Chapitre 7 - Yolandi

...

Hellobello, Mindenki!

Íme elérkeztünk a 7. részhez is. Mindenkinek malacosan Boldog Új évet kívánnék, és bár tegnapra szerettem volna hozni a részt, csak ma tudtam. (Mint időközben rájöttem, hosszabb a rész, mint amire számítottam.)

Remélem mindenkinek jól telt a szilveszter, és nem a Péterfy utcaiban kötöttetek ki... 

A részről annyit, hogy még nem a keddi buli jön, de azthiszem választ kaphatunk, hogy mi is történt szombaton.

Köszönöm a pozitív hozzászólásokat is, és a 770 feletti megtekintést. Imádok mindenkit!

Na nem is húzom az időt, jó olvasást, tudassátok velem, mit gondoltok! :D

VII.

Minden hétfő reggelt utálok, de ezt főleg!

Este elaludtam ülve, és hajnalig a fejem a háttámlán lógott. Miután, olyan 3 óra körül visszacsúsztam, nem bírtam visszaaludni. Nagy nehezen, olyan fél4 fele sikerült, de az ébresztő olyan hangosan szólalt meg, hogy megijedtem és legurultam az ágyról.

- A büdös picsába! – Káromkodtam és felmásztam a földről.

Az ébresztőmet kilőttem, és az ablakhoz lépve vettem észre, hogy odakint borús, esős idő van. Félrehúztam a függönyt, és mostmár tisztán láttam a fekete felhőket az égen.

- Csodás – morogtam és a fürdőbe igyekeztem bejutni, még Nat előtt.

*

- Natalie, te mit veszel fel? – Trappoltam át hozzá durcásan. Felhúzta a szemöldökét, és végigmért. – Akkor inkább én mit vegyek fel? – Ahogy beléptem nyomában a szobába, belerúgtam az ajtóba. – Ez nem lehet igaz, nem hiszem el! – Mozgattam meg a lábujjam – ez a nap már most szörnyű! Nyomorultul érzem magam! – Dőltem neki az ajtajának és lecsúsztam egészen a padlóig. Ott cirkuszoltam, mint egy gyerek.

- Effie, kellj fel! – Szólt rám, én pedig belenyögtem a padlószőnyegbe. – Mivan, megjött, vagy mi bajod?

- Nem… csak szarul aludtam, kizuhantam az ágyból aztán a fürdőben is majdnem hanyat estem – soroltam szenvedve. – És azt sem tudom, mit vegyek fel! – Duzzogtam.

- Jól van, gyere – húzott fel a földről. – Mit szólsz, keresünk valami igazán „gonosz” szerelést, oké?

- Oké – mondtam. Tudni kell rólam, hogy vannak ezek a „gonosz szereléseim”. Ez az afféle, most pedig átalakulok bárgyilkossá kinézetem… Általában vagy nagyon kinyírnák mindenkit hangulatom, vagy leszarok mindenkit hangulatom van.

Nat átvonszolt a szobámig, majd a gardróbomban kezdett el kutatni.

- Mekkora kupi van itt, te hogy találsz meg itt valamit is? – Nézett vissza rám, mire megvontam a vállam. – Mit szólsz ehhez? – Mutatta az egyik smaragdzöld ingemet.

- Nem jó, ahhoz a fekete magassarkúmat veszem mindig, de ma már egyszer majdnem kitörtem a nyakamat. Mellesleg, ha a suliban elesek, hallgathatom egész évben… - görnyedtem le az ágyra.

- Jó, akkor mi van ezzel?

- Az egy fekete ujjatlan…

- … ha felveszed ezzel? – Túrta elő a ruszkis szoknyámat – A bakancsodhoz jó lesz, úgy is hideg van. A hajadat meg fond be és tűzd fel olyan… tudod, mint Leia hercegnőnek van!

Az ötletei felvillanyoztak, és máris elkezdett az agyam smink és egyebekhez alkalmazkodni… gonoszkásan elvigyorodtam.

- Na, tessék – dobta oda a ruhákat – tudtam én mi kell ide…. – mondta, majd visszament a szobájába.

*

Az első óra töri volt. Olyan szépen, zavartalanul eltelt, ráadásul, még egyszer sem estem el, a szoknyám, és a sminkem is egyben van, és a terembe belépve sem estem pofára. Haladás. Óra közben egyszer sem szúrtam ki a szemem a ceruzámmal, szóval ezt is sikernek könyveltem el. A polgárháborúról szólt az óra. Nat jó párszor lemaradt az évszámokkal. Még jó, hogy az amerikai történelmet is tanultuk.

