Chapetrie 8 - Jackson

...

Hellobello, Mindenki!

Juhú, itt az új rész!

Előre semmi poént nem szeretnék lelőni, csak annyi hozzáfűzni valóm van, hogy

 NA EZ VOLT AZ A RÉSZ, amit nagymamámnál, 

a vak sötétben, a telefonommal világítva írtam még tavaly télen.

Ennek ellenére, ilyen szépen még sosem írtam!

Imádtam, mert a mostani napsütéses - 16 fokkal ellentétben hullott a hó( és mire ideérek itt is hull), és bármilyen hihetetlen csak akkor van ihletem, ha valami természetfeletti erő ólálkodik a környezetemben, vagy ha utazok.

Viharban lehet a legdepressziósabb fejezeteket írni, majd meglátjátok, lesz jó pár olyan is!

Na, de nem akarok senkit előre megijeszteni.

Ez a rész csúcs-szuper lett (Puszedli szerint [csak azért is elolvasta, amíg nálam aludt. Addig kereste a füzetet, amíg meg nem találta])
Köszönöm a 1122 ( juhúúúúú) megtekintést, és az új feliratkozót!

Viszont mindenkit hagyok olvasni, most megyek sütök valami csirkét, éhes lettem :D

VIII.

- Natalie! – Kiáltottam az emeletre. – Itt a hangtechnikus!

- Jövök – kiáltott vissza és hallottam, amint letrappolt a lépcsőn.

Mikor leért, elkapott a nevetés.

Uborkás arcpakolás volt rajta, ami természetesen zöld színű, így az egész feje zöld volt. Emellé párosult a rózsaszín köntöse, és a törülközőbe betekert haja.

- Jól szórakozol? – Közölte szarkasztikusan, mire újra felnevettem.

- Meglehetősen – fogtam a hasam a nevetéstől.

Még csak kedd reggel van, de Nataliet le sem lehet állítani. Úgy döntött, ma be sem megyünk a suliba. Nekem ez csak jó, nem kell annak az öntelt seggfejnek a képét lesnem Bioszon.

Nat irányítgatta a Srácot, aki bólogatott és itta barátnőm szavait. Mára volt hivatalos a buli, és annak az előkészületeit végeztük. Az összes kaja megérkezett, és egy teljes kamionnyi pia. Ennyi alkoholt még sosem láttam egy helyen, pedig voltam én már italnagykerben.

Mr. és Mrs. Holloway pedig Joeval valahol nyaral, szóval, ők sem fognak váratlanul betorpanni. Este beszéltünk velük, és Jules megkért, hogyha a lánya túlzásba esne, nyugodtam adjak neki egy pofont. 

Hát… arról én nem tehetek, ha elkényeztették.

Szerencsére a hangtechnikus is gyorsan elvégezte a dolgát, így én is hamar elkezdhettem készülődni. A nappalit még átrendeztük táncparketté, a konyha is inkább hasonlított egy bárpulthoz, mint konyhához, és higgyétek el nekem, ha én ilyen bulit rendeznék, anya páros lábbal rúgna ki mindenkit, majd aztán engem is.

- Mikor lesz a meccs? – Egyeztettem Natalievel, miközben a fürdőben borotváltam a lábam.

- 7-kor – szólt vissza a szobájából. – legalább 11 lesz, mire mindenki ideér. – Magyarázta és megjelent teljes harci szerelésben. Most nem a suli színeit viselte, hisz iskolán belül volt a meccs, ezért egy sexi piros szett volt rajta.

Úgy csillogott, mint egy diszkógömb.

- Hú, valaki de sexi – vonogattam a szemöldököm kajánul.

- Köszi, ideges vagyok. – Ugrált fel-alá.

- Tudom, nyugi – léptem ki a zuhanyzóból – ez nem élet halál kérdés… - csípősen nézett rám – vagy igen?

- Ez az év első meccse, ez fontos.

- Mindig mindegyik fontos… - morogtam magam elé, és besunnyogtam a szobámba.

- Hogymondod? – Kérdezett vissza.

Szerencsére megint magyarul morogtam. Imádom, mikor nem érti, ha lehurrogom.

- Csak azt mondtam, hogy nem tudom mit vegyek fel… - szóltam hátra a szekrényem előtt.

- A virágos szoknyádat, tudod, a masnisat. Bakanccsal! – Állt meg az ajtómban, és én előkotortam a szoknyát… Hmm, nem is rossz ötlet.

*

A lelátón ültem Kevinnel és a meccs már javában ment. Forrongtam a dühtől. A mi csapatunk vezet. Eddig nem is lenne baj, ha nem Moore dobálná be folyamatosan a hárompontosokat.

Sípoltak, félidő.

