Chapitre 22 - Gabiel

...

Hellobello, Mindenki!

Meghoztam a 22. részt Jíppikíjaaj! :D

Lassan vége az egyetemnek! Ez az utolsó hetem, és már csak 1 pót zht kell írnom! remélhetőleg...

XXII.

- Egyáltalán ez törvényes? – Kérdezte Marcus, amikor a lovak lábánál álltunk, úgy cirka 6 m-re a talajtól.

- Nem tudom – nevettem. – Tavaly mi is itt voltunk – néztem körbe a téren. – Pontosan itt álltam. – Mutattam a földre magunk alatt.

- Körbenéztem és az éjszakai Pest még gyönyörűbb volt, mint nappal. Velünk szemben az Andrássy, kétoldalt a két múzeum és körben az uralkodók, királyok és hadvezérek szobrai. Legalábbis azt hiszem azok voltak.

- Este olyan szép minden – sóhajtottam. – Vagy lehet, hogy már sokat is ittam – nevettem belekarolva Marcusba.

- Valószínűleg – ölelt át. – Várj, küldjünk Natalienek valamit Snapchatan – Kaparta elő a telóját a zsebéből. – Mehet!

- Imádunk Natalie! – Üvöltöttem bele a kamerába, majd Marcus végigvezette a kamarát a tömegen alattunk.

- Köszi, Nat! – Vigyorogta ő is, majd elküldte a videót barátnőmnek.

*

- Még egy kör? – Kérdezte Cami.
Már az ötödik kör felesen voltunk túl… aztán meg ott volt az a Tequila is.

- Nem, köszi. – Markoltam meg a pultot. – Lehet, hogy ez egy ideig elég lesz. Nagyon sok ideig.

- Marcus? – Fordult barátom felé, aki a könyökével támsztotta a fejét a pulton.

- Nem… - legyintett. – Haza as kill judnunk, valahod.

Amint az előbb kiderült, Marcus bármennyire bírja a whiskyt, a pálinkát nagyon nem. A második kör után feladta a harcot.

Pompás ötletem támadt.

- Gyere, táncolni akarok! – Rántottam le a bárszékről. Kicsit meginogott. – Te részeg vagy?! – Nevettem fel.

- Nem nagyon… vagyok jóban az… az… - sóhajtott – a pálinkával.

Felnevettem.

- Mi van, részegen nem megy a magyar?

- Ne nevess ki… – nézett rám morcosan – vagy megtáncoltatlak! – A szája sunyi mosolyra húzódott.

- Alig várom – húztam őt a parkett felé.

Mihelyst odaértünk, odarántott magához és a csípőmre tette a kezét. Én az enyémet meg a nyakába.

- Mutassuk meg nekik, hogy táncolnak Bronxban – suttogta a fülembe, amitől kirázott a hideg.

Az a jó a mi szalagavatónkban, hogy minden évben R’n’B –t játszanak, mert arra lehet ropni. Elkezdtem ringatni a csípőmet és Marcus még szélesebben elvigyorodott.

*

- Sziaaasztoook! – Ugrándoztam oda a volt osztálytárdaimhoz.

Az udvaron bagóztam, amíg Marcus a mosdóba ment.

- Csá – Köszöntött Dodó. – Te. neked. meg. mi. az. Isten. van. a. kezedben? – Mutatott a cigimre. – Dobod el!

- Ja, majd ha te is leszoksz – forgattam meg a szeme, és a többiek is nevetni kezdtek.

- Leszoktam… - felvontam a szemöldököm – azóta szivarozok. – Nevette kacéran. – Hogy hogy itthon vagy?

- Kellett egy kis pihi, mellesleg Gonzalez meghívott minket.

- Többes szám?

- Ja, - nyomta el a csikket – látod a feka gyereket az ajtóban?

- Ja, láttam vele jöttél, ki az? – Fújta ki a füstöt.

- Marcus faking Moore. – Vigyorodtam el.

- Az első kapcsolatod, akivel baszogatni is tudlak! – Termett melettünk Máté. – És még jó fej is.

- Te jó ég, te is itt vagy? – Nevetett felé Dodó.

- Ja, hiszed vagy sem, én is abba az osztályba jártam ahova te – forgatta meg a szemét.

- Srácok… - kezdtem volna leszúrni őket, amikor megszóllalt a telefonom. – Bocsi…

Előkaptam a táskámból és Ivan képe vigyorgott rám.

- Ivan? – Furcsálltam Matyira nézve.

- Szia, hallom, Budapesten vagy – mondta oroszul.

- Igen, miért kérded? – Válaszoltam neki.

