Chapitre 22/b - Halloween

...

Hellobello, Mindenki,

Ha már felfigyeltetek a /b besorolásra, akkor biztosan rájöttetek, hogy most az ajándék rész érkezik.

Ez az előzővel meglepivel ellentétben egy olyan eseményt mutat be, amit Effie nem jegyzett le külhoni naplójába. 

Olvassátok, figyeljetek, meg ilyenek. köszönöm a 16 feliratkozót, majd a 15 öt, és kérdezem a leiratkozótól, hogy miért? 

Addig is pipáljatok, kommenteljetek, kinek mi tetszett, vagy mi nem!

Puszi, jó olvasást! 

XXII/b.

A laptopomat nyomkodtam a szobámban, amikor apró, pici zajokra lettem figyelmes. Akár a tenger hullámzása, úgy hangzott, de egyre zajosabb, és zajosabb lett.
A teraszajtó csapódása, és mama erős szitkozódása után éreztem csak át a helyzet súlyosságát… elkezdett szakadni az eső.

- Marcus! – kiabált nagyanyám. – Nem érem el a fenti ruhákat, siess már!

Ledobtam magam mellé a gépet és kirohantam a szakadó esőben épp a ruhákat mentő asszonyhoz.

Nyakamat behúzva kapkodtam le a cuccokat a kötélről, amiket ő már nem ért el. A hideg esőcseppek csak úgy csapkodták a hátamat és a hirtelen jött zivatartól már teljesen átáztam.

Összekapdostam mindent és mama nyomában már rohantam is be. Leraktam a nappaliban lévő kanapéra mindent, amikor is kint elállt a monszunnak bizonyuló eső.
Csak fáradtan nyögtem egyet, majd visszamentem a szobámba és átvettem a pólómat. Pillanatok múlva Milest jelent meg az ajtómban csurom vizesen.

- Szia – köszönt bánatosan.

- Szia – lepődtem meg. – Hát te?

- Unatkoztam, elindultam hozzád – emelgette a vállait – mire elkezdett szakadni ez a szar. Nincs kedved betépni? – Emelte fel a műanyag tokban tárol füves cigijét.

- Miles, halloween-ezni megyünk, emlékszel?

- Jaj, Marcus nemár! – Nyögött felém.

- Nem, Miles, most nem. Te betéphetsz, ha akarod, de én nem! – Húztam be a szobába. – Legalább várd meg, míg mama elmegy! – Elkezdtem kotorászni a szekrényemben, majd hozzávágtam egy pólót, meg egy rövidgatyát – addig ezt vedd fel! Ha összevizezel mindent, kinyírlak!

- Jó… - mondta beletörődve, majd elkezdett öltözni. – Van valami kajád?

*

Épp pirítóst gyártottam a konyhában. Miles már eléggé be lehet állva, gondolom, ha a képzeletbeli barátaival beszélget. Tate reggel elhúzott valami tárgyalásra Manhattanbe, mama átment a barátnőihez, anyuék meg ki tudja, hol járnak. Megint.

Miles, Effie, Nat meg én elmegyünk valami buliba, ami az egyik szurkolólánynál lesz, és kínomra jelmezes. Sosem voltam jó a jelmezekben. Mama mindig segített, de nem lehetek Pókember állandóan. Abból már kinőttem.
De legalább kimozdulunk. Nagyon féltem Effie-t, és bármi baja eshet. Főleg Bronxban.

Egy női kacajt hallottam, mire gyanakodva felpillantottam az órára. Már fél 8 volt.

TE JÓ ÉG, EFFIE!

Teljesen elfeledkeztem, hogy ő is át fog jönni. Úgy volt, hogy Milesszal csak ott találkozunk, de átjött… betépni… - Esett le.

Fejvesztve rohantam ki a nappaliba, ahol is megpillantottam Effie-t, ahogy Miles ölében feküdve, meghúzta a jointot. Végigfutott rajtam a víz. Miles cuccai nagyon erősek.

- Tartsd bent egy kicsit – vigyorogta neki kábán Miles.

