Chapitre 20 - Home, sweeet home

...

Hellobello, Mindenki!

Elérkezett a második rész első fejezete is. 

Kicsit nyugisabb rész, afféle felvezető, információközlő lett. Új szereplők, illetve új helyszín!!!

Semmit nem lövök le, mindenkinek jó olvasást, puszi! 

XX.

A gép 9.30 kor indult – késéssel – New Yorkból és egyenesen Londonba mentünk. A Brit fővárost sikeresen korán elérő vacak téli időnek köszönhetően 3 órát álltunk a reptéren. Persze leszállni senkit nem engedtek, mert elvileg bármikor elindulhatunk. Időközben azért megtankoltak majd újra az egekbe emelkedtünk, mihelyt enyhült az idő és felvettük az irányt Budapest felé. Végre.

A várt éjfél helyett, a londoni időjárásnak és a késésnek köszönhetően reggel 6 után értünk földet Ferihegyen. Persze mire kikaptuk a poggyászunkat és beértünk a belvárosba – hála a gyakran elfüstölő 3as metrónak – már 8 óra lett. A lakásunk felé tartottunk, amikor úgy döntöttem elegem van a metróból és a Corvinon felszálltunk a 4,6-ra. Nem is kellett mondani, hogy szegény Marcus mindenki hogy bámulta. Pedig már egyáltalán nem ritka látvány egy Afro-Amerikai Pesten. Amíg a villamoson ültünk, úgy döntöttem felhívom anyámat. Bár nem voltam bene biztos, hogy nem tudja, hogy itthon vagyok. Lala szája eléggé eljár néhanap.

- Szia? – Vette fel furcsállva. Nagy nehezen felrángattam a bőröndöt a trolira. Időközben átszálltunk.

- Szia, anyu – vigyorogtam – mit szólnál, ha hazamennék egy pár napra? – Velem szemben ült Marcus.

- Féltelek a repüléstől, ne mászkálj annyit…

- Ó, a francba, le kell lőnöm a poént – sóhajtottam. – Épp a trolin ülök.

Pár másodperc csend. Mit csinálhat a túloldalt?

- Miféle trolin? New Yorkban is van troli?

- Anya… - mondtam unottan. – Itt szállunk le – intettem a fejemmel Marcusnak – Épp most szálltam le a téren a troliról. Pesten vagyok, anya! – Mondtam izgatottan.

- Viccelsz?

- Nem, itthon vagyok. MEGLEPETÉS! – Nevettem. – Délután megyünk haza – néztem barátomra. – Erre gyere, néztem az utcánk felé és nyomomban a gurulósommal elindultunk a lakásunk felé.

- Kivel jöttél? Natalievel?

- Nem – kuncogtam gyerekesen. – Ideje, hogy hazavigyem a pasimat, nem gondolod?

- A PASIDAT? – Hitetlenkedett a túloldalt. – Neked barátod van? Miért nem tudok róla? Milyen komoly? – Faggatott.

- Bármilyen is, ha előítéletes leszel, fogom magam és elmegyek! Mellesleg tud magyarul – dobtam be a trükköt.

- Jaj Emelie… - kezdte mérgesen, de közbeszakította magát. – Mikor jöttök? – Sóhajtott.

- Csak 5, 6 fele. Még Lalával találkozunk.

Már lassan a lakás elé értünk.

- Főzzek valamit? Jaj, szólhattál volna előbb is.

- Tudom, bocsi, de meglepit akartam.

- Ja, te és a meglepetéseid… Na, mi legyen a kaja?

- Fasírtot, tudod, azt a tepsiset – néztem Marcusra. – Marcus imádja a fasírtomat.

- Minden főztjét imádom! – Kiabálta bele a telefonba barátom, majd felnevetett.

- Ez ő volt? – Lepődött meg anyám.

- Igen – sóhajtottam. – Na, jó, most megyek, mert meg akarom lepni a házaspárt is a melóban. – utaltam a bátyámékra.

- Nekik nem szóltál?- Förmedt rám.

- Nem hát. Majd felveszem a reakciójukat, oké?

- Jaj, Effie! – Látom lelki szemeim előtt, hogy a szemét forgatja. – Jólvan, gyertek. Szia.

- Szia, anyu. – Köszöntem el és leraktam.

Megálltam a lakás előtt.

- Megjöttünk – ütöttem be a kapukódot. – Gyere!

- Add azt ide, - vette ki a kezemből a bőröndöt – te félkarú rabló.

- De szemét vagy! – Csodálkoztam. – Ez egy harci sérülés! – Néztem le a begipszelt kezemre, és a rajta rózsaszínen világító óriási péniszre, amit még Nat rajzolt. – Kösz… - adtam át a bőröndöt.

- Tudod, hogy nem úgy értettem…

- Tudom, de azt is tudom, hogy te szerettél volna a rózsaszín bőröndbe pakolni…

- Veled nem éri meg vitatkozni! – Mondta fejcsóválva angolul, mégis vigyorgott.

- Hé! – Fordultam felé. – Csak magyarul! Megegyeztünk!

- Az alku ez a része rám vonatkozik, de mi van a rád eső résszel? – Méregetett.

- Elhoztalak Budapestre. Európába.

- Nat fizette, már nem azért…

Jogos…

- Kapsz fasírtat. – Karoltam át a nyakát és megcsókoltam. – Megfelel? – Mondtam két csók közt.

- Meglehetősen. – Vigyorogta.

*

Lepakoltuk a cuccainkat és miután beugrottunk a pékségbe kajáért, Sára munkahelye felé vettük az irányt.

- Ez a cucc finom. – Mutatott a kajájára. – Mi ez?

- Túrós rétes – pillantottam fel rá, majd kézen fogva sétáltunk tovább a troli megállóig. – De a házi az finomabb, majd ehetsz azt is.

- Anyukád csinál nekem? – Ragyogott fel a szeme.

- Nem, de ahogy ismerem, már rég tudja a szomszéd is, hogy itthon vagyok. A nagyi meg mindig az első, akit anyu felhív. Csoda, hogy még nem hívott.

És abban a pillanatban megcsörrent a telefonom.

- Aki a falra festi az ördögöt… - somolygott rám Marcus.

- Ki más lenne, – kapartam elő a telefont – ha nem a… – Szóltam bele – Mama! Szia!

- Itthon vagy? – Kérdezte rögtön.

- Anyu leadta a drótot, mi? – Nevettem – igen, itthon vagyok…

- Mikor jössz felénk?

- Hétfőn – vágtam rá – vagyis vasárnap, és ott is alszunk. Viszem a „pasasomat” is, mit szólsz hozzá?

- Most vasárnap?

Leragadt a lényegnél.

- Igen, mama – karolta ismét Marcusba boldogan. – Holnap Cami szalagavatóján leszünk, aztán pedig bulizni megyünk. De aztán vasárnap csak a tiéd, papáé, és Bercié vagyok. – Berci az mama macskája.

- Redben, mit süssek?

- Túrós rétest! – Mosolyogtam Marcusra, aki hitetlenkedve csóválta a fejét. – És bablevest.

- Babot? Biztos vagy benne. – Kételkedett.

Ja, hupsz, igen, Marcus előtt még nem pukiztam, bezzeg ő állandóan rotyog, mint egy géppisztoly. A bab nem tette jót a kapcsolatunknak…

- Akkor legyen valami tészta!

- Okéka – nevette, engem meg elárasztott a büszkeség. Én tanítottam neki az „okékát”. – Mit csinálsz most?

- Megyek és meglepem Garyt meg Sárát.

- Rendben, majd még hívlak. Szia!

- Szia! – Alig mondtam ki már letette. Nem szeret sokat telefonálni.

Marcusra pillantottam.

- Bevetem minden forrásomat, hogy kielégítsem az ízlelőbimbóidat – dobtam egy puszit az arcára.

- Lehetetlen vagy. – Mosolygott. A leszállás óta le sem fagyott róla a vigyor. – Köszönök mindent.

Válaszul csak lágyan rámosolyogtam.

- Messze vagyunk még?

- Nem, az ott szemben. – Mutattam az út túloldalán lévő épületre. – Most pedig őket lepem meg!

