Chapitre 22 - Gabiel

...
Hellobello, Mindenki!
Meghoztam a 22. részt Jíppikíjaaj! :D
Lassan vége az egyetemnek! Ez az utolsó hetem, és már csak 1 pót zht kell írnom! remélhetőleg...

XXII.
- Egyáltalán ez törvényes? – Kérdezte Marcus, amikor a lovak lábánál álltunk, úgy cirka 6 m-re a talajtól.
- Nem tudom – nevettem. – Tavaly mi is itt voltunk – néztem körbe a téren. – Pontosan itt álltam. – Mutattam a földre magunk alatt.
- Körbenéztem és az éjszakai Pest még gyönyörűbb volt, mint nappal. Velünk szemben az Andrássy, kétoldalt a két múzeum és körben az uralkodók, királyok és hadvezérek szobrai. Legalábbis azt hiszem azok voltak.
- Este olyan szép minden – sóhajtottam. – Vagy lehet, hogy már sokat is ittam – nevettem belekarolva Marcusba.
- Valószínűleg – ölelt át. – Várj, küldjünk Natalienek valamit Snapchatan – Kaparta elő a telóját a zsebéből. – Mehet!
- Imádunk Natalie! – Üvöltöttem bele a kamerába, majd Marcus végigvezette a kamarát a tömegen alattunk.
- Köszi, Nat! – Vigyorogta ő is, majd elküldte a videót barátnőmnek.
*

