Chapitre #12 - Prison Break

...

Hellobello, Mindeki!

Íme hát a 12. rész! huhúúú, nagyon izgulok, mert lassan a kedvenc részeim közelednek, és a történet is kezd igazán... baljós? lenni.

Új szereplőink is vannak, tehát érdemes megtekinteni a felfrissült szereplők bejegyzést.

Mindemellett szerintem elég romantikus és, mint megtudtam #meffie -s rész is lett, szóval, jó olvasást, ha tudok kedd/ szerda magasságában új résszel jövök.

Trágár beszéd és majdnem 18+ részletek!

Puszi!

XII.

Péntek reggel.

A nap beragyogott a szobámba és életre keltette az almazöld falakat. Felkaptam a telefonom és nyugodt szívvel pásztáztam, hogy még csak fél 6.
Kimásztam az ágyból, felvettem a köntösöm, és leosontam a konyhába.

*

- Jézusom, mi ez a csodálatos illat? – Hallottam meg Jules hangját.

- Jó reggel – fordultam felé vigyorogva – készítettem egy kis reggelit.

- Azt látjuk, - meredt az asztalra Holloway is – kitettél magadért.

- Ezt mondja akkor, ha már megette – válaszoltam és leraktam a tojást az asztalra. – Hagymás-tojás, bacon – mutattam sorban – van frissen sült baguette és pirítós is.

- Köszönjük – foglalt helyet Jules.

Rámosolyodtam és elindultam felfelé.

- Te nem eszel? – Szólt utánam Holloway.

- Már ettem – vigyorogtam, és felszaladtam átöltözni.

*

Irodalom, és utána dupla töri, aztán pedig edzés. Ez volt a mai program. Ma még nem is láttam Marcust, talán majd edzés után. Már a szekrényemnél álltam és a füzetemet pakoltam a táskámba.

- 666? – Állt meg mellettem egy mély hang. – Csak nem a sátán? – Felkaptam a fejem és Marcus vigyorgott rám.

- Az ördög Pradát visel – néztem le a legújabb balerina cipőmre, amit Nat-től kaptam. – Szia.

- Szia, - köszöntött ő is, majd megcsókolt – milyen napod volt?

- Unalmas. Neked?

- Szintén, edzésem lesz – sóhajtotta. – Utána elmegyünk valahova?

- Hova szeretnél? – Duruzsoltam, miközben átkaroltam.

- Hozzánk? – Vonta fel a szemöldökét.

- Kiráz a hideg Tate-től – fanyarodtam el. – Mit szólnál mozihoz?

- Vetítenek valami szerelmeset? – Kérdezte fájdalmasan.

- Nem tudom, - rántottam meg a vállam – de én a legújabb Marvel-re vagyok kíváncsi.

Elnevette magát, mint akit megvicceltek.

- Komolyan mondom – ütöttem rá gyengén a mellkasára. – Meg akarom nézni, mert Nat a múltkor mesét nézetett velem.

- Jaj, te szegény! – Nevette.

- Lécccciiii – pislogtam ellenállhatatlanul.

- Redben – mosolyogta, majd megcsókolt – 8-ra érted megyek, megfelel?

- 11-re legyen otthon – csapta be a szekrényét Nat. – Ha ne, mindketten megbánjátok! – Fenyegetőzött, de azért elkuncogta magát.

- Oké, anyu! – Mondta Marcus, majd egy újabb csók után lelépett.

*

7 óra.

Már lezuhanyoztam, megmostam a hajam és meg is szárítottam, majd fel is öltöztem. A bordó apróvirágos dresszemet vettem fel, amit még a bátyáméktól kaptam a 18. szülinapomra.
Könyékig ér és gyenge hátdekoltázst is ad. Felvettem hozzá az immáron kedvenccé vált acélbetétest is, és füstös szemeket kreáltam magamnak. A kezemen az állandóan viselt gyűrű és az apától kapott gyűrűbe épített minióra volt. A nyakamban a „családi címer” – azaz a család kedvenc focicsapatának a címere – lógott ezüstláncon.

Leültem az ágyra és megpillantottam a két óriási hangfalat a tükör két oldalán. Eszemben sem volt, hogy ezt itt hagyta a hangtechnikus a keddi buli után.

Királyság!

Felkötöttem rá a telómat és elindítottam ez egyik kedvenc francia számomat Stromae-től. Elindult a dallam, én pedig maxra vettem a hangerőt, de olyannyira, hogy remegett a tükör és zsibogott a talpam alatt a padló.

Elkezdtem tehát hangosan énekelni franciául.

