Chapitre #13 - Thomas

...

Hellobello, Mindenki!

Íme, 13. Tudom, szemét vagyok, szerdát ígértem, de épp "fail" lett a kémia vizsgám, szóval letört voltam. Na mind1.

 Elég rövidke fejezet. Vannak benne új szereplők, és haladunk a fejezetekben egyre közelebb az első "rész" végéhez. Már csak 6 fejezet maradt.

Jaj, és skacok, nem tudom miért tűnt el egy feliratkozóm és lett belőle leiratkozó, de ha nem tetszik neki valami nyugodtan közölje. És ez mindenkire vonatkozik, kritikát elfogadok, kőből faragtak, túlélem, és ha úgy van változtatok.

De köszönöm azért a pozitív hozzászólásokat és a #meffie feltalálását.

Puszi, jó olvasást.

XIII.

Az Elastic Heart hangos dallama ébresztett. Mellettem Marcus is morgott egyet, de tovább aludt.
Felpillantottam az órára; 9.30, szombat, szeptember 19.

- Te jó ég! – Ugrottam ki az ágyból.

- Mi az? – Emelte fel a fejét Marcus, de annyira álmos volt, hogy csak fél szemmel sandított rám.

- Ma van Nat szülinapja és nem vettem neki semmit!

*

- Szia – dörmögte a hajamba Marcus. Meglepettségemben kiejtettem a fakanalat a kezemből.

- Jézusom, a frászt hoztad rám! – Morogtam égnek emelt kezekkel.

- Mit főzöl? – Duruzsolta még mindig álmos hangon.

- Hagyma-krémlevest és baconbe csavart csirkét – mosolyogtam. – A leves még készül, de a csirke lassan kész, – hajoltam le, hogy belenézhessek a sütőbe – kb, 10-15 perc.

Miután felegyenesedtem Moore megmarkolta a derekam és felrakott a konyhapultra.

Megcsókolt.
Hú, milyen lassú volt, hú, de még milyen álmos volt!

- Finom lehet – suttogta a fülembe. A szétterpesztett lábam közt állt.

- Hát, reméltem, hogy maradsz ebédre – nevettem, majd a fakanalat felkapva az orrába toltam. – Keverd meg a levest!

Amíg ő a levest keverte én odaléptem a laptophoz és bekapcsoltam a kedvenc főzős számomat.

Igen, tudom, milyen ember az, akinek főzős száma van, de egyszerűen felderít, ha ezt hallgatom. A „Let it be” midig olyan számnak számított, amit jóban, rosszban hallgathattam. És most, hogy Marcus hangosan elkezdte énekelni még jobb kedvre derített.

És még mielőtt a Beatles számra gondoltok, el kell, hogy keserítselek titeket, utálom őket. Én, anyámmal ellentétben (aki Beatles fan) én Labrinth számára gondoltam.

- Natalie? – Kérdezte.

- Passz – rántottam meg a vállam. – Valahova elmentek, miután én lejöttem. Azt tudom, hogy az apjának a városházára kellett mennie, Jules-nak meg az irodába, de hogy Nat hova ment, azt nem tudom.

- Imádom, amikor így megmagyarázol mindent – mosolygott mellettem.

- Akkor lerövidítem, elmentek. Pont. Elnyelte őket a föld.

- Pont, mint téged. Otthagytál – mondta mímelt sértődöttséggel.

- Bajod esett? – Vontam fel a szemöldököm.

- Ó, Emelie a romantikus… - nevette.

- Ezt ki ne mondd mégegyszer! – Mutattam fenyegetőzve a fakanállal.

- Emelie… - mondta dallamosan – Emelie…

- NE…..

- Emelie, Emelie, Emelie – Nevette felém.

- Marcus! – Mondtam fenyegetően, de elnevettem magam.