Egy pillanatra megkönnyebbültem, hogy lesz egy kis szünetünk, de Kevin úgy beleordított a fülembe, mikor meglátta Nataliet, hogy majdnem orrba-csaptam. És persze ekkor esett le, hogy barátnőm most fog táncikálni a többivel.

Natalie vezetésével berohantak, és a tömeg őrjöngött. Jobban, mint a meccs alatt! Nat nyugodtnak látszott, de láttam én, hogy a keze ökölbe van szorulva, annyira ideges.

Ezután megszólalt a zene és elkezdték a koreót. Az én zenémre táncoltak, amit persze senki nem tudott, de attól még kihúztam magam, mint aki nagyon büszke valamire. Az emelések csodásak voltak, a dobások alatt pedig visszafojtott lélegzettel markolgattam az üdítőmet. Rengeteg új elem volt benne, amit nem is láttam, de még edzésen sem, és az a szaltó is pontosan illett oda, pont, ahogy megmondtam.

Viszont a koreográfia vége számomra is meglepő volt, hiszen pár srác felkapta az egyik lányt és olyan magasra dobták fel, hogy ha akarta volna, simán megérinthette volna a tornaterem gerendáit.
Sikítottam és tapsoltam örömömben. Energikus, állatias, szívdöglesztő és brutális volt.

Már ha egyáltalán lehet ilyet mondani egy pompon „előadásra”.

Persze nem kellett sok, hogy újra forrongjak, csak megláttam Moore önelégült fejét. Amikor az állás kiegyenlítődött, Ő a sípszó előtt az utolsó pillanatban megint bedobott egy hárompontosat.

Fogalmam sincs, hogy örüljek-e, amiért nyertünk vagy menjek le és rúgjam orrba, annyira zavar az önelégült arca.

Gondoltam megírom anyának, hogy a meccs alatt rájöttem, hogy én az egyetemen az Arcberendező szakra fogok jelentkezni, nem pedig mérnöknek, de Kevin felrántott a székről és kituszkolt a tömegen át, hogy hazaérhessünk még jóval a buli előtt.

*

A Holloway ház tele volt önző, buta és alkoholban gazdag, őrjöngő tinikkel. 

Ez aztán a házibuli!

Nat, szokásához híven eltűnt, talán lekapta őt valaki egy táncra. Ugyanmindegy. A lényeg, hogy sehol sem találtam. Ittam egy pohár whiskyt, majd a kezemben egy másikkal elindultam a szobám felé. Nem voltam valami nagy hangulatban. Talán kezdetben, de miután megláttam a „kosárkirályt”, ahogy őrjöngnek körülötte a csitrik, az élettől is elment a kedvem. Valamikor 2 körül felcaplattam az italommal és behúzódtam a szobámba.

Az ablakban ültem. Mindig is imádtam kibámulni a semmibe az ablakból. Nataliék háza mögött egy kisebb rét volt, majd egy hatalmas erdő. Furcsa mód, a buli alatt senkit nem láttam, hogy az erdő szélénél beljebb ment volna… értem itt azokra is, akik „közösültek” a ház kevésbé megvilágított udvarán, (hátul a sarokban), vagy azokra, akik a pincében űzték az ipart.

A nyitott ablakban kellemes volt ülni. Így egyben visszahúzódtam, és egyben a buli részes is voltam, hisz a zenét még hallottam. 

Egyszemélyes parti, juhú!

Egy idő után felszakadozott a tömeg, vagy hazamentek, vagy csak a kerti székekben dülöngéltek az emberek. Idilli pillanat. A piámat szürcsöltem a piros poharamból, - vegyétek komolyan, ezek tényleg ilyen piros műanyag poharakból isznak, mint a filmekben – amikor megláttam odalent Moore-t.

Engem nézett. Csak engem. Ittam, de nem olyan sokat, hogy hallucináljak. Nem tudom miért, de visszamosolyogtam rá, sőt, még talán intettem is egy kicsit. Tovább bámult, majd ő is intett, aztán pedig elmosolyodott. Hirtelen azt sem tudtam, fiú vagyok-e, vagy lány!

Pompás, ezek szerint részeg voltam. Megint.

Pár másodperc múlva dörömbölés hallatszott az ajtómon. Hideg, kimért dörömbölés. Aztán, mielőtt válaszolhattam volna, az ajtó kivágódott, és ő lépett be rajta. Nem, nem Moore, vele lent szemeztem, hanem ő-ő, Ivory bátyja, a tapizós. Ijedten pillantottam rá, mit akarhat? Kimért lépésekkel jött felém, én pedig, mielőtt gondolkodtam volna, a nyitott ablakon kezdtem kimászni, de lassú voltam. Megmarkolta a bokámat és visszarántott, de olyan erővel, hogy visszazuhantam a szobába és egy éles sikoly hagyta el a szám.