- Dites-moi d'où il vient Enfin je saurais où je vais Maman dit que lorsqu'on cherche bien On finit toujours par trouver Elle dit qu'il n'est jamais très loin Qu'il part très souvent travailler Maman dit travailler c'est bien Bien mieux qu'être mal accompagné Pas vrai? Où est ton papa? Dis moi où est ton papa! Sans même devoir lui parler, Il sait ce qui ne va pas. Hein sacré papa! Dis moi où es-tu caché! Ça doit faire au moins mille fois que j'ai compté mes doigts. Hé! – Ordítottam torkom szakadtából a dalt. - Où t'es? Papa, où t'es? Où t'es? Papa, où t'es? Où t'es? Papa, où t'es? Ou t'es, ou t'es où papa, où t'es? Où t'es? Papa, où t'es? Où t'es? Papa, où t'es? Où t'es? Papa, où t'es? Ou t'es, ou t'es où papa, où t'es? – Még szerencse, hogy Mr. Youtube megtanított franciául – nevettem magam elé, majd ugyanakkora lendülettel folytattam az éneklést. – Quoi, qu'on y croit ou pas Y aura bien un jour où on n'y croira plus Un jour où l'autre on sera tous papa Et d'un jour à l'autre on aura disparu Serons-nous détestables? Serons-nous admirables? Des géniteurs ou des génies?  Dites nous qui donne naissance aux irresponsables Ah dites nous qui, tient, Tout le monde sait comment on fait des bébés Mais personne sait comment on fait des papas Monsieur je-sais-tout en aurait hérité, c'est ça. Faut l'sucer d'son pouce ou quoi? Dites nous où c'est caché, Ça doit, faire au moins mille fois qu'on a bouffé nos doigts, Hé! – Időközben termszetesen bevándoroltam a fürdőbe és a hajamat kezdtem fésülgetni. A „ Hé!” után lehalkult a zene, és azt hittem, csak Nat szórakozik, ezért hangosabban – és hamisabban – elkezdtem tovább énekelni. - Où t'es? Papa, où t'es? Où t'es? Papa, où t'es? Où t'es? Papa, où t'es? Ou t'es, ou t'es où papa, où t'es?– Kicsoszogtam a fürdőből és Marcust láttam meg az ajtómban egy csokor tulipánnal.

Elnevettem magam, majd odaugráltam mellé és a zene ütemére körül ugráltam, mint egy óvodás. Persze kinevetett, de az utolsó versszaknál kellemesen meglepődött, hogy franciául is tudok, csak nem mondtam el neki. - - Où est ton papa? Dis moi où est ton papa! Sans même devoir lui parler, Il sait ce qui ne va pas. Hein sacré papa! Dis moi où es-tu caché! Ça doit, faire au moins mille fois que j'ai compté mes doigts

Ahogy a szám véget ért, vigyorogva borultam rá és öleltem át a nyakát.

- Hát ez meg mi volt? – Nevette.

- Stromae: Papaoutai – mosolyogtam. – Ez a kedvenc francia számom.

- Nem is mondtad, hogy tudsz franciául.

- Sok mindent nem tudsz te még, Marcus Moore – vonogattam a szemöldököm feléje.

- Hoztam virágot – mondta, miközben nevetve előhúzta a csokor tulpánt a háta mögül. – Asszem’ így illik.

- A tulipánt is imádom – kaptam ki a kezéből, és megpusziltam az arcát. – És téged is.

*

- Csendes vagy – simogatta meg a combomat bíztatóan. – Miért?

- Még tart az információfeldolgozás. Teljes letargiában vagyok.

- A film miatt? De hát ez csak agy film – álltunk meg egy piros lámpánál, és rém tekintett.

- Ez Marvel! – Jelentettem be. – Mindig beleélem magam ezekbe.

- Én nem éltem bele magam – vonta meg a vállát és zöldre váltott a lámpa.

- Mert végig csak engem néztél – mondtam szemrehányóan.

- Nem vagyok oda a szuperhősökért – mondta kényesen. – Te szebb látvány voltál.

- Ó, igen?

- Igen – mondta, és a keze a váltóról a combomra tévedt.

Azonnal kirázott a hideg, és éreztem, amint szikrázik a bőröm érintése nyomán.

Jézusom!

Valami hihetetlen ötlettől vezérelve áthajoltam a váltó fölött és ínyencen beleharaptam a fülcimpájába. Felszisszent és elnevette magát.

- La bamba- suttogtam a fülébe.

Egy hirtelen mozdulattal lekanyarodott és leállította a motort. Már valahol a közelben voltunk. Talán, ha 2-3 utcányira.
Megfogta a térdhajlatomat és maga felé fordított. Nekidőltem az ajtónak és ő a váltón keresztül áttérdelt az anyós ülésre. A két lábam közt térdelt, engem, pedig, mint valami prédát, sarokba szorított. Az egyik keze a combomon vándorolt a másik pedig a tarkómnál fogott. A szeme szikrákat szórt, ő pedig csak nevetett.

- Gyönyörű vagy – suttogta magyarul.