Hála Ivannak, amíg pihentem az elmúlt időszakban, rengeteget csiszolt az oroszomon.

- Bulit tartok, eljöttök Marcussal?

- Miért nem lepődök meg, hogy tudod, kivel vagyok? – Sóhajtottam és Dodó fejét látva majdnem elnevetem magam. – Rendben… felőlem.

- Csodás. Sergej már ott vár rátok kint – jelentette ki.

- Tessék? – Furcsálltam. – Jólvan, megkeresem Marcust és kimegyünk – mondtam.

- Köszönöm – válaszolta és bontotta a vonalat.

Elraktam a telefont és az udvart pásztáztam Marcust keresve. Hova lett, az előbb még az ajtóban volt.

- Te beszélsz oroszul? – Kérdezte Dodó lefagyva.

- Igen – válaszoltam neki.

- Eddig is tudtál? – Nevette döbbenten.

- Igen – néztem szét. – Figyi, bocsi, de le kell lépnem, majd még összefutunk – mentem odébb.

- Jólvan, szia.

- Hali – intettem hátra és el is húztam.

A kertajtóban megpillantottam Marcust. Odaszaladtam hozzá és átöleltem. Kezdtem egyre idegesebb lenni.

- Mi a baj? – Kérdezte. – Valaki bántott?

- Mi? Engem? – Nevettem kínosan. – Nem. De valami gebasz van.

- Hogy érted? – Furcsállta.

- Ivan itt van Pesten és mindkettőnket hívat… itt vár az embere kint. Az előbb hívott.

Marcus döbbent arcát látván mégjobban ideges lettem. Szaporán vetem a levegőt, és éreztem, amint az óriási mennyiségű alkohol, amit elfogyasztottam, még jelentősen befolyásol.

- Mit csináljuk? – Kérdeztem idegesen.

- Hát elmegyünk – válaszolta megnyugtatóan.

- És ha... nem is tudom… mi van ha… - pánikoltam.

- Hé! – Fogta meg az arcom két oldalról. – Miért bántana minket Ivan? – Kérdezte lágyan. – Nyugi. A rokonod, nem? – Mosolyodott el.

- De, csak valamiért nagyon rossz érzésem van. – Sóhajtottam frusztráltan.

Elindultunk kifelé a klubból. Felkaptam a kabátomat és Marcus kezét markolászva botorkáltam le a lépcsőn. Épphogy leértünk egy fekete Audi terepjáró jelent meg és az anyósülésről Sergej pattant ki. Illedelmesen kinyitotta a hátsó ajtót és nyomomban Marcussal, beszálltam a kocsiba.

Oldalra fordulva a 2 kigyúrt biztonsági őrt láttam meg, amint döbbenten bámulták az eseményeket. Nem csak ők voltak döbbentek.

Sírni csendben ültünk hátul. Marcus fél kezével átkarolt, a másikat pedig én fogtam szorosan. Ijedt voltam és részeg..

Piszkosul részeg. A műszerfal egy órát mutatott, szóval megdöntöttem minden eddiginél részegen eltöltött „józan” percet. Se nem kiabáltam, se nem táncoltam, de még csak nem is pókereztem. Csak síri csöndben ültem a kocsiban.

Elmondhatom, hogy nem sokan voltak eddig rám ilyen hatással, mint Ivan. De tőle féltem, nem nagyon, de kellően.

A kocsi lekanyarodott és egy óriási kocsibeállón álltunk meg a Rózsadombon. Kiszálltunk a terepjáróból és Sergej felkísért minket a villába.

Tényleg buli volt. Fiatalok és idősek egyaránt szókaroztak. Volt, aki kártyázott, táncolt, mások a pultnál szemezgettek vad idegenekkel.

Marcus meg én csak ámultunk.

De Sergej nem állt meg, hanem mélyebben vezetett be minket a villába. Egy lifttel lementünk a föld alá, ahol már csak neszt lehetett hallani a fenti zajból.

Még idegesebb lettem. Marcus mellettem folyamatosan mérte fel a terepet, merre juthatunk ki „vész esetén”.

A liftből kilépve Sergej egyenesen a szemben lévő ajtóhoz ment és kopogás nélkül kitárta annak mindkét szárnyát.

- Uram, – biccentett Sergej – Emelie, és Marcus. – Mondta, majd el is ment.

Beléptünk az óriási terembe, és a terem közepén Ivant láttam meg, egy íróasztal előtt állva. Valamiféle papírokat rendezgetett.

- Á – mosolyogta. – Effie, Marcus, - intett – fáradjatok beljebb.

- Szia, Ivan. – Mondtam furcsállva a helyzetet.

- Üdv – intett Marcus szégyenlősen.