- Kölcsön kenyér visszajár. – Nézett rám Marcus. Furcsállva pillantottam fel rá. – Tudod, ők is beállítottak Nat szülinapján…

- Ja, az mekkora ciki volt… Azt hittem odarohan és szétver, amiért rajtakapott, hogy a pulton smároltunk.

- Akkor szerinted én hogy féltem!? – Kuncogta.

- Na, gyere, lepjük meg őket!

Elővettem a telefonom, és a bátyám számát kerestem ki. Odaültünk az épülettel szemben lévő padhoz, és elkényelmesedtünk. Vagyis, hát az úgy volt, hogy Marcus ölében kötöttem, ki, mert hideg volt a pad. November van, na…

Az iroda a földszinten volt, így láthattam a tesómat is, és Sárát is. Gary az asztalon ülve beszélgetett jegyesével, aki a gépet nyomkodta, nem túl elmélyülten. Valószínűleg nincs bent a főnökük.

Felhívtam hát…

Láttam, amint kiveszi a bal zsebéből a készüléket és furcsállva mutatja Sára felé a kijelzőt. Kicsit hezitált, de aztán csak felvette.

- Nem fog ez neked sokba kerülni? – Kérdezte rögtön.

- Szia, neked is.

- Mit akarsz Effie? Dolgozunk. – Sóhajtott. Ó, a kis sunyi!

- Sok a munka?

- Igen, sok.

- annyira sok, hogy Sára asztalán ülve himbálod a lábad, miközben ő dolgozik? – Flegmáztam.

- Te….?

- Tetszik az új cipőd, élőben tényleg jobb, mint képen. – Nevettem. – Adidas, ugye?

 - Te látsz minket? – Kérdezte ijedten.

- Igen, mindent látok, én vagyok az Orákulum… - sóhajtottam a szememet forgatva. – És te is látnál, ha kinéznél azon az óriási ablakon… ránk.

Lassan fordult meg és ijedten kitekintett az ablakon. Leesett állal indult meg a bejárati ajtó felé. Egy szál pólóban jött ki az ajtón, miközben mi kabátba ültünk.

- Husó! – Mondta vigyorogva és odalépve hozzám szorosan átölelt. – Mit kerestek hát ti itt? – Nézett most Marcusra és vele is lepacsizott.

- Hellóka – csapott bele Marcus.

Sárára néztem, aki az ajtóban állt ledermedve.

- Szia, Sára! – Öleltem át őt is.

- Uram Atyám – csodálkozott – sziasztok. Hát ti?

- Ezt kérdeztem én is… - tette szét a kezét tesóm csodálkozva.

- A kalamajka után kellett egy kis szünet – morogtam. – Mellesleg holnap Cami szalagavatója van és oda is hivatalosak vagyunk.

- Oké, - furcsállta Sára. – Miféle kalamajka? Addig gyertek be, meg lehet fagyni kint.

Az iroda kellemes melege és a puha fotelok társaságában folytattuk a csevegést.

- Volt egy aprócska incidens – húztam el a számat, és közben levettem a kabátomat. A pólóm miatt le sem tagadhattam a begipszelt alkaromat.

- Te meg mi a lófaszt csináltál? – Kérdezte idegesen.

- Röviden és tömören, - kezdte Marcus mellőlem – a biosztanár kicsit megkattant… és … - nézett rám, én pedig bólintottam. Nekik elmondhatjuk a teljes sztorit. – Elvittek minket egy atomreaktorba, ahol volt… - megakadt, aztán sóhajtott. Sokkal érzelgősebb, mint én.

Én…Szikla vagyok.

- Öhmmm…. Kaptam egy dózis idegmérget, elraboltak, aztán adrenalint kaptam, aztán a reaktor üzemi területén, majdnem megöltek, mármint, szó szerint… aztán meg eltörtem a kezem a jobb horgom miatt. Igazából Marcus szülei a nemzetbiztonságnál vannak és ők elvettek valamit, amit vissza kellene adni, de nem, aztán meg a biosztanár volt a hunyó, aztán ha nincs Ivan, akkor már rég halott lennék. – Pörgettem le az egészet, majd a végén egy édes vigyorral tálaltam a lefagyott párnak.