- Még egy kör? – Kérdezte Cami.
Már az ötödik kör felesen voltunk túl… aztán meg ott volt az a Tequila is.
- Nem, köszi. – Markoltam meg a pultot. – Lehet, hogy ez egy ideig elég lesz. Nagyon sok ideig.
- Marcus? – Fordult barátom felé, aki a könyökével támsztotta a fejét a pulton.
- Nem… - legyintett. – Haza as kill judnunk, valahod.
Amint az előbb kiderült, Marcus bármennyire bírja a whiskyt, a pálinkát nagyon nem. A második kör után feladta a harcot.
Pompás ötletem támadt.
- Gyere, táncolni akarok! – Rántottam le a bárszékről. Kicsit meginogott. – Te részeg vagy?! – Nevettem fel.
- Nem nagyon… vagyok jóban az… az… - sóhajtott – a pálinkával.
Felnevettem.
- Mi van, részegen nem megy a magyar?
- Ne nevess ki… – nézett rám morcosan – vagy megtáncoltatlak! – A szája sunyi mosolyra húzódott.
- Alig várom – húztam őt a parkett felé.
Mihelyst odaértünk, odarántott magához és a csípőmre tette a kezét. Én az enyémet meg a nyakába.
- Mutassuk meg nekik, hogy táncolnak Bronxban – suttogta a fülembe, amitől kirázott a hideg.
Az a jó a mi szalagavatónkban, hogy minden évben R’n’B –t játszanak, mert arra lehet ropni. Elkezdtem ringatni a csípőmet és Marcus még szélesebben elvigyorodott.
*
- Sziaaasztoook! – Ugrándoztam oda a volt osztálytárdaimhoz.
Az udvaron bagóztam, amíg Marcus a mosdóba ment.
- Csá – Köszöntött Dodó. – Te. neked. meg. mi. az. Isten. van. a. kezedben? – Mutatott a cigimre. – Dobod el!
- Ja, majd ha te is leszoksz – forgattam meg a szeme, és a többiek is nevetni kezdtek.
- Leszoktam… - felvontam a szemöldököm – azóta szivarozok. – Nevette kacéran. – Hogy hogy itthon vagy?
- Kellett egy kis pihi, mellesleg Gonzalez meghívott minket.
- Többes szám?
- Ja, - nyomta el a csikket – látod a feka gyereket az ajtóban?
- Ja, láttam vele jöttél, ki az? – Fújta ki a füstöt.
- Marcus faking Moore. – Vigyorodtam el.
- Az első kapcsolatod, akivel baszogatni is tudlak! – Termett melettünk Máté. – És még jó fej is.
- Te jó ég, te is itt vagy? – Nevetett felé Dodó.
- Ja, hiszed vagy sem, én is abba az osztályba jártam ahova te – forgatta meg a szemét.
- Srácok… - kezdtem volna leszúrni őket, amikor megszóllalt a telefonom. – Bocsi…
Előkaptam a táskámból és Ivan képe vigyorgott rám.
- Ivan? – Furcsálltam Matyira nézve.
- Szia, hallom, Budapesten vagy – mondta oroszul.
- Igen, miért kérded? – Válaszoltam neki.
Hála Ivannak, amíg pihentem az elmúlt időszakban, rengeteget csiszolt az oroszomon.
- Bulit tartok, eljöttök Marcussal?
- Miért nem lepődök meg, hogy tudod, kivel vagyok? – Sóhajtottam és Dodó fejét látva majdnem elnevetem magam. – Rendben… felőlem.
- Csodás. Sergej már ott vár rátok kint – jelentette ki.
- Tessék? – Furcsálltam. – Jólvan, megkeresem Marcust és kimegyünk – mondtam.
- Köszönöm – válaszolta és bontotta a vonalat.
Elraktam a telefont és az udvart pásztáztam Marcust keresve. Hova lett, az előbb még az ajtóban volt.
- Te beszélsz oroszul? – Kérdezte Dodó lefagyva.
- Igen – válaszoltam neki.
- Eddig is tudtál? – Nevette döbbenten.
- Igen – néztem szét. – Figyi, bocsi, de le kell lépnem, majd még összefutunk – mentem odébb.
- Jólvan, szia.
- Hali – intettem hátra és el is húztam.
A kertajtóban megpillantottam Marcust. Odaszaladtam hozzá és átöleltem. Kezdtem egyre idegesebb lenni.
- Mi a baj? – Kérdezte. – Valaki bántott?
- Mi? Engem? – Nevettem kínosan. – Nem. De valami gebasz van.
- Hogy érted? – Furcsállta.
- Ivan itt van Pesten és mindkettőnket hívat… itt vár az embere kint. Az előbb hívott.
Marcus döbbent arcát látván mégjobban ideges lettem. Szaporán vetem a levegőt, és éreztem, amint az óriási mennyiségű alkohol, amit elfogyasztottam, még jelentősen befolyásol.
- Mit csináljuk? – Kérdeztem idegesen.
- Hát elmegyünk – válaszolta megnyugtatóan.
- És ha... nem is tudom… mi van ha… - pánikoltam.
- Hé! – Fogta meg az arcom két oldalról. – Miért bántana minket Ivan? – Kérdezte lágyan. – Nyugi. A rokonod, nem? – Mosolyodott el.
- De, csak valamiért nagyon rossz érzésem van. – Sóhajtottam frusztráltan.
Elindultunk kifelé a klubból. Felkaptam a kabátomat és Marcus kezét markolászva botorkáltam le a lépcsőn. Épphogy leértünk egy fekete Audi terepjáró jelent meg és az anyósülésről Sergej pattant ki. Illedelmesen kinyitotta a hátsó ajtót és nyomomban Marcussal, beszálltam a kocsiba.
Oldalra fordulva a 2 kigyúrt biztonsági őrt láttam meg, amint döbbenten bámulták az eseményeket. Nem csak ők voltak döbbentek.
Sírni csendben ültünk hátul. Marcus fél kezével átkarolt, a másikat pedig én fogtam szorosan. Ijedt voltam és részeg..
Piszkosul részeg. A műszerfal egy órát mutatott, szóval megdöntöttem minden eddiginél részegen eltöltött „józan” percet. Se nem kiabáltam, se nem táncoltam, de még csak nem is pókereztem. Csak síri csöndben ültem a kocsiban.
Elmondhatom, hogy nem sokan voltak eddig rám ilyen hatással, mint Ivan. De tőle féltem, nem nagyon, de kellően.
A kocsi lekanyarodott és egy óriási kocsibeállón álltunk meg a Rózsadombon. Kiszálltunk a terepjáróból és Sergej felkísért minket a villába.
Tényleg buli volt. Fiatalok és idősek egyaránt szókaroztak. Volt, aki kártyázott, táncolt, mások a pultnál szemezgettek vad idegenekkel.
Marcus meg én csak ámultunk.
De Sergej nem állt meg, hanem mélyebben vezetett be minket a villába. Egy lifttel lementünk a föld alá, ahol már csak neszt lehetett hallani a fenti zajból.
Még idegesebb lettem. Marcus mellettem folyamatosan mérte fel a terepet, merre juthatunk ki „vész esetén”.
A liftből kilépve Sergej egyenesen a szemben lévő ajtóhoz ment és kopogás nélkül kitárta annak mindkét szárnyát.
- Uram, – biccentett Sergej – Emelie, és Marcus. – Mondta, majd el is ment.

