Chapitre 23 - Bloodsport'15

...

Hellobello, Mindenki!

Tudom, tudom, eltűntem.

Volt az a sok zh, meg a vizsgák, meg a megbuktam matekból is, meg ott a kis újszülött keresztlányom is (imádni való a kis dög).

Sokat szeretek beszélni, de most inkább hagyok mindenkit olvasni. Hagyjatok magatok után nyomot is! 

Puszi mindenkinek;

 Miss. C.

XXIII.

Ahogy kinyitottam a szemem, lágyan sütött be a Nap a nagy ablakokon. Gyönyörű fényben táncolt a szoba, és a virágok zöldjei émelyítően csillogtak a fényben.

Vajon hány óra lehet?

Oldalra fordultam, és Marcusnak hűlt helyét sem találtam. A túloldalt lévő órára pillantva jöttem rá, hogy már lassan 11 óra lesz.

Hát ige, az after – after parti Ivannál eléggé durvára sikerült. Majdnem vérig fajult a helyzet, Gab miatt. És mint máskor is, Marcus ismét csak időben húzott ki a szarból.

A konyha felől beszélgetést halottam. A hangok alapján csak Gary meg Marcus vannak itthon. Estére megkaptuk a nappaliban a kanapét, ami eléggé kényelmetlen volt. El is aludtam a nyakam.

Odalopóztam az ajtóhoz.

-… ó, régen nem ilyen volt. Megváltozott. Teljesen megváltozott. És nem a jó irányba. Régen... régen egyszerűen, nem tudom. Vele boldog volt.

- Q-val?

- Igen, vele. Ő, és Kirill imádták egymást. – Sóhajtott frusztráltan.

-Q neve Kirill? Mi történt kettejük közt?

- Ne, Marcus, kérlek, ne faggatózz… - suttogtam az ajtónak lehunyt szemmel.

- Nem is mondta? – Kérdezte bátyám döbbenten.

- Ne, ne, ne Gary, hagyd abba!

- Nem…

- Q, rossz társaságba keveredett – kezdte. – Effie-t is belerántgatta. Őt meg nem nehéz, tudod nagyon jól, milyen. Minden rosszban benne van. Most már legalább felnőtt, lett egy kis esze, de ha rossz passzban van… - sóhajtott. – Q csinált dolgokat, nem tudom miket, ne is kérdezd, nem akarom tudni, de Effie már nem bírta és nagyon csúnya szakítás lett belőle. Szétcincálták egymást. Anya erre bentlakásosba küldte. És jól is tette, mert újra a normális lett. Megint tanult, új barátnői lettek, igaz szerettek keményen bulizni, de ezt még elnéztük – legalábbis én tudtam róla, a szüleink nem. – Újra összeszedte magát. A barátnői tartották életben, elfelejtették vele Q-t, és pasi gondok sem voltak egy jó néhány évig. Aztán, megint minden felborult, amikor…

- Találkoztak a Pub-ban – fejezte be a mondatot Marcus.

- Igen, akkor hívott fel Nat, hogy mit csináljon vele, mert olyan, mint egy élőhalott. Nem engedett a közelébe…

- De most itt vagy vele. Veled boldog, szinte sugárzik. Nagyon rég nem láttam ilyennek. Te nem olyan, vagy mint Q, látom rajtad. Nekem mindegy mit csináltok, milyen a kapcsolatotok, csak kérlek, ne dobd el őt úgy, ahogy Ő tette. Megbízom benned.

- Ő a mindenem. Ugyanúgy szükségem van rá, mint neki rám. De itt van Tools is. Hajtja valami… nem tudom egyszerűen elmondani.

- A vérmérséklet. Volt kitől örökölni, hidd el nekem.

- Hallottam hírét – sóhajtott – Nagyon féltem őt. Nem neki való ez. Nyugalmat akarok mindkettőnknek, de anyámék is rendesen bekavartak.

- Csak légy vele… most olyan boldog. – Válaszolta bátyám.

Soha nem tudtam meghatódni az ilyen nyálas dumán, de könnybe lábadt a szemem. Letöröltem a könnycseppeket, és kiléptem az ajtón.

A neszre mindketten odakapták a fejüket. Bármennyire is próbáltam nem sírni, vagy mosolyogni, nem sikerült. Csak beledőltem a karjaikba és öleltem őket.

- Köszönöm fiúk… - mondtam, de elcsuklott a hangom.

- Husó, ne sírj! – Ölelt át Gary.

- Egy teljes csődtömeg vagyok, ne is tagadjátok – nevettem.