Ha ezt máskor és más szituációban mondja, ott helyben elolvadok, de mostk kicsit feszélyezve éreztem magam. Ijedten figyeltem őt. Nem akartam azt, nagyon jól tudja, hogy nem akarom azt. Mellesleg, pont akkor nem is lett volna szerencsés végkimenetű a dolog. Meg amúgy is, nem az anyós ülésen képzeltem el az elsőt.

Közelebb hajolt és megcsókolt. Visszacsókoltam ugyan, de mégis ő húzódott el. Nyugtalanul végigmért a szemével.

- Nyugi, Babe – duruzsolta lágyan a fülembe, és egy puszit nyomott a fülem alá.

- Marcus, ne most… - kezdtem, de közbeszólt.

- Tudom – mosolyogta lágyan – én ráérek.

- Köszönöm – mondtam halkan és lesütöttem a szemem.

Felemelte az állam az ujjával és gyengéden megcsókolt. Beleremegett a lábam. Megfogott mindkét térdhajlatomnál és az ölébe húzott. A kezével a fülem mögé túrt egy hajtincset. A mellkasán támaszkodtam, éreztem a szívverését.

Belenéztem a csodás kék szemébe, ami engem kémlelt, majd beleharaptam az ajkamba. A könnyek marni kezdték a szemem, és legördült egy könnycsepp. is.

- Hé, - törölte le a sós cseppeket. – Ne sírj.

- Oké, anyu. – Mondtam és próbáltam kipislogni a cseppeket.

Magyarul beszélgettünk. Ez olyan jól esett.

- Semmi baj, időm, mint a tenger.

- Nem ez a baj – mondtam keseredetten. – Igazából jelenleg semmi baj.

- Akkor meg? Mi? Elmondod? Mondd el, légyszi! – Kérlelt gyerekesen.

- Csak… minden olyan szép és jó – sóhajtottam. – Félek, hogy lesz valami. Félek, hogy felébredek, mintha csak egy álom lenne.

- Ugyan – mosolyogta. – Ez itt Amerika, az álmok otthona – mutatott körbe. – Minden rendben lesz. – mondta megnyugtatóan és egy puszit nyomott a homlokomra. – Jó?

- Jó – sóhajtottam halvány mosollyal.

Pár pillanat múlva egy hangos koppanásra lettünk figyelmesek az ablakon, odakaptuk a fejünket.

- Rendőrség, szálljanak ki! – Mondta a morgós hang és még egyszer ráütött az ablakra.

Marcus szíve hevesen kezdett verni a kezem alatt, akárcsak az enyém.

- Baszki – morogta és összeszorított szemmel dőlt hátra.

*

Ez nem lehet igaz!
2 hete vagyok csak az államokban, és máris egy rendőrségi cellában ültem. Hogy süllyedhettem ilyen mélyre. Csak ki ne toloncoljanak!

A fejem a cella rácsán támasztottam. Rajtam kívül még 4-en voltak a cellában; egy részeg nő, akit rendzavarásért hoztak be, egy drogos, egy kurva, és egy betörő szerűség. Ja és persze Marcus, de perpill ő kiment, hogy telefonálni tudjon Mr. Holloway-nek.

Mr. Holloway-nek, az éjszaka kellős közepén, hogy behoztak minket a dutyiba, mert azt hitték, hogy kufircolunk.

Csodás.

Mindemellett belém kötöttek, mert nem értik mi van a személyimen.
Idióta zsaruk.

Szóval a helyzet csodálatos volt. Egyedül álltam a cella bejáratánál, mert hátul… inkább nem akartam tudni mi folyik ott hátul.
Pár pillanat múlva Marcus is visszatért egy rendőr kíséretében. Megkönnyebbültem rám mosolygott, majd a fejével az ajtó felé intett. A rendőr kinyitotta a cella ajtaját és kihúzott.

- Wood! Jöjjön!

Sietősen kilépkedtem és Marcushoz bújtam. Megfogta a kezem és a bejárati ajtóhoz vezetett. A pultnál egy magas, pocakos, de szikár, ősz hajú ember állt. Amikor közelebb értünk felismertem őt; Ivan Csehov. A maffiavezér. Nagyot nyeltem, amikor felénk fordult és megláttam nála az iratainkat.

- Miss Wood! – Adta a kezembe az iratokat. – És Mr. Moore.

- Köszönöm – mondtam és értetlenkedve néztem Marcusra.

- Köszönjük – válaszolta barátom is alázatosan.

- Fiatalság, bolondság – legyintette, erős orosz akcentusát nem csak én hallottam. – Na, menjetek – intett az ajtó felé.

- Köszönjük – bólintotta Marcus ismét és szinte kirántgatott az ajtón.

A kocsiba beülve Moore a gázra lépett és eltűntünk a rendőrségről.