- Hogy mondod? – Képedt el a bátyám.

- Igazából, én teljesen okés voltam, mert simán elintéztem volna a csávót, de tudod, miután olyan sokat néztük a „Bekasznizva külföldönt”, azért kicsit befostam – ismertem be. – Marcust azért jobban féltettem. – Néztem rá és ő csendesen átkarolt. – Gebasz volt.

- Ugye csak viccelsz – kerekedett el a szeme mégjobban. Sára csak meredt a kezében lévő kávésbögrére.

- Don’t worry – szóltam angolosan – minden oké. Kaptam egy pár monoklit, meg a jobb horgom csonttörő sikert aratott – nevettem.

- Hogy tudsz ezen nevetni? – Szörnyülködött.

- Én sem értem – morogtam Marcus.

- Ki az az Ivan? – Szólalt meg végre Sára is.

Na és innentől jött a sztori Ivanról, papáról, a dutyiról, meg, hogy mi volt még a reaktorban, beleértve Mátét is. Elmeséltük a dolgot Dennisről meg Yanaráról is, a végén pedig oda lyukadtunk ki, hogy a bátyán féltve ölelget, közben pedig én vigasztalgatom, hogy minden oké, és hogy tudok magamra vigyázni, mint kiderült.

- De ezt nem mondhatjátok el senkinek! – Kötöttem le rájuk nézve. – Senkinek!

- Még csak az kéne, hogy apukátok magánakcióba kezdjen – mondta Marcus. – Elég nekem őt leállítani. – Mutatott rám. Garyék érdeklődve nézték, mit akar ez jelenteni. – A hölgy bosszút esküdött – forgatta a szemét.

- Maradj ki ebből! – Mordult rám. – Te meg vigyázz rá, nagy szájharcos, az biztos! – Sóhajtotta.

- Ez, de durva. – Mondta Sára még mindig döbbenten ülve.

- Mindegy! – Ugorottam fel ültemből. - A lényeg, hogy élünk, és minkenki oké, Tools meg rohadjon ketté, - kaptam fel a kabimat a székről – Lala meg már vár ránk.

Marcus is felkelt és segített felvenni a kabátot.

- Szád lapos! – Mondtam a bátyámnak és Sárát is megölelgettem. – Nyugi Bambi! – Simítottam végig vékonyka karján. – Otthon találkozunk!

- Te, hogy tudsz ilyen nyugodt maradni? – Fakadt ki.

Hé, állj le, kisanyám, nem téged raboltak el, ENGEM!

Megrántottam a vállam.

- A gyakorlat teszi a mestert, nem?

*

- Szia, Csajszi! – Ölelt át barátnőm.

- Lala! – Nevettem.

- Na, mi van, bosszúálló vagy még? – Utalt Toolsra.

- Rendíthetetlenül…

- Reméljük, még nem sokáig – lépett oda Marcus is, és a kezét nyújtotta. – Marcus, szia.

- Atya, Ég! – Képedt el Lala. – Szia, Lala vagyok. Te beszélsz magyarul?

- Igen, ugyanolyan jól, mint az angolt – mosolygott rá kedvesen.

Ajánlom, hogy kedves legyen hozzá. Harapok, ha nem!

Egy ideig csak nézte barátnőmet, majd engem nézett. Felváltva cikázott a szeme köztünk.

- Ti…

- Igen, tudom, - nevettem – rohadtul hasonlítunk. Egyébként meg unokatesók is vagyunk.

- Hú, de imádtuk, amikor összekevertek minket a gimiben – forgatta a szemét.

- Én úgy élveztem – mosolyogtam Marcusra.

- Értem – bólintott vigyorogva. – mit szeretnétek csinálni?

A plázában vagyunk, szóval csak egyről lehet szó.

Somolyogva odafordultam unokatesóm felé, aki szintén úgy tett, majd sejtelmesen húzogattuk a szemöldökünket.

- Béb, ara gondolsz, amire én? – Kérdezte vigyorogva.