Az esés közben a fejem bevertem, aztán minden forgott velem. A hajamnál fogva felrántott a földről, amitől ismét sikítottam.

- Engedj el! – Kiabáltam, de elhalt a hangom, amikor a falnak nyomott és torkon ragadott.

Az összes szusz kiment belőlem és a pulzusom az eget verte.

- Most pedig… - szólt, és éreztem, hogy jó nagy mennyiségű alkoholból betankolhatott. Szinte fojtogatott már a szaga is. – Jól megkúrlak, te kis szárazkurva – sziszegte az arcomba.

Lihegtem, a könnyek mardosták a szememet.

Az első gondolatom mégis az volt, hogy Szárazkurva? Mit olvasott ez, Szürke 50 árnyalatát?

Kinek képzeli ez magát? Kis rohadék!

- Engedj el! – Fuldokoltam. Még mindig a falnak nyomott. Teljes testével rám támaszkodott. Bárhogy próbáltam lökdösni, nem ment odébb. Helyette összekulcsolta a két kezem és a falhoz szorította őket.

Ázott sóhaj hagyta el a száját.

- Hú, hogy milyen dugnivaló fehér segged van – mondta, de inkább éreztem bántásnak, mint bóknak, aztán lecsúszott a keze és belemarkolt a hátsómba.

- Szállj már le rólam! Hagyj békén! – Próbáltam valahogy hatni rá, de csak zokogtam. Semmit nem használt. Még jobban belepréselt a falba és a száját az enyémre nyomta. Balra-jobbra hajtottam a fejem, de túl szorosan tartott.

A szívem az egekben, a szememet a könnyek marták, a torkomban egy jókora gombóc lett és mindennek tetejében ez a tetű meg akart baszni. Nem beszélve, hogy még a csókja is förtelmes.  Nincs min csodálkozni, hogy az ilyennek sosem volt rendes kapcsolata.

Valahogy sikerült arrébb löknöm, és annyira volt elég időm, hogy sikítsak, mielőtt lekevert volna egy pofont.

- Kussolj, bazdmeg!

A keze a nyakamról megindult lefelé és az egyik a mellemen, a másik meg a szoknyám alá igyekezett befurakodni.

- Hagyjál már békén! – Üvöltöttem, és csapkodtam, így, hogy semmi nem akadályozott meg a légvételben és a kezeim is szabadok lettek. – Te utolsó mocskos…

Csatt.

Durr.

Ismét lekevert egyet, de ez egy kicsit nagyobbra sikerült, lefejeltem a falat is. Azonban a fülessel egyazon pillanatban az ajtó is kivágódott. 

Alig láttam valamit, úgy szédültem. Aztán a nyomó érzés megszűnt.

- Szállj le róla! – Hallottam meg egy ismerős hangot.

A lábam megadta magát. Lecsúsztam a fal tövébe és teljesen elernyedve feküdtem ott. Talán nagyobb volt az ütés, mint gondoltam.

- Vigyétek hátra! Semmi feltűnés – mondta ismét tekintélyt parancsolóan. – Baszki! – Szólt közelebbről. – Hé, hé, Effie! Hallasz? – Két forró kéz érintette meg a meztelen vállam, majd az arcom fogta közre. – Effie?! – Nyugtalan volt a hangja.

Zúgott a fejem. Összehúzott szemekkel próbáltam pislogni. Az első dolog az volt, hogy a bal halántékomat érintettem meg. Eléggé fájt, ott fejeltem le a falat.

Aztán rám tört a köhögőröham és az oldalamra fordulva kapkodtam a levegőt.

Felnéztem rá. Moore?

- Hál’ Istennek! – Sóhajtott. – Hé, nyugi – kezdte, de már állásba szenvedtem magam. Azonban úgy bele szédültem, hogy meg kellett kapaszkodnom a vállában. – Lassan. – Még mindig forgott velem a szoba, csak markoltam a vállát.

Hú, de kemény válla van…

- Csak óvatosan – támasztott meg – jól vagy? – Kérdezte és a tekintete nagyon dühös volt. Már megint rám dühös? Mit csináltam, hogy dühös? – Jól vagy?

Aprót bólintottam.

- Mit csinált veled? – Kérdezte és rájöttem, hogy Jacksonra dühös, nem rám.

- Én.. én … - próbáltam magam lehiggasztani. Nehezen megy az angol, ha sírógörcsöd volt. – Fojtogatott, taperolt, megcsókolt és azt mondta, hogy jó keményen meg fog baszni – mondtam és éreztem, amin egyre mérgesebb lettem.

- Ó, hogy az a rohadék… - szitkozódott.

- Hol van? – Kérdeztem, és éreztem az egyre fokozódó dühömet.

- Nem! Itt maradsz!