Odaérve felrántottam Effie-t legjobb barátom öléből és ráordítottam.

- Azonnal fújd ki!

Megszeppenve nézett rám nagy kék szemeivel, de még mindig nem fújta ki.

- FÚJD MÁR KI AZ ISTENIT! – Ráztam meg a vállát, aminek köszönhetően, szinte kiráztam belőle. Most meg elkezdett köhögni. – Nagy levegő – fordítottam oldalra, hogy összegörnyedve kapjon levegőt. – Nagy levegőt vegyél… jól van, kifúj. Beszív, kifúj! – Mondogattam neki, mire csak könnyes szemmel kapaszkodott a kezembe. – Mennyit szívott? – Morogtam Miles felé.

- Mivan, tesó? – Vigyorogta.

- Miles, a kurva Isten bassza meg! – Ordítottam rá. – Mennyit adtál neki?

- Csak 2-3 slukkot, ne izélj már! – Dünnyögött nekem. – Semmi baja nem lesz.

- Bazd meg Miles! – Morogtam, majd Emelie csak hozzám bújt teljes testével. – Effie még soha nem szívott egy slukkot sem, te paraszt! – Emeltem a kezem a halántékomhoz. – Á, minek is beszélek neked, már be vagy állva, mint a cövek.

Abban a pillanatban megcsapta az orromat az az égett kenyér szag.

A picsába, még az is!

- Jólvan, gyere kicsim, - vittem magammal a konyhába, majd leültettem egy székre. Miután kidobtam az égettet, elé raktam a már kihűlt, régebbi szendvicsek egyikét. – Edd meg, jó? – Kérleltem őt, mire megrázta a fejét. Masszívan kapaszkodott az asztalba. – Kicsim, muszáj megenned, különben mégszarabbul leszel. – Térdeltem le elé és a kezembe vettem az arcát. Még mindig látszik a monokli, ha nem sminkeli ki magát… - Ettél valamit délután? – Megrázta a fejét, aztán, mintha újragondolta volna, elkezdett bólogatni. – Mit? – Kértem őt lágyan.

- Müzlit – mondta megszeppenve.

- Jó, az jó. Tejjel? – Kérdeztem, de tudtam, hogy azzal eszi, imádja a tejet. Bólogatott is. A tej az jó, felszív minden károsat.

- Mérges vagy rám? – Nézett bele a szemembe. – Én nem akarom, hogy mérges legyél rám…

- Nem vagyok rád mérges kicsim, csak Milesra. Belevisz téged olyanba, ami nem neked való. – Simogattam meg a haját. Aprót nyelt, majd, mint aki érti bólintott. – Akkor a kedvemért, egyél egy kicsit a szenyából, jó?

Gondolkodás nélkül az ínyencség után nyúlt, majd, mint aki nem biztos a dologban először csak egy kicsit harapott, majd megízlelte és egyre jobban tömte magába. Fáradtan gyűrtem az arcomat. Hosszú lesz, ez az este úgy érzem.

*

Miután Effie begyűrt 3 szelet pirítóst, felhúztam őt, és a szobámba vezettem. Észre sem vettem, hogy tiszta víz rajta a ruha.

- Gyere, vedd ezt le – húztam le a pulcsijának a zipzárját, mire összerezzent. – Vizes a ruhád, csak kiterítem megszáradni – tájékoztattam, mire csak bólintott, és hagyta, hogy lefejtsem róla a másik pulcsit és a szoknyát is. Egy piros csíkos harisnyában állt és zavartan takargatta magát előlem és a gipszét piszkálta.

Megváltozott a Tools dolog óta. Óvatos, mindenben nagyon óvatos, mégis olyan könnyen ráveszi magát az önpusztításra. Miles megkínál bárkit a füvével, de senkire nem tuszkolja rá. Önmagától szívott bele, nem kényszerítették. És ott van Joe is. Úgy érzi elárulta őt. Mind így érzünk, de neki rosszabb. Teletömni méreggel, majd „bedobni egy verembe” hogy haljon meg. Ez túl sok volt nekem is, nemhogy még neki.

