe! – Szidtam le sírva. – Mit… mit csináljak? – Néztem rajta végig kétségbe esetten.
- A kezem – szólt halkan. Mögé másztam és megláttam a kábelkötegelőt. – Nem tudod szétszedni, nincs benne biztonsági pöcök…
- Akkor szétvágom a picsába! – Húztam elő a bicskámat a bakancsomból. Joe döbbenten nézett rám. - Mi van? – Forgattam meg a szemem – mindig nálam van!
Szétvágtam a kötegelőt, és Joe erőtlenül borult az ölembe.
- Minden oké lesz, hallod haver? – Törölgettem le az arcáról a vért. – Minden oké lesz.
- Tudom – szólalt meg halkan, és az eddig szorosan tartott öklét kinyitotta, majd a kezembe nyomott valamit. – Andrew segít… azt mondta, hogy reggel minden megoldódik. – Suttogta, majd fáradtan lehunyta a szemét.
Óvatosan nyitottam ki a markomat. Egy apró, réz-kulcs volt a kezemben.
- Remélem, Andrew tényleg segít… - Sóhajtottam, majd egy apró csókot adtam Joe homlokára. – Nagyon remélem…

*

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése