Chapitre 24 - I'm in pain, so yes, it is painful

...

Hellobello, Mindenki!

Élek, esküszöm, még élek! El sem hiszitek mennyire nehéz úgy blogolni, hogy közben dolgozik az ember! Még fesztiválozni sem jutottam el! 

Jó hír azonban, hogy amíg utazgattam oda- vissza, közbe a telefonomon írogattam, így kijelenthetem, hogy már a 46. rész is elkészült, bár javítani még van mit rajta, hogy értelmes legyen.

Sok sok puszi, kommenteket kérek, mert nem tudom mit gondotok!

Puszika, jó olvasást!

XXIV.

Már sírni sem volt erőm, csak bámultam ki a fejemből a sötét szobába. De még ez se ment. Nem voltam felháborodott, se csalódott, csak talán döbbent. Üresen döbbent.

Marcus mellettem békésem szuszogott, az igazak álmát aludva. De én pár napja már nem aludtam, erre a múlt éjjel Gab még rá is segített. Lassan azonban meg kellett adnom magam a fáradságnak. Húzott le a szemem és kezdtem tompa lenni. Csak menekülni akartam a való világ problémái elől, el az álmokba. Azok mindig segítettek, olyan helyekre vittek, ahogy nem voltak az életemet bemocskoló emberek. Vagy ha igen, olyanok voltak, mint régen… a barátaim.

Marcus szorosabbra vette körülöttem az ölelését. Idegesen sóhajtottam. Vele alig foglalkozok. Mindenkit ki akartam zárni a fejemből, hát őt is sikerült. Nem szándékosan.

Megint megmozdult. Fáradtam, rekedtes hangon szólt hozzám.

- Miért nem alszol, Babe? – Dörmögte.

Válaszul csak sóhajtottam és mégjobban belefészkeltem magam a karjaiba. A tűz ropogása a kandallóban megnyugtatott. Mindig is szerettem mamáéknál aludni. Elzárt helyen, a világ végén ahol senki nem találhat meg. Egy kis faluban, a hegyek közt. Számomra ez volt maga a megtestesült mennyország.

*

A telefonom hangos csörgésére pattant ki a szemem, amit azonnal meg is bántam. A fehér falakra vetődő napfény teljesen megvakított.

- Mi a fasz van? – Morogtam és a telefonomért másztam.

Meg sem néztem ki az, csak felvettem. – Igen? – Mérgelődve dőltem vissza Marcus mellé.

- Csá, Puszedli! – Ordított bele egy vidám hang a fülembe.

Legalább 10 másodpercbe telt, míg rájöttem ki az.

- Teeeaaa – dünnyögtem.

- Na vééégree!!!

- Ne kiabálj, - morogtam – kiszakad a dobhártyám.

- Jaja, bocsáss meg Puszedli – vette halkabbra. – Így jó lesz? – Szólt édesen.

- Tökéletes – másztam át a morgó Marcuson és kimentem a folyosóra. – Na, mondd! – Sóhajtottam, leülve ez egyik székre.

- Na, az a helyzet Puszedli, hogy itt vagyok a házatok előtt. – jelentette be.

- Nem vagyok otthon…

- Helyesbítek, mamád háza előtt. Anyud leadta a drótot.

- Ó. Az már más – pattant ki a szemem, ahogy a bejárati ajtón kilépve megláttam barátnőmet. – Szia!

*

Teával először a suliban találkoztam. Amikor elmondták, hogy ténylegesen így van anyakönyveztetve, hogy TEA a hasam fogtam a röhögéstől. Aztán persze kiderült, hogy még koleszos is lett és szinte magamra ismertem benne. Mondhatnám, ő lett a „kicsi én”. Az, akit mindenki szeret – mert engem egy páran azért utálnak. – A zenei ízlésünk is, mint kiderült, ugyanaz, mellesleg a pasik iránti érdeklődése is hasonló volt mindig.

Amíg együtt laktunk a koliban, csak azt hajtogatta, hogy ő kicseszett rendőr lesz. Na most a jelenlegi helyzet az, hogy egy kicsit a másik irányba mozdult el. Kissé zömök testalkata, és pici lábai miatt senki még csak el nem tudná képzelni, hogy háztetőkön ugrál, és edzettebb, mint egy rendőr. A Parkourba szeretett bele, pasi helyett, és ki gondolná, hogy amíg éjjel ugrálgat fel-le, addig nappal ő a leglebűvölőbb lány a rendőrtiszti akadémián.

Hát senki. És épp ez a legjobb Teában. Annyira szabadszellemű, hogy az már fáj.

- Kérsz egy „Teát”? – Ugrattam, ahogy leültünk a fenti konyhában.

- Ha ha ha – mosolyodott el. – Semmit nem változtál – csóválta a fejét. – Mi lett a kezeddel? – Bökött fejjel a gipszem felé.

- Bunyóztam – vigyorogtam sunyin.

- Helyes. – Nevette, aztán a tekintete a fejem fölé téved, és ott is maradt – helyes… – mondta újra.

Hátrafordultam és Marcus állt meg az ajtóban. Félmeztelenül. Mosolyogva ittam a látványt, aztán ráeszméltem, hogy Tea is a konyhában van.

- Hali – mondta Momo furcsállva.

- Ó, ja, igen. Puszedli, ő itt Marcus, Momo, ő itt Tea. Egy régi jó barátnőm a koliból. – Mutattam be őket egymásnak.

- Örvendek. – Rázott kezet Marcussal, aki furcsállva bólogatott.

- Szia – mondta neki Momo, majd felém fordult. – Ti csak beszélgessetek, én lent leszek, segítek mamádéknak – intet a fejével hátrafelé.

- Rendben – Vigyorodtam el őszintén, azt hiszem egy jó ideje először.

Marcus kiment én pedig visszafordultam Tea felé.

- Mi járatban vagy? – Kérdeztem.

- Emelie, ne tereld a szót! Ki ez a szexi félisten?

- A pasikám – nevettem fel. – Na, de mi járatban vagy?

- A lényegre térek… - sóhajtott – kibaszottul hiányoztál. – Felnevettem. – Na meg itt lógunk a haverokkal és anyud leadta drótot, hogy csekkoljalak le.

- Ki hitte volna - forgattam meg a szemem. – Kivel vagy itt?

- Marcival, Blankával, meg a többi idiótával. – Jöttünk ugrálni háztetőkön.

- Itt? – Lepődtem meg.

- Csak túrázgatunk – legyintett. – És nálad mi újság mostanság? Úgy értem, minden oké? – Kérdezte tapintatosan. – Olyan mosott-szar fejed van.

- Ó, semmi nincs jól, semmi oké – nevettem. – De már megszoktam. Csak kellett egy kis kikapcsolódás – vontam meg a vállam.

 - Kikapcsolódásról jut eszembe! – Emelte fel az ujját jelzésképpen. –Kiugrunk a srácokkal a várba.

- A szomszéd hegyre?

- Ja, ja, jöttök? – Állt fel. Indulóban volt.

- Nem lesz hideg? - Már november van.

- Nem, tök jó, pulcsis időt mondtak.

- Oké, miért ne.  Mikor? – Kísértem ki az ajtón.

- Délután, estefele? – Csoszogott előttem.

- Rendben, megdumálom még Marcussal.

- A csokival?

- Ő az én csokim, Tea! – Szóltam rá viccelődve.

- Én a fehér-csokira bukok. – Nevette. – Jólvan, majd csörgess, vagy dobj egy SMS-t.

- Jólvan – Mosolyogtam.

- Csóközön. – Köszönt el.

- Csaó! – Intettem utána. – Ezek szerint ma hegyet mászunk. – Sóhajtottam boldogan.

Felöltöztem, majd mentem is lefele a többiekhez.

- Marcus? – Kerestem őt.

- Idelent! – Szólt a garázs felől papa, mire odaugrándoztam feléjük.

- Hali. – Köszöntem. – Hát ti? – Néztem le Marcusra, aki tetőtő talpig koszos volt és adogatta felfelé a krumplis-zsákokat papának a szervízgödörből.

- Krumplizunk – nyögte Marcus, miközben egy újabb zsákot emelt fel a feje fölé. – Mondd!

- Ma elmegyünk túrázni? – Kérdeztem vigyorogva.

Gyanakvóan kidugta a fejét a szerelőaknából és meglepettséget láttam az arcán.

- Komolyan beszélsz? – Nevette.

- Aha! – Bólogattam eszeveszettül. Nem tudom Tea mit csinált velem, de újra éreztem az életet.

Talán ez a túra jobb hatással lesz rám, mint az a sok pálinka szombat este.

*

- Marcus! – Szóltam rá. – Gyere már!

- Isten sem képzelné rólad, hogy nem fáradsz ki hegymászás közben – lihegte, ahogy utolért. – Mi vagy te, hegyi kecske? – Mondta fájdalmasan.

- Jaj, gyere már! – Karoltam bele és egy kisebb tisztáshoz vezettem. Ahogy beértük a többieket, akik egy fa alatt ücsörögtek, Marcus azonnal hanyat vágódott, és elernyedt, mint egy zsák krumpli.

Egészen kellemeset nevettem rajta.

- Cuncimókus, - szóltam Tea felé – eljössz velem vízért?

- Persze. – Kelt fel és karöltve vezettem őt a közelben lévő forráshoz.

- Na, szóval, mi újság? – Kérdezte.

- Semmi jó – nevettem kínosan és már előre tudtam mi lesz a következő kérdése.

- Na, mesélj. – Ült le a kövekre a forrás mellett.

Szóval mindent elmondtam az elejétől a végéig. Nem kímélve őt a véres és durva részekkel sem.
*

- Ne szívass! – Képedt el.

- Ja – bólogattam – ez van.

- Hú, hallod, olyan csávót fogtál ki, te – nevetett fel pár perccel később. – Szorítsd Isten lábát és el ne engedd!

- Igyekszem, csak, tudod a zűrös múltamat.

- Kinek nincs olyan – sóhajtott. – Gyere, vissza kell mennünk.

Újra visszaértünk a fához, ahogy Marcust hagytam. Momo idegesen mászkált fel-alá, és amikor meglátott szaporán szedte a lépteit felénk.

Az ideges tekintetét látva helyben lefagytam. Lepergett előttem minden. Valaki meghalt, meghalt a nagyi, megtalálták Toolst, Joe visszatért… egyszerűen… mindenre felkészültem.

- Marcus? – Kérdeztem ijedten.

Sietősen közeledett, és már az is az eszembe jutott, hogy valamiért meg fog ütni, de mire odaért hozzám a kezét a nyakamra téve felhúzott magához és megcsókolt. Éreztem, ahogy remegett az ajka. Csak az járt a fejemben, hogy mi történhetett. Nyugtatásként visszacsókoltam és a nyakát kezdtem el masszírozgatni. Szétváltunk és szorosan magához ölelt.

- Mi történt? – Kérdeztem idegesen.

- Nat felhívott, hogy látták Toolst… én pedig.. te meg olyan sokáig voltál el. El ne merj többet menni nélkülem valahova!

- Tessék? Natalie? Toolst? Hol, mikor? Hogy? – Hadartam és észre sem vettem, hogy angolul beszélünk.

- Az a szemét csak úgy besétált ma a suliba Joeval és odalökte Natalinak, hogy adjon át egy üzenetet…

- Üzenetet? Miről? – Már remegtem.

- Nem miről, hanem mit… egy dobozt adott át neki, amiben egy levágott ujj volt.

- Úristen, miféle ujj? – Undorodtam.

- Egy monogramozott gyűrű volt rajta.

Hirtelen megállt a szívem. Csak egy embert ismerek, aki olyat hord.

- Milyen monogram? – Kérdeztem óvatosan.

- G. W. Ismered?

- Bazdmeg! – Mondtam döbbenten és nekidőlve a fának lecsúsztam a tövébe. – A KURVA ÉLETBE! – Ordítottam és idegesen markolásztam a hajam. Síri csend lett körülöttem, még a madarak is elhalkultak.

- Effie, te tudod, kiről van szó? – Kérdezte döbbenten Marcus.

- Bazdmeg! Lehetne ennél rosszabb? – sipánkodtam.

- Effie!

- Igen BAZDMEG! – Ordítottam rá. – G. W. azaz Gabriel Wood. Gab!

- Gab? Gab a rokonod? – Esett le neki.

- Igen – bólogattam, de már folytak le a könnyeim. – Tea, menjetek előre légyszi.

- Rendben, puszedli, fent megvárunk. Gyertek srácok.

Sírógörcs tört rám.

- Ezt nem hiszem el! – Zokogtam összegörnyedve.

- Hogy érted azt, hogy Gab a rokonod? – kérdezte ő is idegesen.

- Úgy bazdmeg, hogy A KIBASZOTT UNKOATESTVÉREM! – Ordítottam felé. A könnyektől nem láttam semmit, csak foltokat. – nem hiszem el, nem hiszem el!

- Miért nem mondtad? – Kért számon. – Te le akartad lőni az unokatesódat? – Hitetlenkedett.

- Igen, BAZDMEG! -  Sipákoltam. Miért bazdmeg minden második szavam? – Mert el akarta tenni anyámat láb alól, meg akarta ölni a pasimat, kibaszott drogost akart belőlem csinálni, és ha rajta múlt volna, megerőszakolnak 13 évesen! – Üvöltöttem.

Marcus lefagyva bámult rám felülről.

Jézusom, mit tettem? Kibeszéltem a legféltettebb titkaimat?

Mégjobban elkezdtem zokogni. Ezek szerint most robbant az a bomba és nagyot szólt.

- Mit akarnak az ujjal? – Kérdezte Marcus csendesen.

- A gyenge pont. Megint én vagyok a gyenge pont, hát nem érted? – Néztem fel rá. – Toolsnak anyádék kellenek, anyádéknak te vagy a szeme fénye, te meg velem törődsz! – Hadartam. – Hogy a szüleidet megfogja, nem kell mást tenni, csak ráguglizni a múltamra, vagy a családfámra. – Akadtam ki megint. – Szóval rohadtul elegem van, hogy megint Marionett baba vagyok más emberek játékában!

Sóhajtva letöröltem a könnyeimet.

- Elegem van, haza akarok menni. – Álltam fel, és Marcus azonnal a karjaiba kapott.

- Szeretlek Emelie Wood és nem hagyom, hogy bajod essen. – Csókolt bele a hajamba.

A szívem szakad meg, amikor ilyeneket beszél. Szorosan hozzábújtam.
Miért is rágom magam ezen? Emelie Woodot nem ilyen fából faragták. A tettek embere vagyok. De most…

- … csak meg akarom nézni a naplementét. - Suttogtam hangot adva a gondolataimnak. – Menjünk fel. – Szóltam lágyan és egy elemlámpát elővéve, szorosan Marcusba kapaszkodva megtettük a maradék utat a tetejére a vár romjaihoz.

Teáék már felmásztak a falakra és onnan kémlelték a narancsosan világító égitestet. Éppen elég messze voltak, hogy ne hallják a beszélgetésünket.

- Ugye tudod, hogy ezt nem hagyom annyiban – mondtam feszülten. – Még ha Gabről is van szó.

Marcus frusztráltan sóhajtott.

- Kérlek…

- Itt most nem rólam van szó, vagy anyádékról. – Néztem rá. – A legjobb barátnőmet és a pasimat megfenyegette egy pszichopata –őrült – biológia tanár – maffiavezér! – A mondat végére majdnem elnevettem magam.

- És mit szeretnél csinálni? – Sóhajtott. Benne van.

- Először is felhívom azt az orosz maffiavezért, hogy hogy került az unokatesóm Tools kézébe! – Vettem elő a mobilom, és már tárcsáztam is Ivant.

- Emeli, szia. – Vette fel. – Miben segíthetek?

- Mondjuk, megmondhatnád, - rontottam rá - hogy hova lett Gab ujjáról a pecsétgyűrű… ja, és, hogy miért is tartja most fogva Tools… mert azt hittem a család összetart, azt hittem ő is a bátyád unokája, akárcsak én!?! Vagy netalántán tévedek? – Hadartam neki.

- Te meg miről beszélsz? – Nézett hülyének. – Gab itt ül velem szemben és megvan a gyűrűje is – furcsállta.

- Ott van? – Értetlenkedtem. – De hát…

Ekkor esett le. Áramütésként ért és elkezdtem remegni.

- Istenem… - kaptam a szám elé a kezem. – Marcus!

- Emelie, mi a baj? – Kérdezte Ivan is a vonal túlsó feléről.

- A G. W. az nem Gabriel Wood, - néztem döbbenten Marcusra – hanem Gregory Wood, Gary, a bátyám!

-*-