A folyosón szédelegtünk és a rajz-terem felé tartottunk. Natalie még mindig a töriről beszélt mellettem egy sráccal. Azt hiszem Kevinnek hívták, rég ismeri Natet, és ahogy leszűrtem, jóban is vannak.

- És te, Effie – fordult felém – szereted a törit?
Vállat vonva válaszoltam. Ez meg milyen kérdés?

- Az attól függ. Mindig a tananyagtól függ.

- Miért? Ti nem csak a saját történelmeteket tanuljátok?

Hú de felháborodtam.

- Nem, egyetemes törit. Tudok a függetlenségi nyilatkozaton át, Napóleont megkerülve Hitlerig, és tovább…

- Ezt mind tudnotok kell? – Kérdezte elkerekedett szemekkel. Vállat vontam. – De hát az rohadt hosszú… a nagy felfedezésektől kezdve mindent?

ITT TELT BE A POHÁR!

- Állj! – Intettem le hitetlenkedve. – Nem Amerika a világ közepe! Mi az őskortól tanuljuk, ti csak egy negyedéves tananyag vagytok... Tudod mi a hosszú? Egyiptom, Kína, Jeruzsálem, az Athéni démoszok!

Mindketten fancsali képet vágtak.

- Hát ez deszar!  - Mondta Nat.

- Nem, épp ellenkezőleg, sokkal okosabbnak érzem magam, mint ITT egyesek.

*

A rajz-óra maga volt a megtestesült megváltás. A nap kezdetéhez képest majdnem sírva fakadtam örömömben, amiért nem művtöriztünk.
Mrs. Pica a Rajztanár…. fura nem? Pica… pica… Picasso? Pikachu?
Az óra témája az érzések, emlékek… címen futott. Mindenki kiválasztott egy zenét és a fülében a fülhallgatójával kellett rajzolnia. Ugyanaz a zene 35 percig, kiből mit vált ki?
Miután befejeztünk Mrs. Pica kiválasztott párat és kitette a táblára elemezni.

Az elején nem tudtam mit rajzolhatnék, érzések? nekem mindig is vegyesek az érzéseim.. sosem vagyok boldog, vagy szomorú… én csak vagyok…
Jó, néha ideges vagyok, nagyon ideges!

Az asztalra volt kitéve pár szén… azonnal lecsaptam rájuk… Elvettem egy A4-as lapot, egy rajztáblát, és a terem hátsó zugába húzva egy rajzbakot, bekuckóztam.
Fogalmam sem volt mit hallgassak, csak rányomtam a véletlenszerű lejátszásra, de gyorsan is továbbléptem, amikor Taylor Swift majdnem elkezdett Shakelni. SOHA!
Tehát újranyomtam és meg is találtam a megfelelő muzsikát.

Picasso - Guernica

Húztam a szenet a papíron, éreztem, ahogy súrlódik. A fekete placsnyiból kezdett kirajzolódni egy forma, már sokkal jobban hasonlított arra, amit eredetileg akartam. A zene újraindult a fülemben. A szemem sarkából láttam, ahogy néha Mrs. Pica körbeszaglászik a teremben, de nem nagyon zavart. Néha kicsit túl sokáig állt felettem, de továbbment… talán tetszik neki.

Lassan kész lettem. Az órára pillantva konstatáltam, hogy még van bő 5 percem. Meghúztam az utolsó vonalakat, amivel kicsit tökéletesítettem, majd az asztalra kirakott fixálóval lefixáltam a rajzomat.
Kihúztam a fülesemet és Nataliet néztem magam előtt. Már ő is végzett. Nagyon nagyokat sóhajtott.

- Hé, Nat –szóltam neki oda – mutasd! – Húztam fel a szemöldököm kíváncsian.

- Oké, de ne nevess ki – sóhajtott, nem vagyok egy Picasso!

Táblástul megfordította a rajzot. Az A4-es lapjára rajzolt egy tehenet, pár pálcikaembert és füvet, meg nyalókafák tömkelegét.

Elkapott a kuncogás.

- Ez hasonlít a Guernicára – bólogattam visszafojtva a nevetést.

- Csezd meg! – Meredt rám mérgesen, de ő is mosolyogva nézte a művét az ölében. – És tényleg – csodálkozott – én vagyok a feka Picasso!

- Ja – nevettem.

- Mivel rajzoltál? – Kérdezte, mire felmutattam, hogy csuklóig fekete vagyok. – Szén?

- Szén. – vigyorogtam felé.

- Király! – Kacsintott – mutasd!

- Jólvan – kezdtem, és éppen megfordítottam volna, amikor Mrs. Pica szólt közbe.

- Miss Wood – kezdte velem, én pedig felkaptam a fejem – Miss Lake, Mr. Rodriguez és Mr. Moore – szólított minket – legyenek szíveses az alkotásokat a táblára!