- Gyere csak – rántott el a tűzhelytől és ismét a pulton kötöttem ki. A kezével átkarolta a derekam én pedig a nyakába kapaszkodtam.
A nyelve cikázott a számban és önszántamon kívül is sikítottam, persze erre ő belenevetett a csókba, és mint mindig, most is …

- Dagóc! – Hallottam meg egy ismerős mély hangot a konyha bejárata felől.

Azonnal kővé dermedtem. Szerencsére Marcus volt a gyorsreagálású egység és hátratekeredett, de úgy, hogy el sem engedett. Kikukkantottam a válla felett. Amikor felfogtam, hogy kit is látok az ajtóban, gondolkodás nélkül leugrottam a pultról és odaszaladtam. A bátyám állt a küszöbön, mellette meg a barátnője.

- Áááááá, Tomi! – Borultam a nyakába, és egy fél percig csüngtem rajta. – Sára! – öleltem át a mellette állót. Kivételesen jóban vagyunk. Most még… - De, ti? Hát ez meg hogy lehet? – Kérdeztem kicsit zavarodottan. – Natalie! – Néztem a mögöttük somolygó barátnőmre, majd odalépve őt is megölelgettem. – Köszönöm.

- Ugyan, semmiség – legyintett.

- Az éjszakaival jöttünk – mondta bátyám – legalább tudtunk aludni.

- Úristen, de jó, hogy itt vagytok! – Ugrándoztam körbe, aztán eszembe jutott az azóta is meredten bámuló Marcus.

A tesóm ferdén nézett a konyha végében álldogáló srácra. Láttam, előre ebből mi sülhetett volna ki. Tomi odalép és péppé veri az arcát, amiért hozzám, mert érni egy újjal is… áh… mondjuk, ő nem olyan, inkább szívatni fog egész nap vele. Aztán, majd ha megunta rákérdez, hogy mi a szitu.  Szerencsémre nem örökölte a családi csúcs szuper erőszakos gént. Bennem viszont 400%-ban megtalálható volt.

Lassan odabillegtem Marcushoz és átvonszoltam a konyha másik felébe a bátyámhoz. Mondjuk, annyira nem kellett vonszolni, jött ő, mint aki tényleg akarja ezt a beszélgetést.

Csapjunk bele a lecsóba.

- Tomi– kezdtem, de Marcus közbeszólt.

- Marcus Moore – nyújtotta a kezét.

Már-már azt hittem nem fog vele kezet, amikor haveriasan belecsapott a kezébe, úgy, mintha már egy évtizede jóban lennének.

- Thomas Wood – mosolyogta, de fél szemmel rám pillantott, mint aki nem biztos a dologban.

Aztán barátom Sárának nyújtotta a kezét – Marcus…

- Sára. Hello.

- Csak, így, simán Sára? – Mondta magyarul, én pedig felnevettem – oké, értem.

Persze a srácok álla leesett, és Natalié is a padlót verdeste. Ja, tényleg, ő sem tudta.

Marcus lazán átkarolt, én pedig bevágtam nekik a „bicsface-t”.

Látjátok, kit szedtem fel faszikáim?

*

- … A nagymamám az 56’os forradalom idején jött az államokba. Itt találkozott a nagyapámmal, aki bankár volt, Isten nyugosztalja – mesélte Marcus, miközben ebédeltünk. – A magyar nagyimnál lakom, szóval magyarul is tudom kell, mert nem hajlandó máshogy beszélni hozzánk.

- Tapasztaltam! – Szóltam közbe tele szájjal.

- De te erről nem tudsz semmit! – Váltott angolra, és Nataliet fenyegette egy villával. – Senkinek nem mondhatod el. Capiché?

- Tőlem! – Emelte fel kezét védekezően barátnőm. – Bár nem értem miért olyan nagy hűhó ez.

- Csak ne pletyizz! – mondta két falat közt. – kicsim, ez a csirke isteni! – Meredt rám döbbenten – ha tudom, hogy ilyen jól főzöl, holnap elveszlek feleségül… - nevette.