- Hát, ha te is arra gondolsz, amire én…. – vigyorogtam vissza.

Mindketten Marcus felé kaptuk a fejünket és felkiáltottunk.

SHOPPING!

*

- Hé, nem is az én kezemet fogod? – Mondta Marcus mímelt sértődöttséggel.

A jobb kisujjammal Lala kisujját fogtam, ez volt a mi kézfogásunk.

Elnevettem magam és összekulcsoltam a bal kezem Marcuséval. Szörnyülködve rámosolyogtam és ráhajtottam a fejem a vállára.

- Jobb?

- Sokkal – sóhajtott.

A bevásárlóközpontban mászkáltunk. Már vagy 8féle boltban voltunk, és Lala szerintem felvásárolta a szüleit a vagyonukból is. Aztán egy ismerős kobakot láttam meg a kajálda előtti sorban.

- Figyeld, ki van ott! – Mutattam a Burger King előtti óriási sor elejére.

- Az Máté? – Furcsállta Marcus is. – Mióta van itthon?

- Fogalmam sincs – rántottam meg a vállam. – Meglepjük?

- Aha – bólogatta. Marcus mindig bene van az ökörködésben.

Odasettenkedtünk mögé. Épp leült egy boxba. A bele szemben lévőre mosolyogtam és a szám elé mutattam az ujjammal, nehogy szóljanak neki.

Két oldalról átnyúltam a vállai felett és loptam egy szem krumplit, meg elvettem a gyömbérjét. Bekaptam a falatot, és elégedetten huppantam le mellé az üres székre. Felnevettem, miközben egy újabb szem krumplit loptam.

- Szia, Matyi – kuncogtam.

- Már megint ti – nyögte és fájdalmasan mért végig.

*

- Na? – Kérdeztem és a kezemet az ölemben pihentettem.

- Egész jó – válaszolta Máté és a röntgen képet vizslatta a csuklómról.

Berántgatott minket az apja rendelőjébe és megröntgenezte a kezemet. Ha minden oké, talán leveszi a gipszet.

- Egész jó? – Kérdeztem mérgesen. – Komoly?

- Mit takar az egész jó? – Kérdezte karba font kézzel Marcus. Mellettem állt, amíg a műtőasztalon ültem.

- Jó az, hogy nem volt eltörve, de megrepedt, ezért fájt annyira – sóhajtotta. – Viszont hála a gyors csontképződésnek… le lehetne venni a gipszet.

- Tényleg? – Reménykedtem. – Akkor?

- Hála az égnek – könnyebbült meg Marcus is.

- Most nem érek rá – emelte le a kabátját a fogasról. Holnap gondolom te is jössz a szalagavatóra, szóval majd vasárnap talán.

- Miért nem tudod most? – Könyörögtem. – Kérlek.

- Nem lehet, Effie – nézett az órájára. – Így is késésben vagyok. Francba! – indult meg a kijárat felé, mi pedig követtük.

Felkapta a bőrdzsekijét és sietősen ment előttünk.

- Miért? Mi fontosabb nálam? – Kötözködtem.

- Az életem?! – Nevette égnek emelt kézzel.

- Az életed? – Háborodtam fel. – Te…

- Randija lesz. – szakított félbe Marcus.

Elkerekedet szemmel nevettem.

- Komoly? Ismerem? Ki az? – Záporoztam meg a kérdéseimmel a „doktoromat”.

- Holnap találkozunk! – Intett, majd bepattant a kocsijába és elhúzott.

- tuti ismerem – nevettem Marcus felé. – Máskülönben mondta volna, hogy ki az.

*

- Jézusom, miért van itt ilyen hideg? – Vacogott Marcus.

Kikapta a bőröndöket a busz aljából és összehúzott szemmel méregetett.

Nevetve néztem körbe és élveztem, ahogy átjár a fagyos hideg.

- Ez Észak! – Mosolyogtam. – Itt mindig hidegebb van!

- Utálom a hideget! – Morogta. – Olyan, mintha Alaszkában lennénk! – Nézett rám szúrós szemmel. – Húzd össze a kabátot, meg fogsz fázni!