Ahogy ott állt, megszeppenve, eléggé befüvezve, abban a piros csíkos harisnyában, semmi mást nem akartam csak megvédeni. Csak néztem őt, egyszerűen, mint akinek megállt az idő. Fejcsóválva sóhajtottam, majd magamhoz vontam es szorosan átöleltem. Belenyomta a fejét a mellkasomba, majd, mintha mi sem történt volna elkezdett nevetni.

Furcsállva toltam el magamtól és szemforgatva sóhajtottam, amikor észrevettem, hogy már ő is teljesen be van állva. Kicsit engedett a tartásán, majd váratlanul megcsókolt. Nem mondom, hogy rossz volt, de nem volt az az igazi, amilyen szokott lenni.

- Szóval, - húztam őt a szekrényemhez és előkaptam neki egy melegítőt – minek öltözöl be?

- Hát boszorkánynak, mi másnak! – Kuncogott, majd bevetődött az ágyamba és összetúrta. – És te mi leszel?

- Még nem tudom! – Válaszoltam őszintén.

- Mi az, hogy nem tudod! – Háborodott fel, majd kipattant az ágyból és a szekrényemben kezdett el kotorászni. – Na, majd én, felöltöztetlek!

Előkapott egy pár inget, meg nadrágot, a kedvenc bakancsomat, és a nagyitól lenyúlt egy rakat sálat. Ahogy néztem őt, elfogott a rettegés, hogy melegnek állít be.
Mert ugye az a kosárcsapatnál nem lenne elég helyénvaló. Kíváncsian vártam mi sül ki belőle.

*

- Boszikám, gyere, megyünk! – Kiáltottam neki a fürdőbe.

- Mingyá’ – üvöltötte vissza. – Csak ez a szaros rúzs… na, megvan! Megyeeeeek! – Csapta ki az ajtót. – Na, hogy festek?

- Mint egy boszorkány?! – Húztam el a szám.

- Ilyenkor azt kell mondani, hogy csinos vagy – lökött oldalba Miles. Ő, meg az udvarlás. Biztos sokat tud…

- Csinos vagy. – Vigyorogtam, mire fülig ért a szája. Még mindig be van állva.

*

Amikor megláttam Nataliet a felhajtón óriásit sóhajtottam. Kiszállt, és mint aki megérezte odajött és méregetni kezdte a mellettem dülöngélő barátnőjét. Effie, csak kuncogva karolt belém, majd Nat nyakába borulva ugrált fel-alá.

- Mi a francot csináltál vele? – Fordult felém, és ha megölhetett volna a szemével már nem élnék.

- Nem hallottam, mikor megjött, és úgy döntött, ma kezd el füvezni, Milesszal – sóhajtottam.

- Ide figyelj, te nigger Jack Sparrow! – Rántott magához a galléromnál fogva. – Ha valami baja lesz, amíg itt van, esküszöm, megverlek. – Nézett mélyen a szemembe. – Értve vagyok?

- Igen – nyeltem egyet.

Nem beszariságból, de Nat kisgyerekként is imádott boxolni, arról nem is beszélve, hogy rohadt sok versenyt nyert meg, mielőtt otthagyta és pompon kapitány lett. Na meg ott van az apja is, ha Effienek tényleg valami baja lesz, amíg itt van, engem vesznek elő Holloway-ék. Már nem mintha Tools nem okozott volna neki elegendő problémát.

- Helyes. – Engedett el, majd végigsimított a jelmezemen. – Jack Sparrow? – Enyhült meg a hangja. – Mi lett a pókemberrel, kinőtted?

- Ha ha ha, - forgattam meg a szemem. – Effie választotta ki, ő öltöztetett fel.

- Inkább, mint hogy levetkőztessen – morogta.

- Legközelebb az jön – kuncogta visszatérve barátnőm, és szavaiba belegondolva elvigyorodtam.

- Jaj, Moore, töröld le azt az elégedett vigyort.