Beléptünk az óriási terembe, és a terem közepén Ivant láttam meg, egy íróasztal előtt állva. Valamiféle papírokat rendezgetett.
- Á – mosolyogta. – Effie, Marcus, - intett – fáradjatok beljebb.
- Szia, Ivan. – Mondtam furcsállva a helyzetet.
- Üdv – intett Marcus szégyenlősen.
- Gyertek, gyertek – invitált maga elé. – Üljetek le.
Marcusszal helyet foglaltunk az asztal előtti fotelokban, és kíváncsian vártuk, hogy mi fog történni.
- Milyen volt a buli? – Kérdezte orosz akcentussal.
- Szuper. – Bólogattam. – Igazán jó volt látni a régi arcokat.
- Régi arcok! – Emelte fel az ujját félbeszakítva. – Jó, hogy említetted. Van számodra egy meglepetésem – mosolyogta.
Nekem? Meglepetés? Egy orosz maffiavezértől?
Istenem, ments meg!
- Tényleg? – Furcsálltam.
- Igen. – Állt fel a székéből.
Ahogy elrendezhette a papírokat, akkor láttam ege a különböző méretű és formájú késeket az asztalon, jó pár fegyver kíséretében.
Csak természetes, hogy beijedtem.
- Ismerős neked az a név, hogy Gab? – Fordult felém kíváncsian.
- Sajnos – morogtam és szemforgatva Marcusra néztem, majd vissza Ivanra.
Momo meg sem mukkant. Lemaradt a késeknél.
- Hogyan jellemeznéd?
- Gabet? – Vontam fel a szemöldököm. Ivan bólintott. – Egy rohadék, sutyerák... egy pöcs. Remélem, amikor legközelebb láthatom az a temetése lesz. – Morogtam.
- Érdekes… - bólogatott, s közben fel-alá járkált.
- Bepróbálkozott? – Kérdeztem és tele volt undorral a hangom.
- Mondhatni.
Szemforgatva sóhajtottam.
- Mit szólnál, ha te… tehetnéd… - kezdte – hogy is mondjátok? Ja, igen, ha te tehetnéd el láb alól?
Furcsállva húztam össze a szemöldököm.
Utálom Gabet. Csak a bajt hozta a fejemre. És mindenki máséra a családban, egy igazi rohadék, de…
Abban a momentumban kinyílt egy mellékajtó és két pasas Gabet lökte be rajta. Lenyomták térdre, Ivan elé.
Elképedve néztem a férfira. Ő rám nézett, majd igaz lepődöttség látszott az arcán. Barna szemeivel méregetett, ahogy elkényelmesedve, keresztbe tett lábbal ültem a fotelban.
- Emelieeee – nevetett Gab.
- Csak nem ismered? – Kérdezte Ivan, mintha mit sem tudna a rokoni kapcsolatunkról.
- De – húzta gonoszkás mosolyra a száját. – Hogy vannak a többiek? Hogy van Q?
Na, itt telt be a pohár. Hirtelen lendülettel felálltam és a legerősebb jobb horgomat kapta a szeme alá. Marcus azonnal leszedett róla, e sipákolva rogytam a földre. Azt elfelejtettem, hogy be van gipszelve a kezem.
- Jézusom! – Fogta meg az arcát. Gondolom, fáj, ha valakit gipszelt kézzel pofánbasznak. – Te… - nézett rám furcsállva. – Azt a kurva…
- Hogy merészelsz a családról kérdezni? – Sziszegtem neki. – Te! – Éreztem a mérget amint átjár. – Te rontottál el mindent!
- Jól van, Babe, - súgta Marcus, és szorosan ölelt – elég lesz. – Hangja lágy volt és mégis ideges. – Elég lesz.
Engedtem neki, és hátrébb araszoltam vele.
- Kérhetnénk egy kis jeget? – Kérdezte Marcus, Ivan pedig már intett is az emberének.
A kezemre kérte. Tudtam jól, hogy nagyon aggódik.
- Amíg megjön a jég, - fordult felém Ivan – önts magadnak egyet. – Mutatott a terem végében álló bárszekrényre.
Kellett egy ital, már nem mintha nem lenne bennem elég.
- Te is kérsz? – Fordultam nagyapám felé.
- Persze – vonta meg a vállát. – Addig én szembesítem az úriembert a helyzetével.
- Ő nem úriember. – Szóltam közbe undorodva.
- Ám legyen! – Emelte fel a kezét védekezően Ivan.
Szeretem, amikor nekem ad igazat. És azt is szeretem, amikor magyarul mondja, hogy más is értse.
- Na, szóval, - fordult a még mindig térdelő Gabhez – tudod, hogy én ki vagyok, fiam?
- Igen – bólintott.
- Jó, és tudod, hogy ki ez a lány? – Mutatott rám.
- Igen. – Furcsállta.
- Helyes – mosolyogta ördögien. – És tudod, hogy mi kettőnkben a közös? – Mutatott magára és rám. Épp a két pohár vodkával sétáltam vissza.
- Nem? – Szólt halkan Gab. Hezitált.
- Mindketten legszívesebben megszabadulnánk tőled! – Ordította az arcába.
Oldalról is elég kísérteties volt, nemhogy szemből!
- De! – Emelte fel az ujját. – A sorsod az unokámon múik. És a kicsit ittas hangulatán. – Szólt felém én pedig éreztem a büszkeséget a tartásomban.
Elvigyorodtam.
- Az unokája vagy? – Kérdezte döbbenten tőlem.
- Mondhatni – vigyorogtam. Mondandóm végére oda is értem elé és felkapva az asztalról egy pisztolyt a homlokához nyomtam. – Na hogy van a család, Gab?
*
Pár pillanatra megfagyott a levegő. Hallottam a zakatoló szívverésemet. Mellettem Ivan érdeklődve figyelte, mi lesz tetteim következménye. Ellenben Marcus, szegény, ő halálra rémült. Kinyújtott kezekkel jött felém.
- Effie… kicsim… - Szólt lassan és halkan.
Tényleg le akar beszélni?
Gab arckifejezése pillanatról – pillanatra változott, ahogy felfogta, mi is történik vele. Először lepődött volt, aztán ijedt, de ezt gyorsan felváltotta a döbbenet.
- Miért? – Kérdeztem egyszerűen Gabtől. Marcusra nem is figyeltem. – Miért csináltad?
Nyelt egyet és szaporán pislogott. Nem akarta elhinni, hogy pont en fogtam a fejéhez az a fegyvert.
ÉN?
- Mire gondolsz? – Nyelt. – Nem lehetne, hogy… letedd azt?
- Nem. – Sziszegtem és mégjobban hozzányomtam a búrájához a pisztolyt.
- Babe… - Marcus már mellettem volt.
- Marcus… - sziszegtem. – Ne most! – Továbbra is Gabet bámulta. – Miért? Miért én, miért Q?
Sóhajtott, majd megforgatta a szemeit.
- Jól kihasználható kiskölykök voltatok, ennyi. – Vont vállat. – Pont jól jöttetek a bizniszhez.
- Ennyi? – Háborodtam fel. – Tönkretetted a kapcsolatomat.
- Ugyan már... – nevette – hány éves voltál, 14?
Döbbentem figyeltem rá.