- Ugyan, miért lennél csődtömeg? – Kérdezte Marcus, miközben a hátamat simogatta.

- Fogalmam sincs, mi van velem. Nem tudom Őt elfelejteni, és ez egy rohadt szar érzés, mivel rád akarok koncentrálni – néztem Marcusra. – Befészkelte magát a bőröm alá, és onnan baszogat. – Artikuláltam idegesen.

- Én mindent megpróbálok… - csókolt bele, a hajamba.

Már épp közbe akartam szólni, hogy nem jó ötlet, amikor megtorpant.

- Hú, de cigi szagod van! – Húzódott hátrébb.

- Tudom – fanyarodtam el. – Bocsi, tegnap túl jó volt a buli. Túl jó… - Töröltem le egy könnycseppet. – Gary, tegnap majdnem kinyírtam Gabet. – Jelentettem be neki érzéstelenül.

Sóhajtott.

- És miért nem tetted meg? – Húzta fel a szemöldökét. – Meg volt rá az esélyed, mégsem tettél semmit. Mért nem, Emi?

- Mert nem akarok szívtelen önző ribanc lenni! – Válaszoltam hevesen és magam is meglepődtem a felháborodott hanghordozásomon. – Mellesleg had rohadjon a földi pokolban. Igazán megérdemli. – Sóhajtottam. – Annyira… próbáltam nem foglalkozni vele. Ezzel az egésszel. Jacksonnal, Toolsal, Joeval, Q-val, én csak… Nem is tudom. Belefáradtam. Csak nyugalmat akarok, semmi mást… - Néztem rájuk. Hú, ez így túl komoly lett, l kellene ütnöm valami poénnal! – na meg zuhanyozni… - kerültem ki őket és beiszkoltam a fürdőbe.

- Egyszer mondasz életedben értelmeset, és azt is elrontod egy poénnal! – Szidott le bátyám.

- Ez van! – Szóltam vissza, majd megnyitottam a csapot, és forró zuhanyt vettem.

*

- Na, és… mikor érünk már oda? – Kérdezte Marcus, ahogy a buszon ültünk a nagyiék fele menet.

Körülbelül 5 re értünk haza, így gyors bejelentkezés után a 6;40-es busszal már robogtunk is mamiék felé. Az út majd’ egy órás, de Marcus utál busszal utazni – elvégre ezért is jár kocsival suliba.

- Milyen türelmetlen vagy! – Nevettem rá pökhendin, majd az órámra pillantva konstatáltam, hogy negyed 8 van. – Úgy egy 20 percet még bírj ki. – Mosolyogtam rá.

- Jaj, Babe. – Sóhajtott és egy puszit nyomott a halántékomra.

Nyugodt volt, mert azt hitte én is. De én nem. Legbelül forrongtam a dühtől, és kétségbeesetten sikoltoztam. De kint, kint mosolyogtam… Tehettem volna mást?

Egyszer Jennifer Lawrence-től megkérdezték, hogy mégis hogy lehet ilyen jó színész, mire ő rávágta, hogy gyerekkorában rengeteget hazudott. Ilyen voltam én is. Lepleztem az érzéseimet és a problémáimat mások előtt, mert ha tudták volna az igazat, mégjobban elfordultak volna tőlem. Így hát együtt éltem a titkaimmal és elfojtott érzelmeimmel, amik belülről marcangoltak szét.

Ironikus, mi? Azt hittem rosszabb már nem lehet, aztán jöttek a még rosszabbak…

És hogy mi segített túlélni? Túltenni magam rajta,

Semmi!

Az ilyeneken nem lehet magad túltenni. Vagy belepusztulsz, vagy beleőrülsz, vagy nem veszed komolyan. Én az utóbbit választottam. Ha volt egy szoros helyzet benyögtem egy poént, vagy egy vicces sztorit. De attól még belül megmaradt és emésztett. Mindaddig, amíg egy picit túllendült ez egyensúly és kiakadtam, vagy depressziós lettem. De ezek sem tartottak valami sokáig. Pont, mint minden más… max egy hét, de aztán a pohár újra üres lett, hogy gyűlhessen bele, ami majd túlcsordul, és atombomba módjára szétszaggat… megint.

Na és hova lyukadtunk ki? Hogy magamban beszélek, miközben a világ leghelyesebb csokija itt ül mellettem és olyan édesen vigyorog rám, hogy belehalnék, ha elveszíteném. Tényleg megpusztulnék.

És ezt a legijesztőbb beismerni.

-*-