- Gyertek, gyertek – invitált maga elé. – Üljetek le.

Marcusszal helyet foglaltunk az asztal előtti fotelokban, és kíváncsian vártuk, hogy mi fog történni.

- Milyen volt a buli? – Kérdezte orosz akcentussal.

- Szuper. – Bólogattam. – Igazán jó volt látni a régi arcokat.

- Régi arcok! – Emelte fel az ujját félbeszakítva. – Jó, hogy említetted. Van számodra egy meglepetésem – mosolyogta.

Nekem? Meglepetés? Egy orosz maffiavezértől?

Istenem, ments meg!

- Tényleg? – Furcsálltam.

- Igen. – Állt fel a székéből.

Ahogy elrendezhette a papírokat, akkor láttam ege a különböző méretű és formájú késeket az asztalon, jó pár fegyver kíséretében.

Csak természetes, hogy beijedtem.

- Ismerős neked az a név, hogy Gab? – Fordult felém kíváncsian.

- Sajnos – morogtam és szemforgatva Marcusra néztem, majd vissza Ivanra.

Momo meg sem mukkant. Lemaradt a késeknél.

- Hogyan jellemeznéd?

- Gabet? – Vontam fel a szemöldököm. Ivan bólintott. – Egy rohadék, sutyerák... egy pöcs. Remélem, amikor legközelebb láthatom az a temetése lesz. – Morogtam.

- Érdekes… - bólogatott, s közben fel-alá járkált.

- Bepróbálkozott? – Kérdeztem és tele volt undorral a hangom.

- Mondhatni.

Szemforgatva sóhajtottam.

- Mit szólnál, ha te… tehetnéd… - kezdte – hogy is mondjátok? Ja, igen, ha te tehetnéd el láb alól?

Furcsállva húztam össze a szemöldököm.

Utálom Gabet. Csak a bajt hozta a fejemre. És mindenki máséra a családban, egy igazi rohadék, de…

Abban a momentumban kinyílt egy mellékajtó és két pasas Gabet lökte be rajta. Lenyomták térdre, Ivan elé.

Elképedve néztem a férfira. Ő rám nézett, majd igaz lepődöttség látszott az arcán. Barna szemeivel méregetett, ahogy elkényelmesedve, keresztbe tett lábbal ültem a fotelban.

- Emelieeee – nevetett Gab.

- Csak nem ismered? – Kérdezte Ivan, mintha mit sem tudna a rokoni kapcsolatunkról.

- De – húzta gonoszkás mosolyra a száját. – Hogy vannak a többiek? Hogy van Q?

Na, itt telt be a pohár. Hirtelen lendülettel felálltam és a legerősebb jobb horgomat kapta a szeme alá. Marcus azonnal leszedett róla, e sipákolva rogytam a földre. Azt elfelejtettem, hogy be van gipszelve a kezem.

- Jézusom! – Fogta meg az arcát. Gondolom, fáj, ha valakit gipszelt kézzel pofánbasznak. – Te… - nézett rám furcsállva. – Azt a kurva…

- Hogy merészelsz a családról kérdezni? – Sziszegtem neki. – Te! – Éreztem a mérget amint átjár. – Te rontottál el mindent!

- Jól van, Babe, - súgta Marcus, és szorosan ölelt – elég lesz. – Hangja lágy volt és mégis ideges. – Elég lesz.

Engedtem neki, és hátrébb araszoltam vele.

- Kérhetnénk egy kis jeget? – Kérdezte Marcus, Ivan pedig már intett is az emberének.

A kezemre kérte. Tudtam jól, hogy nagyon aggódik.

- Amíg megjön a jég, - fordult felém Ivan – önts magadnak egyet. – Mutatott a terem végében álló bárszekrényre.

Kellett egy ital, már nem mintha nem lenne bennem elég.

- Te is kérsz? – Fordultam nagyapám felé.

- Persze – vonta meg a vállát. – Addig én szembesítem az úriembert a helyzetével.

- Ő nem úriember. – Szóltam közbe undorodva.

- Ám legyen! – Emelte fel a kezét védekezően Ivan.

Szeretem, amikor nekem ad igazat. És azt is szeretem, amikor magyarul mondja, hogy más is értse.

- Na, szóval, - fordult a még mindig térdelő Gabhez – tudod, hogy én ki vagyok, fiam?

- Igen – bólintott.

- Jó, és tudod, hogy ki ez a lány? – Mutatott rám.

- Igen. – Furcsállta.

- Helyes – mosolyogta ördögien. – És tudod, hogy mi kettőnkben a közös? – Mutatott magára és rám. Épp a két pohár vodkával sétáltam vissza.