Csodálkozva néztem Nataliere, ő pedig vállat vont. Utolsónak mentem ki a táblához és raktam fel a mágneseket. Visszafele kezdtem hátrálni és akkor láttam meg ki is az a Mr. Moore.

A suttyó Bioszról. Mérgesen sóhajtottam. Csak fel ne hozza a pénteki sikátoros ügyet!

- Szóval, - kezdte a tanárnő – Most pedig értelmezzétek, és elemezzétek a másik képeit. Miss Lake Mr. Rodriguez-ét, Miss Wood pedig Mr. Moore-ét és fordítva – mosolygott.

Na baszki.

Hátrasandítottam Nataliere, aki elkerekedett szemmel bámult. Talán tud valamit amit én nem?
Visszapillantottam a tábla felé és odaléptem Moore rajza elé. Pasztellel rajzolt, ez nem kétség. Egy táncot vázolt le foltokkal. Szinte csodálatos lett volna, de valami nem stimmelt.

Valami…
Basszus!

Elkerekedett a szemem, és éreztem, amint élesen szívom be a levegőt ijedtemben? Meglepettségemben?
Az üres folt. A Flashback az elmémben. Mindent értek. Pillanatok alatt kitisztult a fejem és mindent megértettem.
Azta. Rohadt. Mi? Hogy?

A pasztellen egy fiú és egy lány táncolt az összeolvadt tömegben. A fények tökéletesen megrajzolva szelték át a képzelet terét. A hely is ugyan olyan volt, mint szombat este. És a képen ott volt… ott … én vagyok ott, amint Moore-ral összeölelkezve táncolok. Ott a fekete farmerom, a haspólóm, de még anya régi válltáskája is! Azonban az arcom nem tejesen látszik, csak a ragyogó szemem, de a hajam is teljesen ugyanolyan!
Hú de jó, hogy reggel Nat befonatta velem.

Sóhajtottam.

- Miss Wood… - szólított Pica – Miss Wood! – Szólt hangosabban, mire odakaptam a fejem. – Mit ábrázol a kép?

- Talán, - kezdtem közönyösen, és kerültem Moore tekintetét. Ó, te suttyó, megbánod, hogy megrajzoltál! – Gondolom a szombat estéjét. Biztos felszedett valami csajt, akit utána meghúzott – rántottam fel a szemöldököm vakmerően.

Az egész osztályban döbbenet futott végig a szavaim hallatán. Még Pica is elkerekedett szemmel nézett.

- Bocsánat – dörmögtem. – Elragadott a hév. Szörnyű napom van. – Mondtam sóhajtva és rájöttem mekkora egy pöcs voltam. – Izé, bocs – pillantottam Moore felé, aki ismét csak jól szórakozott.
TE senkiházi, te ringyó, te suttyó! – sziszegte a belesőm.

- Oké – szólt Mrs. Pica megszakítva a szitkozódásomat. – Mr Moore, ön mit lát Miss Wood képén? – Mondta kedélyesen – kérem csak szép szavakkal.

Ribaaaaaaaaaanccc!

- Hmm… - kezdte tanakodva.

Na ebből mit hozol ki Moore? Mindent te sem ismerhetsz! – Gonoszkásan mosolygott bensőm, és átterjedt rám is a vigyor. Tényleg jól jött ez ruszkis szoknya.

- Ez Yolandi Vi$$er, a Die Antwoord énekese. És, ez az egyik albumborítóról van – rántotta meg a vállát.
A mosolyom azonnal lefagyott és a lábam földbegyökerezett. Honnan ismeri ez a Die Antwoord-ot? Mit csináltam szombat este?

*

Csendben, szótlanul, némán baktattam Nat után Irodalomra. Tehát nemcsak a Biosztól, hanem már a rajzórától is tartanom kell, hisz Ő ott is ott van.

A picsába!

Natalie nem piszkált, csak jött mellettem, csendben sunnyogva. Talán értette a helyzetet? Kétlem. Mindenesetre megértő. Ez majd meg kell neki köszönnöm. Vagy ő tudott róla? Hiszem mondta, hogy nem emlékszem… és?!

Vádlón pillantottam felé.

- Mivan? – Kérdezte zavartan.

- Te tudtál róla? – Sziszegtem neki. – És nem mondtad el?!

- Én… - próbált mentegetőzni – amúgy is szar volt a kedved, nem akartam tetőzni még ezzel is. Bocsi.

Mérgesen meredtem felé, de hát ő nem tehet róla. Nem tudok rá haragudni.

- Hagyjuk, - sóhajtottam lemondóan – mindegy. Ma úgy berúgunk, hogy holnap nem jövünk suliba – mondtam neki ellenkezést nem tűrően.