- Ez. Mi. Volt? – Kérdeztem ijedten.

- Csehov lebeszélte, hogy eljárást indítsanak ellenünk – válaszolta feszülten.

- De miért?

- Nem tudom, szívem, nem tudom – hangja gondterhelt és ijedt volt. – De Natalie apja ki fog nyírni. Hajnali 1 van.

- Istenem – sóhajtottam és a kezembe temettem az arcomat. – Azt fogják hinni, hogy valami bajba kevertél. Egyáltalán felhívtad Hollowayt?

- Legjobb esetben is csak megver! – Mondta feszülten. – Az öreg boxolt fiatal korában. Nem láttad még a trófeáit?

- Tessék? – Szörnyülködtem.

- Majd mindjárt kiderül – morogta és leparkolt a ház elé, ahol Natalie és az apja álltak a kerítés előtt. – Vagy Nat üt ki. Ő is Tud boxolni.

- Ne mondj ilyet – mondtam idegesen.

Kiszálltam a kocsiból és Nat máris rohant oda hozzám. Szorosan átölelt.

- Jól vagy? – Nézett végig rajtam. – Jól vagytok? – Pillantott Marcusra.

- Mi a fene történt? – Kérdezte Holloway idegesen. – Ivan hív, hogy behoztak titeket, aztán te hívsz – nézett barátomra. – Mi a fene tartott eddig?

Marcus csendbe burkolózott. Akkor én jövök.

- Kk. 2 saroknyira megálltunk dumálni, és bevittek minket azzal a címmel, hogy kufircoltunk – sóhajtottam – aztán meg belekötöttek a papírjaimba és bezártak egy cellába.

- Igen, tudom, Ivan mindent elmesélt – mondta megkönnyebbülten. – De mégis mit…?

- Csak smároltunk, - mondtam durcásan – ennyi!

- Jaj, szívem, - ölelt át Nat – biztos szörnyű lehetett.

- Hasonló – mondta Marcus is. – Babe, nekem haza kell mennem, mama már biztos aggódik – vakarta meg a tarkóját frusztráltan.

- Szó sem lehet róla – szól közbe Holloway. – Nem engedlek haza, szóltam Tate-nek és a nagyidnak is, hogy itt alszol.

Őszintén meglepődtem.

- De… - mondta Marcus meglepetten.

- Emelie, mintha a lányom lenne. Te vigyáztál rá, ezt megbecsülöm. Otthagyhattad volna, de nem tetted, köszönöm.

Hogy MIVAN?
Marcus is csak lefagyva bámulta.

- Vidd be a kocsit a garázsba, addig Emelie-t felkíséri Nat a szobába – adta ki utasításba. Marcusra néztem és bólintottam, hogy megleszek, majd Natalie szinte bevonszolt a házba.

Végig olyan kedves volt, mintha ki tudja mekkora traumát éltem volna át.

Vajon mit mondhatott nekik Ivan?

- Szeretnél lezuhanyozni? – Kérdezte Nat.
Bólintottam.

- Beengeded majd Marcust a szobámba?

- Persze – bólogatta és kiment a szobámból.

Lezuhanyoztam és elővettem a kockás flanel pizsimet. Felhúztam a felső részét egy rövidgatyóval, majd elővettem egy kinyúlt fehér pólót, és tiszta törülköző kíséretével az alsó mellé tettem a kádra.

Mikor kimentem a fürdőből Marcus a szobámban ült.

- Vettem elő neked törcsit és kikészítettem pizsamát is.

Felállt és elém lépett.

- Jól vagy? – A kezébe vette az arcomat.

Bólintottam.

- Én sajnálom…

- Csak zuhanyozz le – mosolyogtam felé. – Majd holnap. Nagyon fáradt vagyok.

Bólintott, és egy puszit nyomott a homlokomra.

- Ha sietsz, még velem alhatsz – néztem fel rá, és ásítottam egyet.

Vigyorogva beszaladt a fürdőbe.

Szeretem ezt a flanel pizsamát. Apáé volt, én pedig szépen behúztam, és bármikor rossz kedvem van, csak felveszem. Biztonságban érzem magam benne. Apu illata van. És anyu illata, és bátyó illata.

Úgy hiányoznak!

Összekuporodva feküdtem az ágyon, amikor két erős kéz húzott magához, és biztonságban átkarolt. Marcus belecsókolt a hajamba és dörmögött egyet.

- Nem engedem, hogy bármi bajod essen! – Suttogta.

- Tudom. – Mondtam és közelebb bújtam a mellkasához. Fáztam, és a mellkasa szinte sugározta a meleget.

Az álom gyorsan rám talált. Papát láttam és Ivant, amint beszélgetnek. Olyannyira hasonlítottak egymásra. A szemük, a mosolyuk, a termetük, és én. De hogy jövök én a képbe?