- De hát mi mást csinálhatnék, ha Tia Dalma ilyen szépeket mond nekem? – Vigyorogtam a hozzám bújó lányra.

- De amúgy, ez így nem, hülyeség? – Jött oda Miles is.

- Mármint? – Fordultam felé összevont szemöldökkel. Beállva szeret filozofálni.

- Tia Dalma igaz szerelme az a polipfejű volt – mutogatta a csápokat a nyakánál. – Na meg te egy feka Jack Sparrow vagy, ő meg egy fehér Tia Dalma… fordítva szokott lenni, nem?

- Csönd legyen, Flinstone Frédi – intette le Effie – Tia Dalma mindenkit szeret. Még a vámpírokat is – nézett Natalie-re, majd fújtatott egyet. Valamiért azt éreztem, hogy vámpír akart lenni, de macskafújás volt…

- Ha inni adsz neki, Coca-n és vízen kívül kiheréllek, Moore.

- Állj le, Holloway! Mára már egy kicsit kezdesz sok lenni, vegyél vissza! – Morogtam rá, mert kezdett felhúzni az állandó baszogatásaival. – Inkább igyál valamit, ami nem Coca… - szóltam vissza, mire durcásan elsietett, a nyomában Milesszal.

- Juhúúú, imádom a Halloweent! – Ugrándozott mellettem Effie.

- Ti is ünneplitek? – Furcsálltam.

- Nem, ilyenkor megyünk gyújtogatni a temetőbe, de nálunk is vannak nem hivatalos bulik. Tudod, felzárkóznánk a Nyugati társadalomhoz, csak lassúak vagyunk – magyarázta hevesen mutogatva anyanyelvén.

*

- Állj le ember! – Szóltam rá, de már lendült is a keze, és épp, hogy kitértem ez ökle elől.

Még jó, hogy nem ittam semmit. Az oké, hogy gyalog jöttünk, mert csak kb. 3 utcányira lakik a csaj, aki a bulit tartotta, de most azt kívántam bárcsak itt lenne a baseballütőm és fejen kúrhatnám vele ezt a szemetet előttem.

Mert azt még elnézem, ha nekem szólogatnak be, hogy fehér csajom van, de azt már kevésbe tűröm el, ha szidják a fehér csajomat.

Pont, mint most. Itt áll előttem ez a tapló, aki épp most „fehér-bálnázta” le a barátnőmet, egyenesen a Dj pult mikrofonjába. Azt meg le nem írom, miket mondott még. Még szép, hogy kirántottam a nyakánál fogva.

Buta, buta Marcus!Sosem tanulsz?!

Hát persze, hogy felém lendített az öklét. Az meg már csak várva várt dolog volt, hogy elborul az agyam, és visszaütök. Csak a hülyével ellentétben, én el is találtam az állkapcsát.

Hát persze, Marcus! Nincs még most elég bajod, verekedj még össze valami részeg idiótával. Hátha kicsapnak a suliból, végülis, már csak egy fél éved se maradt. Marcus, hihetetlenül hülye vagy!

Óriási kör keletkezett körülöttünk, és mielőtt még újra üthettem volna, ketten fogtak le, és a másikat is. Tiszta ideg voltam. Ha Musu és Miles nem fog le, nekimegyek mégegyszer.

Mindkettő a karomnál fogva rángatott ki a kertbe, míg a másikat a ház túlsó felébe vitték.

- Nyugi, Marcus! – Csitított le Miles, és már a tiszta tekintetével nézett rám. Ha ő, már épp eszénél van, akkor Effie is. Hátrébb húztak és lenyomtak az udvaron álló óriási fa tövébe. Remegett a kezem. És persze vérzett is. – Nyugodj meg! – Mondogatta Miles.

- Egyszerűen nem bírok! – Temettem a kezembe az arcomat, majd a hajamat markolásztam.

Meg kéne keresnem Effie. Ha az a szemét netán csinál vele valamit… meg fogok őrülni. De rángat az ideg. Ha felállok, akkor tuti szétütök valakit.