- Nem? – Szólt halkan Gab. Hezitált.

- Mindketten legszívesebben megszabadulnánk tőled! – Ordította az arcába.

Oldalról is elég kísérteties volt, nemhogy szemből!

- De! – Emelte fel az ujját. – A sorsod az unokámon múik. És a kicsit ittas hangulatán. – Szólt felém én pedig éreztem a büszkeséget a tartásomban.

Elvigyorodtam.

- Az unokája vagy? – Kérdezte döbbenten tőlem.

- Mondhatni – vigyorogtam. Mondandóm végére oda is értem elé és felkapva az asztalról egy pisztolyt a homlokához nyomtam. – Na hogy van a család, Gab?

*

Pár pillanatra megfagyott a levegő. Hallottam a zakatoló szívverésemet. Mellettem Ivan érdeklődve figyelte, mi lesz tetteim következménye. Ellenben Marcus, szegény, ő halálra rémült. Kinyújtott kezekkel jött felém.

- Effie… kicsim… - Szólt lassan és halkan.

Tényleg le akar beszélni?

Gab arckifejezése pillanatról – pillanatra változott, ahogy felfogta, mi is történik vele. Először lepődött volt, aztán ijedt, de ezt gyorsan felváltotta a döbbenet.

- Miért? – Kérdeztem egyszerűen Gabtől. Marcusra nem is figyeltem. – Miért csináltad?

Nyelt egyet és szaporán pislogott. Nem akarta elhinni, hogy pont en fogtam a fejéhez az a fegyvert.

ÉN?

- Mire gondolsz? – Nyelt. – Nem lehetne, hogy… letedd azt?

- Nem. – Sziszegtem és mégjobban hozzányomtam a búrájához a pisztolyt.

- Babe… - Marcus már mellettem volt.

- Marcus… - sziszegtem. – Ne most! – Továbbra is Gabet bámulta. – Miért? Miért én, miért Q?

Sóhajtott, majd megforgatta a szemeit.

- Jól kihasználható kiskölykök voltatok, ennyi. – Vont vállat. – Pont jól jöttetek a bizniszhez.

- Ennyi? – Háborodtam fel. – Tönkretetted a kapcsolatomat.

- Ugyan már... – nevette – hány éves voltál, 14?

Döbbentem figyeltem rá.

- De szerettem őt! – Ordítottam. Már összeszorult a gyomrom és könnyeztem. – Kibaszottul megváltoztattad! Egy paraszt lett utána!

- Ez az élet, kislány! – Emelte fel nem törődve a szemöldökét. – Mit vártál? Hogy te majd megváltod a világot Q-val az oldaladon? Kérlek… - nevette – kis naivak voltatok.

Marcus már szorosan mellettem állt. Lassan a karomra csúsztatta a kezét, és óvatosan a pisztolyomért nyúlt.

Már remegett a kezem. A könnyeimtől nem láttam semmit. Felfogtam én egyáltalán, hogy mit mondott? Fel, sajnos fel.

Csak egy éppen használt bábu voltam Gab drogügyleteiben. És nem csak én, Q is.

Bőgve nevettem el magam. Visszaraktam a pisztolyt az asztalra és újra a térdelő Gabhez fordultam.

Zavarodott tekintetét látva tudtam, hogy fogalma sincs, mekkora szarban van.

- Én hülye, - vigyorodtam el, és letöröltem a könnycseppeket az arcomról – azt hittem… - elcsuklott a hangom.

- Nem minden rólad szól Emelie! – Forgatta meg a szemét lenézően Gab.

- Még mindig nem érti – néztem rá fejcsóválva Ivanra.

- Nem. – Sóhajtott unottam. Az ilyen lassú felfogású emberektől gyilkolhatnékom lesz.

- Mit nem értek? – Kérdezte zavarodottan Gab.

Megfogtam Marcus kezét, és a bejárati ajtó felé kezdtem húzni.

- Gyere, Marcus, - szóltam lágyan – menjünk haza. Szia, Ivan – intettem neki hátra, mire kedvesen visszamosolygott.

- EMELIEEEEE! – Ordította utánam Gab.

- Ivan, még egy ideig hagyd szenvedni, - szóltam vissza oroszul – aztán mondd el neki, mire utaltam.

- Rendben, bogaram! – Válaszolta oroszul. – Sziasztok, gyerek! – Intett és aztán eltűntünk a szemük elől, amikor becsukódott a lift ajtaja.

- Mit nem értett? Mire utaltál? – Értetlenkedett Marcus.

- Azt, hogy ha Ivan a „nagyapám” akkor Gabnek is!

- Mivan? – Döbbent le.

-*-

Felirat hozzáadása