Chapitre 25 - Enjoy the silence

...

Hellobello, Mindenki!

Tudom, már eléggé el vagyok tűnve, de dolgozni, iskolába járni, pasizni és blogolni egyszerre valami hihetetlen nehéz. Nade, kérlek jelezzétek, hogy itt vagytok még velem lélekben, ha testben nem is :D

Mindenesetre mindenkinek kívánok jó kis halloweeni jabbra-balra berúgósdit!

Puszi, Miss C.

XXV.

Remegve tárcsáztam Garyt és alig kaptam levegőt, amikor valaki felvette.

- Gary? Gary? – Szólongattam. – Jól vagy?

- Ne olyan hevesen. Nyugalom! – Mondta egy mély hang. Ez 1000% hogy nem a bátyámé.

- Tools… - sziszegtem, amikor felismertem. Marcus ijedten pillantott rám. – Mit csináltál a bátyámmal? – Csuklott el a hangom.

- Hát, zongorázni már nem tanul meg! Na meg itt ez az elbűvölő kisasszony is.

- Hagyd őket ki ebből! – Könnyeztem. Marcus meredten hallgatózott. – Mit akarsz?

- Találkozzunk Szerdán a Central Parkban, New Yorkban. MA hétfő van, szóval van egy pár napod ideérni. Ha nem, akkor anyuék is kapnak ajándékot. – Nevette. – Lehetne belőle Ujj-hús-leves akár… - a hányinger kerülgetett szavai hallatán, és csak úgy kapkodtam a levegőt. – Capiche?

- Igen – mondtam megfagyva.

- Rendben, akkor szerda reggel elküldöm az időpontot, hogy pontosan hol is találkozzunk. Ja és gondolom, szereted annyira a krimiket, hogy nem kell mondanom mi lesz, ha valamelyikőtök is a hatóságokhoz fordul – nevetgélt. – Beleértve a barátnődet, akin a kék felső van. Hogy is hívják? Jaj, igen… Tea.

Teljesen ledöbbentem. Tools Bontotta a vonala, én pedig kiejtve a telefonomat a kezemből beleszédültem Marcus karjaiba. Aztán egy pillanat alatt minden elsötétült.

„Ezt nem hiszem el…”

*

- Effie, ébredj! – Hallottam Marcus ideges hangját. Olyan távolinak tűnt.

- Orvost kell hívnunk! – Ki ez? Talán Tea?

- Isten ments! – Szólt rá mérgesen. – Babe! – Szólongatott.

Szép lassan visszatértek az érzékelő képességeim. A hideg alapján, amit a lábaimon éreztem a földön fekhettem, méghozzá valaki ölében. A fejem hasogatott és nagyon nehéz volt kinyitni a szemem is.

Amit először megláttam a fák lombkoronája volt. A sötétedő égbolt kísérteties hatást adott az erdőnek. Majd ahogy kiszélesedett a látóterületem, Marcus arcát pillantottam meg. Éppen a másik oldalamon térdelő Teát figyelte.

- Skacok! – Szólt egy másik csaj hangja. – Felébredt!

Erőtlenül pislogtam, és olyan volt, mintha mindenki ott termett volna egy szempillantás alatt. Valószínűleg csak egy pár pillanatig, de megint elájultam.

- Babe, Effie. – Fogta meg az arcomat Marcus. az ő ölében feküdtem és a fejem a mellkasánál pihent. – Kicsim, jól vagy? – Aggódó arccal nézett le rám.

Beletelt egy pár percbe, mire felfogtam mit mondott. Aztán erőtlenül nyögtem és a fejemet csóváltam.

- Mid fáj, Pumpedli? – Kérdezte Tea, én pedig a fejemre mutattam. – Beverhetted a fejed – sóhajtott. – Szédülsz?

Szédülnék? Nem. Megcsóváltam a fejem.

Úgy hasogatott, mintha kőomlás lenne a miniatűr hegyben, a fejemben.

- Fel tudsz kelni? – Kérdezte Marcus?

A fejemet csóváltam, de Tea is közbeszólt!

- Fel ne merd állítani! – Szólt rá. – Ha agyrázkódása van simán elhányhatja magát.

Sóhajtottam. Kezdtem tisztábban látni.

- Elájultam? – Szólaltam meg és Marcusra sandítottam.

- Nem emlékszel?

- De, - nyögtem – Tools elrabolta a bátyámat és Sárát. – Mondtam Marcusra nézve. – Szerdáig vissza kell érnünk New Yorkba.

- Mi van? HOGY MI VAN? – Lepődött meg.

- … Különben megöli őket. – sóhajtottam idegesen. – Az a szarházi! – Marcus még mindig döbbenten figyelt. Hozzábújtam és egy pici csókot nyomta a szájára, majd feltápászkodtam az öléből. Sírva temettem bele a kezembe az arcomat, majd elkezdtem zokogni. – Most mit csináljak?

*

- Persze, nagyon szépen köszönjük... rendben… - hallgattam, ahogy Marcus telefonált. – Szia.

Először én hívtam fel Nataliet, de olyannyira ideges voltam, hogy egy épp-kézláb mondatot ki nem tudtam nyögni angolul. Marcus pedig valamivel higgadtabb, mint én.

- Hajnalban indítják a gépet, és hogyha jól számoltam, este 8-ra lesz itt. – Mondta felém.

- Milyen gép?

- A repülőgép. Nat apja értünk küldi a kormányzó magánrepülőjét.

- Komolyan? – Mondta döbbenten. – Ez… Úr Isten, de jó… ez nagyon sokat segít.

- Ja, holnap este 8ra van itt, ami azt jelenti, hogy szerdán hajnali 1-2 körül érünk Bronxba, ottani idő szerint.

Bólintottam.

Már mamáék utcájában jártunk. Teáék lekapcsolódtak a szállásuk felé mentet, majd sok szerencsét kívántak. Mindenhez.

Ironikus. Nem szóltam neki semmi, mégis mindent megértett.

Ahogy elhaladtunk az egyik ház előtt, már nem bírtam. Fáradtan rogytam le a kékre festett vaskerítés előtt és a kezembe temettem ismét az arcomat.

Hallottam Marcus lépéseit, ahogy továbbhalad, majd hirtelen megtorpan és visszajön. A felkaromnál fogva felrántott a földről és szorosan magához ölelt.

- Ez így… úgy nem, hogy anyádék és… fáj. – Makogtam neki angolul.

Belecsókolt a hajamba.

- Nyugalom. – Suttogta magyarul.

- Hogy lehetsz ilyen?... Nekem és sose ment… higgadt vagy és úgy próbálod megoldani a problémát, … de én meg?!?!...

- Te inkább felgyújtanál egy egész várost, csak a szeretteidnek ne legyen baja, tudom.

- Igen – néztem fel rá. A kék szemei nyugalmat sugároztak. Lehunytam a szemem és elmerültem a csendben.

Sóhajtottam, majd bólintva jeleztem, hogy mostmár menjünk haza. Mindeközben az agyam pörgött, zakatolt, aztán a legváratlanabb mondatnál megállt; Mit mondok majd anyáéknak?”

*

Hát... nem kérdezték. Nem kérdeztek az ég-világon semmit. Mondtunk, hogy megyünk és kész. Nem kérdeztek semmit. Talán érezték, hogy valami nincs jól, de ránk hagyták… „felnőttek vagyunk oldjuk meg magunk” – alapon. Összepakoltunk és apáék kivittek a város szélén lévő kis reptérre.

Amikor a gép leszállt, odagurult elénk és a személyzet az első-pilótával az élén felsorakozott.

- Miss Wood, Mr. Moore – jött oda az egyik pilóta. – Charles Boudwin vagyok, az első-pilóta.

- Jó estét – köszöntem.

- Szintúgy – kezelt le vele Marcus, mire folytatta.

- Elnézést, hogy közbeszólok és siettetem magukat, de szinte azonnal fel kellene szállnunk a közelgő vihar miatt.

A távolba pillantottam és megláttam a hevesen közeledő sűrű fekete felhőket.

- Persze, rendben. – Bólintottam és apáék felé fordultam. – Minden rendben lesz, oké? Majd írok.

- Rendben, Husom – ölelt át apa, majd anya rántott magához egy szoros ölelésre.

- Mibe keveredtél megint? – Mondta könnyekkel küszködve. Nem válaszoltam, csak újra megöleltem.

- Szeretlek, anya! - Mondtam, majd hátrafordultam és a gép felé vettem az irányt.

- Vigyázz magadra, Babám! – Szólt utánam.

- Mindent túlélek, te is tudod – kuncogtam el magam, majd Marcus után én is felrohantam a magángépre.

Szinte azonnal felszálltunk, és ismét itt hagytam az elrejtett világomat a kalamajkák miatt.

-*-