- Hol. Van? – Kérdeztem szaggatottan, és a szemeibe bámultam. – Mond. Meg!

Ó, de szép szeme van.

- Effie! – Mondta hangját türtőztetve. - Itt maradsz!

Jézus, ez emlékszik a nevemre! Én az övére miért nem?

- Vigyél hozzá, vagy eskü magam keresem meg – indultam volna el, de annyira szédültem, hogy meg kellett kapaszkodnom az íróasztalban. Persze Moore rögtön mögöttem termett és fogta az oldalam, hátha úgy döntenék elájulok. Ennek biztos örült volna, mert akkor nem kel Jacksonhoz vinnie, de nem abból a fából faragtak, aki könnyen feladja. – Kérlek? – Vetettem be a lányos könyörgést, mire egy kínkeserveset sóhajtott.

- Hogy én ezt hogy meg fogom bánni! – Morogta. – A picsába.

Átkarolta a derekam és elkezdett kivezetni a házból a nappalin át, az óriási tömegen. Egészen az erdő pereméig.

És ott volt Jackson. A földön térdelt és két-oldalról fogták le, amíg egy épp leütötte. Az orrából és a szájából már folyt a vér. Gusztustalan volt.

- Az est hőse és a szárazkurva – nevette és láttam, ahogy már tiszta vér a foga is, mire, aki előtte állt, újra behúzott neki egyet.

- Túl messzire mentél Jackson! – Morogta mellőlem Moore, miközben fogott, nehogy elájuljak.

Igazából, már csak kicsit szédültem, de hát, na most ti nem mondjátok, hogy nem ölelgettetnétek magatokat egy nagyon helyes pasival.

- Mivan, rámozdultál? – Nézett rám, mire az előtte állónak lendült a keze.

- Állj. – Szóltam közbe rekedten. A francba, ha szétszaródtak a hangszálaim, amiatt megölöm!

A srác keze megállt a levegőben, Moore amolyan „ugye nem most akarsz szentbeszédet tartani” sóhajjal jutalmazott, mire a többiek csak kérdőn néztek felém.

- Nem érdemled meg, hogy egy férfi verjen össze – sziszegtem oda.

- A tiéd lehet. Gyerünk skacok, - mondta a többieknek - engedjétek el. Miles engedd oda a hölgyet. – Furcsállva léptek odébb.

Moore látott már verekedni. Anno a sikátorban. Képzelem mennyire élvezi a helyzetet. Hallom, ahogy azon a megszokott suttyó hangján röhög.

A masnis kivágott szoknyám és az acélbetétesem volt rajtam. Az, amivel Moore-t fenyegettem, hogy kirúgom a fogait. Ez most Jacksonra terelődött.

Odabicegtem, és Miles illedelmesen odébbállt, majd meghajolt előttem.

- A tiéd lehet… - mondta közben

- Szóval szárazkurva, mi? – Bólogattam elismerően Jackson felé.

- Ne játszd itt nekem a … - kezdte, de már lendült is a lábam, aztán, mintha fociznék, gyomron rúgtam.

Egy „kis” levegő sípolt ki a száján, én pedig ördögien elmosolyodtam. Moore elismerően tapsolt fel, mire a többiek őt nézték, hogy még élvezi is. 

Nem tagadhatom, a véremben van az erőszak.

- Tudod, az a helyzet veled, - kezdtem ismét a földön fekvő Jackson felé fordulva – hogy ezzel gondolkodsz, - mutattam a „tököm helyére, majd a fejemre – nem pedig ezzel. Úgy gondolom, hogy megkönnyítem a gondolkodást odalent – vontam meg a vállam és egy kis lendületet véve, (nehogy nagyobb kárt okozzak) farkon rúgtam.

Mindenki felszisszent, ő pedig a micsodáját markolva, sipítozva kuporodott össze a földön.

- Ja és Jackson, - guggoltam le mellé, - ha még egyszer bepróbálkozol, - úgy súgtam, hogy a többiek is hallják – levágom. Azzal fogtam magam és elindultam az erdő felé. Le kell nyugodnom – Szép estét – köszöntem neki hátra és betrappoltam az erdőbe.

Már folytak a könnyeim. 

Futó lépéseket hallottam, és tudtam, hogy Moore az.

- Hé, Effie, várj! – Futott utánam, én pedig megálltam kellő távolságra a bulitól. – Hé! – Fogta meg a vállam, de akkor már zokogtam. – Jól vagy?

- Nem – mondtam és rádőltem a mellkasára. Óvatosan átkarolt. Még mindig nagyon szédültem.

- Oké, semmi baj, - csitítgatott – vége van. De, inkább ülj le, mielőtt elájulsz. – Húzott oda egy kidőlt fához, és még mindig ölelve leült velem.