- De szerettem őt! – Ordítottam. Már összeszorult a gyomrom és könnyeztem. – Kibaszottul megváltoztattad! Egy paraszt lett utána!
- Ez az élet, kislány! – Emelte fel nem törődve a szemöldökét. – Mit vártál? Hogy te majd megváltod a világot Q-val az oldaladon? Kérlek… - nevette – kis naivak voltatok.
Marcus már szorosan mellettem állt. Lassan a karomra csúsztatta a kezét, és óvatosan a pisztolyomért nyúlt.
Már remegett a kezem. A könnyeimtől nem láttam semmit. Felfogtam én egyáltalán, hogy mit mondott? Fel, sajnos fel.
Csak egy éppen használt bábu voltam Gab drogügyleteiben. És nem csak én, Q is.
Bőgve nevettem el magam. Visszaraktam a pisztolyt az asztalra és újra a térdelő Gabhez fordultam.
Zavarodott tekintetét látva tudtam, hogy fogalma sincs, mekkora szarban van.
- Én hülye, - vigyorodtam el, és letöröltem a könnycseppeket az arcomról – azt hittem… - elcsuklott a hangom.
- Nem minden rólad szól Emelie! – Forgatta meg a szemét lenézően Gab.
- Még mindig nem érti – néztem rá fejcsóválva Ivanra.
- Nem. – Sóhajtott unottam. Az ilyen lassú felfogású emberektől gyilkolhatnékom lesz.
- Mit nem értek? – Kérdezte zavarodottan Gab.
Megfogtam Marcus kezét, és a bejárati ajtó felé kezdtem húzni.
- Gyere, Marcus, - szóltam lágyan – menjünk haza. Szia, Ivan – intettem neki hátra, mire kedvesen visszamosolygott.
- EMELIEEEEE! – Ordította utánam Gab.
- Ivan, még egy ideig hagyd szenvedni, - szóltam vissza oroszul – aztán mondd el neki, mire utaltam.
- Rendben, bogaram! – Válaszolta oroszul. – Sziasztok, gyerek! – Intett és aztán eltűntünk a szemük elől, amikor becsukódott a lift ajtaja.
- Mit nem értett? Mire utaltál? – Értetlenkedett Marcus.
- Azt, hogy ha Ivan a „nagyapám” akkor Gabnek is!
- Mivan? – Döbbent le.

-*-
Felirat hozzáadása

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések