Chapitre #9 - Wood

...

Hellobello, Mindenki!

Juhú 9! :D
Gondoltam meglepek mindenkit így 8 kor, hátha az unalmas tanórák és előadások alatt
kedvetek támadna olvasni.
Az szál egy kicsit másfelé fog alakulni, mint gondoljátok, nem most, de egy pár rész múlva. Addig is élvezzétek ki ezt. Ez Puszedli kedvenc része (többek között).
A 10 részt ha tudom a héten még hozom.
Puszi!

IX.

Az erdő csendes volt, a ház zaja messze nem hallatszott oda. Minden… olyan nyugodt volt. Ha tehettem volna, egész este ott ültem volna azon a farönkön.
Kezdett hideg lenni, de Moore olyan volt, mit egy hősugárzó. Árasztotta magából a meleget.

Ó, Jézusom, még a nevére sem emlékszem. Martin? Michael? Teljesen reményvesztetten nevettem el magam az ölelésében.

- Mi az? – Kérdezte furcsállva.

- Még soha senki nem ölelt át így, anyámat kivéve – de persze ő az anyám, és majd egy fejjel alacsonyabb is, mint én. Mondtam kínosan. Persze az igazmondásra az alkohol is rásegített egy lapáttal.

- Soha senki? – Hökkent meg. – És a pasijaid?

Jézusom, ez a téma. Kérlek, ne!

- Hát… - nyögtem bele a mellkasába, és odébb húzódtam. Elengedett, én pedig idegesen elkezdtem fel-alá járkálni. összehúzott tekintettel figyelt.
Ó, Istenem, ne mond, hogy még nem esett le neki.

- Nagyon rég volt már barátom… - fedtem el a dolgokat.

- Rég? – Hangja kicsit kíváncsi volt, és várta, hogy hova lyukadok ki.

Ó, hogy miért kell mindig mindenre rátapintania.

- Kb, 14 lehettem – böktem ki gyorsan és idegesen a hajamba túrtam – én… az elmúlt időben… nem azt mondom, hogy tanulással foglalkoztam, csak… annyira nem érdekeltek a dolgok – mintha egy mázsás tehertől szabadultam volna meg. – Csak…

- Éltél a saját kis burkodban… - mondta elismerően a hátam mögül.

- Pontosan – bólogattam keserűen – fura megint, hogy érzések kereszttüzében vagyok… csak most minden intenzívebb! – Görnyedtem össze, és leguggoltam. – Olyan idegesítő, még a nevedre sem emlékszem.

Megcsóváltam a fejem zavarodottan és összeszorított szemmel vártam, hogy egy ilyen vallomás után itt hagy.

Cipő susogását hallottam, és már belül remegtem; Tényleg itthagy! A mai nap után komolyan itt hagyna? Aztán egy tompa puffanás, meg anyag súrlódás és halk nevetés.

Tetszett ez a nevetés, lágy volt, és nem volt benne semmi undor, sem semmi ellenszenv. Kellemes volt.

- Marcus Moore - hangja vidám volt, barátságos.

- Tessék? – Pillantottam fel. Szikráztak a szemei, úgy vigyorgott.

- Marcus, a nevem Marcus.

Szégyenlősen elmosolyodtam és lehajtottam a fejem.

- Bocsi – mondtam halkan.

- Ugyan, - nevette – nagyon kész voltál… én meg, felírtam a nevedet az ébresztőm mellé, nehogy elfelejtsem – mesélte. – Reggel, mikor megszólalt azt sem tudtam, hogy mit akar ez most…

- Nekem mondod – néztem fel rá csodálkozva. – Pizzásfiú…

- Fehér lány… - fordította felém az arcát és a kezét lustán kinyújtva a hátamat kezdte piszkálni.

A masnis szoknyámnak az a különlegessége, hogy nincs háta, csak egy masni – ami óriási – fut végig a melltartó mentén. Szóval kivan belőle az egész hátam.

A bőröm bizsergett az érintése nyomán. Óvatosan ránéztem, kíváncsian várta a reakciómat. Nyeltem egyet.

- Mi az? – Kérdezte halkan, közelebb dőlt, Egy puszit nyomott a meztelen vállamra.

- Nem akarok semmit elsietni – néztem félre – annyi szar könyvet olvastam, szerelmi szálak, akció, de… ez más. Teljesen új. Én nem tudom, milyen kapcsolatban lenni valakivel…

- Nem kértem, hogy légy a barátnőm – mondta furcsállva.