- Köszönöm - mondtam kajánul.

- Abba lenne egy pár beleszólásom nekem is – szúrta közbe a bátyám, de miután láttam, hogy elmosolyodik, csak megforgattam a szemem.

A csirke-bacon kombó nyereséget aratott, kivéve Sáránál, aki vegetáriánus.

- Bocsi, Sára, nem tudtam, hogy jöttök.

- Az volt a lényeg, - mondta bátorítóan – de a leves az nagyon fincsi volt.

- Ez így nem ér! – Duzzogott Natalie. – Egyáltalán nem értem miről beszéltek.

- Én a suliban vagyok így! – Néztem rá kihívóan.

- Suliba is jársz? Szívás!  - Nevetett fel Tomi.

- Ja, - mondtam morogva – a nap fénypontja a pompon edzés.

- Jaj! Ugye mondd, hogy Te nem táncolsz?! – Gúnyolódott.

Nálunk ez mindig így ment. Jöttek a jaj-de-kövér-vagy poénok. Igazából nem zavart, hisz ismer, tudja, milyen vagyok, nade, ha valaki más mondaná… már rég nem élne.
Vagy én, vagy Tomi, de kinyírtuk volna, az biztos.

Főleg én.

- Rohadék! – Ütöttem meg nevetve a vállát – kikérem magamnak! – Emeltem fel diadalmasan az arcom – Erre ők még nincsenek felkészülve – mutattam a fenekemre – Da majd MA! – Utaltam a bulira.

 - Hát persze – nevette Tomi. – miért, mi van ma? – Váltott vissza angolra és Natalie felé fordult.

- A szülinapi bulim – mosolyogta. – Ti is jöttök, ugye?

- Boldog szülinapot – mondták egyszerre Sárával, majd a bátyám folytatta. – Persze, szerintem mehetünk. De hol is lesz?

- A Lou-Bon -ban – mesélte Nat nemes egyszerűséggel. – Az egy nagy kibérelhető klub Manhattanben. Sweet 19 buli és a téma James Bond. Remélem van öltönyöd. – Nézett felvont szemöldökkel a bátyámra.

- Nincs, de anélkül is tudok elegáns lenni.

- Te? – Néztem felé. – Akin most is deszkás cucc van? – Álltam fel és összeszedtem a tányérokat. – „Még nem nőtted ki?” – Idéztem anyut szarkasztikusan, de persze az az idióta komolyan vette.

- Én legalább nem viselkedek úgy, ahogy TE!
- Kezdődik… - suttogta Sára, és némán intett Marcusnak, nehogy közbe szóljon.

- Miért? – Fordultam felé, kezdett felhúzni, és át is váltottam magyarra. – Hogy is viselkedek én? – Sziszegtem ingerülten.

- Mint a 90% - mondta ő is kihívóan. A hangja tele volt lenézéssel.

- Kösz – vágtam oda egy savanyú mosolyt és kivonultam a konyhába mosogatni. Ha most visszaszólok, hazaküldöm a picsába vissza parasztfalvára, ezért inkább forrongva berohantam a konyhába.

Marcus persze már az első nap látja, hogy nálunk mindenki kettyós.

Forrongtam a dühtől. Hogy ÉN, 90% ? Nem vagyok én tömeg, kikérem magamnak. Sohasem hallgattam tömegzenét.. Attól, hogy ismerem, még nem vagyok birka aki megy a többi után. NEM VAGYOK TÖMEG!

Hogy merészeli….

- Hogy szakadna le a mája! – Átkoztam halkan, amikor meghallottam Sára hangját az étkezőből.

- Most ezt mért kellett? Tomi! – Aztán egy csatt. Remélem tarkón csapta. – Tudod, hogy nem szereti, ha fikázod!

- Én sem… - szólt vissza.

- Menj utána!

- Dehogy megyek! Ő kezdte! – Védekezett.