Egy pár másodperc alatt megcsapott a vattacukor illat, majd a görcsösen a hajamat markoló kezeimre simult egy lágy tenyér. Fel-le mozgatta a kezét, majd mikor felpillantottam rá, lágyan mosolygott.

- Túl sok ez egyszerre – sóhajtottam.

- Megoldjuk – rántotta meg a vállát, és még mindig édesen mosolygott rám. – Mindent megoldunk. Csak idő kell.

Lehúztam kezeinket és megcsókoltam az övét. Kihúzta őket fogásomból, majd közrefogta velük az arcomat. Nagyujjával apró köröket rajzolt a bőrömre. Hihetetlenül megnyugtató volt.

- Minden rendben lesz, Momo. – Duruzsolta nekem. Már meg sem lepődöm, hogy Momo-nak szólít. Átvette Milestól.

- Legyen igazad, Kicsim – csuktam le a szemem és sóhajtottam.

- Gyere, menjünk táncolni – pattant fel, majd felém tartotta a kezét.

- Neked nem tudok ellenállni. – Mosolyodtam el. Aztán pedig már csak azon járt az agyam, hogy hogy megtáncoltatom még ma este. 

*

Kitekeredve feküdtünk az ágyban. Effie haja az arcomban volt, és alig bírtam lejjebb tuszkolni, ott volt mindenhol. A mellkasomon feküdt, de félig hason, össze-vissza tekeredve. Az egyik keze a nyakamban volt, a másik a csípőmön. A lába áttekeredett az enyémen és szinte mozdulni sem tudtam. Lehetetlen volt, hogy aludjunk a zűrös buli után, mégis Eff után pár percre rá én is elaludtam, majd mikor hajnalban felkeltem… volna… már így voltunk.

Elvetettem az ötletet, hogy kimegyek a mosdóba így visszaaludtam.

Azonban mikor reggel (10 kor) felkeltem, Effie sehol nem volt. Mindig ezt csinálja. Ne bír a seggén maradni egyszer sem, és még talán sosem volt olyan, hogy ugyanakkor keltünk volna fel. Vagy valamelyikőnk megvárta volna a másikat.

Hallottam a hangját a konyhából. Énekelt. Mamával.

- Te jó ég! – Nevettem el magam.

A magyar dal beszűrődött a szobámba. Ismertem mama néha hallgatta. De most szinte beragyogta az egész házat, ahogy énekeltek. Tate morogva jött ki a szobájából.

- Mi folyik itt? – Nézett rám.

- Csak nézd őket, elképesztőek – mondtam már a nappali ajtóban állva.

- A sarki bárba este ha betér,
A lányok lesben állnak kegyeiért.
De ő csak lazán besétál,
A Wurlitzerbe pénzt dobál,
S az új ritmusra egy őrült rockot jár. 

Karjaiban kiválasztott lány,

Egy oltári jó gyöngysor a nyakán.

A lépcsőházi kanyarban,

Csókolózni elbújtak,

S a szomszédok, irigyen bámultak. – Énekelte mamám felé, majd közben elkezdtek táncolni,

- Ő a Csókkirály,(király, király) ő a Csókkirály. (csókkirály)

Ő a Csókkirály,(király, király) ő a Csókkirály. (csókkirály). – Énekelte vissza nagyanyám, mire Tate-tel lepődötten néztünk vissza rá. Láttam én már mamát táncolni, meg énekelni is hallottam, de ez még nekem is új volt. Úgy ropta az öregasszony, a 77 évével, hogy csak, na.
Vigyorogva figyeltem őket, ahogy körbetáncolták a nappalit, majd a dal végén fáradtan dőltek bele a kanapéba. Elképesztőek voltak…
- Isztambul, óúóúó! Isztambul! – Kezdett rá a következő számra Effie, de mamám már csak leintve őt visszament a konyhába, hagyva a lány egyedül táncolni. - Vágyom nálad lenni bitangul, Ahol tárva - nyitva a sok bazár, Csacska szívem arra vár....