- Nem, de cirógatod a gerincem és csókolgatod a vállam… - fordultam felé ösztönösen és hanyat dőltem a mohába. Hideg. – ebből szerinted mit vonjak le? – Húztam fel a szemöldököm.

- Jólvan, gyere – húzott közelebb magához. Hozzáfészkeltem magam és ő rám terítette a pulcsiját. – Van valami kérdésed, ha már így belelendültünk?

- Nehogy felvilágosítást akarj nekem tartani! – Forgattam meg a szemem.

- Nem arra gondoltam – morogta összehúzott szemekkel.

- Miért vagy ilyen bunkó? – Böktem rá azonnal. – Az első nap után azt éreztetted velem, hogy gyűlölsz.

- Szeretlek felidegesíteni… - kuncogta.

- Észrevettem – mondtam szarkasztikusan.

Na meg, tudod, hogy felhúztál a sikátoros dologgal?! – Nézett rám és a karja megfeszült körülöttem. – Az nagy butaság volt.

- Én húztalak fel? – Hitetlenkedtem. – Nem tudom kit akartak megerőszakolni úgy két órával ezelőtt. ISMÉT?!

- Ahhoz lépest hamar túltetted magad rajta… - vonta fel a szemöldökét.

- A látszat néha csal… - mondtam szomorúan és sóhajtottam – Nagyobb baj nem lett belőle, és ez már mind a múlté. Miért rágódjak rajta? Mellesleg a sikátoros incidens óta mindig nálam van a bicskám is .

- A bicskád? – Kérdezte meglágyult hitetlenséggel.

- Miért, egy lánynak nem lehet?

- Végül is – rántotta meg a vállát – csak most sem volt nálad – mondta mellékesen, de tele volt a hangja szarkazmussal.

- De! Nálam volt – ütöttem rá a mellkasára. Huh, milyen kemény. – Csak tudod, úgy nehéz előszedni, ha közben mindkét kezed lefogják.

- Miért, hova rejtetted? – Nézett végig rajtam. – Oda?

- Jaj, ne, fúj, hagyd abba! Nem szeretem ezt a humort – fordultam el nevetve, majd felültem. – Felvehetem? – Kérdeztem a pulcsijára mutatva, amit a vállamra terített. Nagyon fáztam már.

- Persze, na mutasd hova rejtetted azt a fogpiszkálót! – Ült fel.

- Jólvan – belenyúltam a bakancsom szárába és egyetlen mozdulattal kirántottam onnan.

A penge éle megcsillant a holdfényben. Marcus hátrahőkölt meglepettségében.

- Hűha, ez… nagy.

- Mondtam – vontam meg a vállam – a nagyapám kedvenc bicskája volt – sóhajtottam.

- És a nagyapád? Neki nem kell már? – Felvonta a szemöldökét, aztán a kezemből kivéve a kést tanulmányozta. – Nehéz…

- Az, - bólogattam – ja, a nagyapám, az meghalt – Mondtam nemes egyszerűséggel, mire ferdén pillantott rám. – Nagyon bonyolult a kapcsolat a családban – bólogattam válaszul – nem tudnám elmagyarázni.

Sóhajtottam.

- És te? Veled mi van?

- Velem? – Húzta fel a szemöldökét.

- Mondj valamit magadról – kérleltem.

- Öhm, hát, az erdő másik felén lakom – nevette és hátramutatott az erdő sűrűje felé. – Nem szeretem Nataliet, és ő sem engem, így még soha nem beszélgettünk 10 percnél többet.

Az IGEN!

- Az én szerelmi életem, a tiéddel ellenben, - kezdte, mire játékosan oldalba böktem – voltak páran, jó páran, de pénzéhes kurvákat bárhol találni – vonta meg a vállát. – Atán a szüleim… - megakadt. Nagy levegőt vett és a bicskámmal vagdosta a földet.

- Add ide - kaptam ki a kezéből játékosan – még a végén kicsorbítod – mondtam mímelt felháborodással.

Frusztráltan sóhajtott. Valamiért nem akart a szüleiről beszélni. Én megértem, én sem szeretek az enyémekről beszélni, de ő még mindig nem szólalt meg, csak előre bámult… a semmibe.

Egy hirtelen ötlettől vezérelve játékosan rávetettem magam és eldőltünk a mohában. Amíg én a mellkasán feküdtem, ő a kezével a hátamat fogta. A hajam az arcába lógott, és azt próbálta elhessegetni fél kézzel, kisebb nagyobb sikerrel. Felnevettem és egy mozdulattal elhúztam. Függönyként borult a feje köré.

- Szia - mondta buja mosollyal.

- Szia – suttogtam –azt hittem elvesztél, vagy megfulladtál.