- És akkor, Tudod, hogy milyen! – Miért, milyen vagyok? – Menj már!

Marcustól és Nat-től egy szót sem halottam. Valószínűleg lefagyva várták, hogy mikor rontok be és rombolom le a házat, vagy török el egy pár tányért. Persze türtőztetnem kellett magam, de csak csendben mosogattam.

Halk, óvatos lépteket hallottam meg a konyha-ajtóból közeledni. Aztán megcsapott az arcszesze illata. Ki más, ha nem a tesóm?!
Lassan közeledett felém, félve a reakciómtól. Rá sem néztem. Ez a büntetése. Ha bunkó, nem érdemli meg, hogy ránézzek. Odalépett mellém, és kivette a kezemből a frissen mosott tányért és elkezdte törölgetni. Munkamegosztás.

Ez mindig eredményesnek bizonyult. 
Van esze a srácnak, el kell ismerni. 
Mire feltöröltem a melléfolyt vizet, ő eltörölte az edényeket. Miközben a szekrénybe pakolta be őket odamentem mögé és egy frusztrált sóhaj kíséretében átkaroltam a derekát.

Megfordult, és mostmár a nyakába csimpaszkodhattam. És aztán jött az úgynevezett „husó” ölelés, amikor addig csipkedi a bőrt a derekamon, amíg el nem eresztem nevetve, mert hát csikis vagyok.

A probléma megoldódott. Nevetve verekedtem ki magam a csipkelődéséből és a hűtőhöz rohantam.

- Jólvan, elég lesz! – Lihegtem.

Ekkor vettem észre az ajtóban álló csapatot, amint minket néznek. Sára közben büszkén simogatta meg bátyám fejét, hogy lerendeztük a dolgot. Marcus szeretetteljesen lépett mellém és rányomott egy puszit a homlokomra. Fáradtam dőltem a mellkasára és a megmaradt emberre néztem. Natalie.

- TE! – Fordultam felé, amikor megláttam mit csinál. – Te lefényképeztél minket?

- Igen, olyan kis cukkerok voltatok – nevette, és elrakta a telefonját.

Felnéztem Marcusra, aki csillogó szemmel nézett rám. Ismerem ezt a tekintetet, és nem tudom, hogy örüljek e neki, vagy ne. Lábujjhegyre álltam és egy cuppanós puszit nyomtam a csókolnivaló szájára.

- Én szerzek neked öltönyt – nézett a bátyámra.

- Honnan? – Kérdeztük egyszerre tesómmal.

- Tate-tel egy méret – vonta meg a vállát. – Adnék a sajátomból, de túl hosszú lenne a keze, meg a lába is… - mérte végig bátyámat.

- Hát igen, azok a fogpiszka kosaras lábaid – mosolyogtam

- Nem lehet mindenkinek Minaj feneke… - mondta Nat is közbeszólva.

- Köszi, de ki az a Tate? – Kérdezte Tomi.

Szemforgatva sóhajtottam.

- Az én bátyám – válaszolta Marcus.

- És neki nem kell?

- Nem… ő a légierőnél van. Azóta abban a csícsás egyenruhában nyomja.

- Jó, köszi – bólintott Tomi.

- Babe, elviszem a bátyád, hogy ti nyugodtam tudjatok készülődni estére. Okés?

- Perfekt – vigyorodtam el.

- Mikorra jöjjek? – Pillantott Natalie-ra.

- 8 után, mert csak 9 re jönnek értünk. Tomi és Sára majd mennek anyuékkal, vagy Andrew-ékkal.

- És mi hogy jutunk oda? – Húztam fel a szemöldököm?

- Te és Marcus, lesztek a kísérőim – nevette huncutul. – Remélem nem feleltek a magastól – mondta és feltrappolt az emeletre. – Helikopterrel megyünk.

- Tessék? – Kiáltottam és utánaszaladtam a szobájába. – Helikopterrel?