- Tessék? – Hallottam meg az irodalom tanár hangját. Még nem találkoztam vele, hisz csak kedden kezdődött a suli, pénteken pedig nem volt itt, és elmaradt az óra.

- Bocsánat Mrs. Renner – szólt Natalie és besietett a terembe.

Mrs. Renner? Lepődtem meg.

- Mrs. Renner? – Kerekedett ki a szemem. A nő zavartan nézett rám, aztán a felismerés hatására elmosolyodott. – Emlékszik rám? Oda jártam, ahol tavaly ön rektor volt Magyarországon.

- Igen, igen, emlékszem. Emily, jól mondom?

- Emelie, de igen, majdnem – nevettem. – Visszajöttek az államokba?

Minden problémám elszállt és kedélyesen csevegtünk.

- Igen, és te, hogy-hogy itt vagy?

- Ó! Én afféle nyaraláson vagyok Holloway-nél – mutattam hátra barátnőmre. Már megint döbbenten méregetett. Megrántottam a vállam, mintha ez csak természetes lenne, hogy vele társalgok.
Valamilyen szinten az is, hiszen tavaly a suliban laktak ők is, a férjével Ronalddal.

- És Mr. Renner? – Kérdeztem kíváncsian.

- Ő is itt van ma, azt hiszem – mosolyogta. Mosolygós egy asszonyság. – Óra után itt lesz. Szerintem örülni fog, hogy láthat.

- Remélem – mosolyogtam vissza.

- Azthiszem becsöngettek… - utalt, hogy húzzak a helyemre.

- Ó, bocsánat. – Mondtam, és már a helyemre is iszkoltam.

Nat kérdőn pillantott rám én pedig legyintettem, ezzel jelezve, hogy majd később részletesen beszámolok neki.

*

Óra után Mr. Renner nem volt sehol, hát így nem is találkozhattam vele. Sebaj, csak jobb lett volna a napom! Es most mi is jön? Csak nem Biológia?! Csodás!

Natalie magamra hagyott nyomoromban, ugyanis elkérték magukat pompon edzésre páran. Valószínűleg én leszek az egyetlen lány órán, szerintem mindenki szurkolólány. De persze én nem vagyok az, engem nem engedhetnek el... – Morogtam magamban.

Beléptem a terembe és azonnal meg is torpantam. Prof Tools felnézett a papírjai közül, és felvonta a szemöldökét.

- Miss Wood? – Mondta fáradtan. – Miben segíthetek? – Levette a szemüvegét és az orrnyergét kezdte el masszírozni.

- Azt hittem Biológiám lesz… - ráncoltam a szemöldököm.

- Az is van – mondta és körbemutatott az üres termen – csak mindenki lelépett. Azt hittem te is pompon lány vagy.

- Á, dehogy. Én csak a „zenei menedzserük vagyok” – mutattam az idézőjeleket. Felvonta a szemöldökét.

Kínos csend.

- Akkor. Most én ?... szóval… - még mindig az ajtóban álltam.

- Gondolom, nem akar bioszozni, én pedig épp dolgozatot javítok... – nézett fel rám fekete szemüvege mögül.
Nem is nézett ki rosszul… izmos, szexi szemüveg… JÉZUS! Miken gondolkodom én?!
FÚJ NEM!

- Akkor leléphetek? – Kérdeztem vigyorogva.

- Megkérem rá – gunyoros a mosolya.

- Oké, viszlát, Professzor Tools. – És kisurrantam az ajtón – köszönöm.

- Viszlát – mormogta és visszagörnyedt a dolgozatok fölé.

Ismét egyedül voltam,. Bóklásztam az üres folyosón. Nem tudtam mit is csinálhatnék. Natale-hez nincs kedvem, mellesleg, úgyis megvan a zenéjük, a táncot meg már vagy 1000x láttam.
Tools elzavart, szóval még őt boldogítani sem volt kedvem.

Fogtam magam és az udvaron eldőltem egy padon. A szurkolócsapat is kint edzett. Már untam a zenéjüket, így bedugtam a fülest és a zenére doboltam a lábammal.

Kicsivel később egy árnyák jelent meg fölöttem. Kinyitottam a szemem és elfogott a vigyorgás. Egy 214 centi magas óriás nézett le rám mosolyogva.

- Mr. Renner! – Mosolyodtam el. – Végre valaki, akivel beszélgethetek - ültem fel.

- Szia, Emelie, mesélj, mi szél hozott ide? – Mondta mély „mesefelolvasós narrátor” hangján, mire elvigyorodtam és helyet engedve magam mellett elkezdtem neki mesélni.

egyszerűen napokig elnézném ezt...

*