Felnevetett.

- Szép hajad van – mondta ő is csendesen.

- Csak hosszú – kötözködtem.

- Hosszú, és nagyon szép – Egy halovány mosoly futott át az arcán.

- Ugyan, mitől lenne szép?! – Kérdeztem értetlenkedve.

- Itt senkinek nincs ilyen haja, - kezdte és játékosan meghúzott egy tincset – mindenkinek fekete, vagy sötétbarna. Unalmas.

- Az enyém is unalmas, semmit nem lehet vele kezdeni.

- Dehogynem, tele van szőke tincsekkel, halványbarna és… csodásan áll a szemedhez – mondta halkan.

- Ennyi bókot még sosem mondott nekem senki egyszerre – hajtottam le a szemem szégyenlősen.

- Pedig megérdemled. Minden lány megérdemli – suttogta, mire felpillantottam rá.

Kék szeme szinte izzott a sötétben. A szememről a számra csúszott a tekintete. Halkan szívta be a levegőt, és éreztem, amint a mellkasa alattam felemelkedett, majd lesüllyedt.

- El sem hinnéd mennyire meg akarlak most csókolni – suttogta.

- Engem? – Kérdezem lefagyva.

- Nem, ahhoz a fához beszéltem a lábunknál – mondta nevetve. – Persze, hogy rád gondoltam.

Elmosolyodtam, és beleharaptam az ajkamba. Valami frappánsat kellene mondanom – gondoltam.

Csak egy dolog jutott az eszembe, egy keze a csípőmön, a másik a hajamba csúszott.

- „Hajolj bele a hajamba… dúdold bele, hogy la bamba…” – mondtam dallamosan, és az ajkához közelítettem.

Hirtelen felült, én pedig az ölébe kerültem. Egy mozdulattal kisöpörte a szememből a hajamat és az álla súrolta az enyémet.

- La bamba – suttogta az ajkamnak, és megcsókolt.

Puha ajkai rátaláltak az enyémre és rabul ejtették. A nyelve rácsúszott az ajkaimra és tudtam, most jön a nyelves rész.
Még sohasem csókoltam meg senkit nyelves csókkal. Olvastam milyen, de még soha senki… Jézusom!

Szétnyílt az ajkam és a nyelve máris bebarangolta a számat. Cikázott!

Basszus, huh… azta!

Ijedten szívtam be a levegőt, át az ő tüdejéből az enyémbe. Meglepettségemben még egy picit sikoltottam is.
Nyelve körbejárta a számat és az én idegen nyelvemet simogatta.
Jézusom! Belemosolygott a csókba és közben a két kezével az arcomat fogta. Persze én a vállába kapaszkodtam, mint egy kisiskolás.

Már kezdett kifogyni a levegő, amikor elhúzódott.
Lihegve vettem a levegőt és a két szeme közt cikáztam a tekintetemmel.

- Hűha… - nevettem el magam. A keze lecsúszott a nyakamra. – Ez… hűha… - mekkora zavarban voltam, Istenem!

- Még senki… ? – kérdezte, de már tudta a választ. Megingattam a fejem nemet jelezve.

Lehajtottam a fejem és a körmöm kezdtem el pattogtatni. A kezével felemelte az állam és egy kis puszit lehelt az ajkamra.

- Rohadt cuki volt, amikor ijedten belesikoltottál a számba – mosolyogta és a mosoly rám is rám ragadt.

- Talán mert megijedtem – mentegetőztem – még sosem éreztem ilyet. Még soha senki…

- Cica..

- Ne, ne ,ne, kérlek ne hívj cicának! Jackson is… kérlek ne – ráncoltam össze a homlokom keserűen.

- Rendben, Babe – somolyogta és egy újabb puszit adott – a Babe tetszik? – Suttogta bele a számba.

- Meglehetősen – karoltam át a nyakát, és egy puszit nyomtam a nagy csókolnivaló szájára.

- La bamba, ahogy kérted.

Összehúzott szemmel vizslattam.

- Te…?

- Péterfy Bori – nevette és végigsimított a hátamon. Aztán olyan váratlanul ért, amit mondott, hogy leesett az állam. Szó szerint. – Bár a „Vámpírt” jobban szeretem – mondta magyarul – jobb benne a ritmus.

Most nem tudom, hogy min lepődtem meg jobban. Azon, hogy szereti Péterfy Borit, vagy, hogy mindezt az anyanyelvemen közölte velem, nem nagy akcentussal. Alig találtam a szavakat. Honnan tud ez magyarul?

- Ne nézz így – nevetett fel – igen, tudok magyarul – közölte még mindig anyanyelvemen. – A nagymamám – kezdte mesélni – az 56’os Forradalom idején jött az államokba.

- Jól tette! – Bólogattam sóhajtva. – Várj, kitalálom, nem beszél az unokáival, csak magyarul.

- Pontosan. De ez titok, érted? – Szögezte le. – Csak a tiéd és az enyém. Senki más nem tudja! – Bólogattam, és egy puszit nyomott az orromra, mire összeszorított szemmel felnevettem, mint egy gyerek.

- És mégis mióta tudod, hogy én magyar vagyok? Nat nem mondta senkinek, hogy honnan jöttem! – Kíváncsiskodtam.

- Hát miután Bioszon lekussoltattál a „Nyasgem-mel”, nem volt nehéz kitalálni. Mama is mindig ezt kiabálja, ha ideges valakire.

Csóválva a fejem nevettem, és rájöttem, hogy még mindig az ölében ülök.

- És az előbbi? – Kérdeztem óvatosan. – Mi most…?

- Megcsókoltalak, nem? – Mosolyogta ismételten.

- De, de ez nem tudom mit jelent errefelé – mondtam fészkelődve az ölében.

Elég kényelmes volt ott, úgy döntöttem, nem szállok le róla.

- Most osztottam meg veled azt a titkom, amit eddig még senkinek. Szerinted? – Vonta fel a szemöldökét idiótán.

- La bamba – nevettem és közelebb húzva megcsókoltam.

- La bamba – mondta ő is, miután elhúzódtam. – Addig is Babe, - kezdte és lerakott az öléből a hideg földre – meg akarom táncoltatni a barátnőmet.

Felpattant és a kezét nyújtotta nekem.

- Táncolsz velem?

- Ki nem hagynám, semmi pénzért – fogtam meg a kezét, és felrántott a földről.

Rám mosolygott, majd kéz a kézben visszavezetett a házhoz. Őrjöngtem, sikoltoztam örömömben, persze magamban. Hogy történhetett ez?

*

- Effie! – Kiáltott rám idegesen Natalie. Kipattant a szemem és a fürdőszoba ajtajában álló Natet pillantottam meg. Felültem az ágyban, miután kibogoztam magam Marcus öleléséből.

MARCUS!

Natalie lekerekedett szemekkel bámult minket. Végigmértem magam, mitán nem hagyta abba a bámulást. Moore pulcsija volt rajtam és aszoknyám, amin persze felcsúszott, szóval gyorsan letologattam. Mellettem Marcus ijedten bámulta barátnőmet. Rajta is minden rajta volt, akkor meg, mi a baj.

Ja, hogy az ágyamban van… - esett le.

- Natalie?! – Kérdeztem – Szia?

- Te… Uramatyám! Összefeküdtetek – Kérdezte furcsállva.

- Nem! – Vágtuk rá szinkronban Marcussal.

- Hát ez… fura… most akkor ti? Elmagyaráznátok? – Állt az ajtóban lefagyba. Nem zavartatta magát egy szál bugyiban meg trikóban.

- Hát, mi, izé, tudod… - motyogtam.

- Összejöttünk – mondta nyugodtan Marcus.

Nat összehúzott tekintettel vizslatta a mellettem ülőt. Ó, ha szemmel ölni lehetne.

- Szerintem én lépek- sóhajtott Marcus. Épp ajánlani akartam.

- Meg fog ölni – súgtam neki magyarul. Ha már beszéli a nyelvem, kihasználom a helyzetet.

Odahajolt és mosolyogva megcsókolt. – Nem, nem fog nyugi.

Natalie még mindig összehúzott szemmel méregette. Marcus felkelt és felvette az ágy mellé lerúgott cipőjét.

- Suliban találkozunk – hajolt vissza még egy gyors csókra.

- Szia - mondtam mosolyogva.

- Sziasztok – ment ki az ajtón.

- Szia Marcus – sziszegte neki Nat.

Karba font kézzel állt és megvárta, amint becsukódik a lenti ajtó

- Effie Wood! – Kezdte haragosan. Elmosolyodtam és nevetve visszadőltem az ágyamba. – Marcus? Komolyan? Azonnal avass be mindenbe! – Ugrott le mellém az ágyba.

- Mikor szedted fel?

- Valamikor részegen az erdőben – visítottam fel, mit egy tipikus tinilány.

- Mit kerestél az erdőben?

- Azt nem tudom, de részeg voltam – bújtam vissza a takaró alá, de Nat oda is bebújt.

- Mindent tudni akarok! – Mondta izgatottan.