- Ugyan, - mondtam pökhendin és a fejemmel a lakások irányába böktem – csak idáig jövünk. Itt lakunk.

Marcus felpillantott a sárgára festett társasházra. Az arcán egy pillanatra kétségbeesést láttam. Próbálta leplezni, de nem nagyon ment neki.

- Apa még nincs itthon – nyugtattam meg. – Nincs ott a kocsink.

Az ajtóba érve bepötyögtem a kapukódot és Marcus ismét megállított.

- Mennyi kódot tartasz te a fejedben? – Kérdezte kíváncsian.

- Rengeteget – vigyorogtam sejtelmesen.

- Na, de most komolyan, mennyit? – Húzott közelebb magához.

- Hát, lássuk csak. Ott van a pesti, a miénk, Majáéké, Laláéké az itthoni, anya főnökének 3 kódját tudom. Bronxban ott a tiétek, a miénk, a szekrénykódom, Natalié, Ivoryé, Jacksoné, a TIÉD! – mutattam rá, mire lepődötten nézett rám. – Igen, bocsi, egyszer meglestem. Ja meg ott a telefonon a zár, azt is tudom, kb. mindenkiét. Kivéve anyuét, azt sosem tudtam megfejteni. Talán minden nap más a kód. – Merengtem el.

- Na, gyere ide, te „Kódkiráynő” – letette a kezéből a táskát és a nyakamnál fogva maga felé vont egy csókra. – Jó, hogy a Da Vinci kódot nem tudod. – Mondta két csók között.

- Azt is tudom, ne légy nevetséges… - kuncogtam. Ó, de édes volt a csókja.

Hmmm…

- Lehetetlen vagy… - mosolygott, miközben a szája az enyémet súrolta.

- Minden lépcsőházban smárolni fogunk? – Suttogtam halkan.

- Az csak tőled függ – rántotta meg a vállát.

Szemforgatva indultam meg felfelé a lépcsőn. Amikor megláttam anyut az ajtóban állva, rávigyorogtam és a nyakába borultam.

- Szia, babám! – Ölelt át.

- Hali – engedtem el és a mögöttem szerényen vigyorgó Marcusra néztem.

A fekete bőre annyira elütött a fehér lépcsőházi faltól. Olyan volt, mint egy nagy fekete folt. Az a fekete folt, a rózsaszín bőröndömmel.

- Anya, - sóhajtottam – ő itt Marcus, a barátom.

- Nagyon örvendek, – mosolyogta anyám felé - Miss Wood.

- Szintén, de kérlek, hagyjuk ez a Miss Wood dolgot…

- Hívd Marika néninek, Sára is azt szokta. – Rántottam meg a vállam, anyát közbevágva.

- Ja, Sára is – forgatta meg anyám a szemét és bement az ajtón.

Marcus értetlen tekintetére csak legyintettem. – Most fagyos a hangulat.

*

- Nos, - kérdeztem kíváncsian – milyen?

- Az otthonod? – Bólintottam.

A nappaliban ülve beszélgettünk. Már megvacsoráztunk és a házban is körbevezettem fiúmat.

- Cuki – nézett körbe. – Olyan kis otthonos, olyan, kicsit vintage, mégis kicsit modern. Olyan aranyos, mint te. – Mosolyogta.

- Ó, sok mindent lehet rám mondani, de hogy aranyos? Én? – Utalásképp a begipszelt kezemre néztem.

- Harciasan aranyos, megfelel?

- Meg – sóhajtottam és ráborultam a vállára.

Anyám még nem kérdezte meg, hogy hogy törtem el. Párszor láttam, ahogy szuggerálja rajta azokat a rajzokat, amiket a többiek készítettek. Főleg az óriási rózsaszín péniszt.

Most is a kezemet nézte töprengve.

- Mondd… - fordultam felé várakozóan.

- Azon töprengek, hogy miért is van begipszelve?! – Nézett rám szúrós szemmel. – Ha már itt tartunk…

Marcus várakozóan sóhajtott, hogy mit hazudok.

- Papucs nélkül mászkáltam a konyhában, és elestem egy kisebb pocsolyában. – Mondtam morogva.

- Papucs nélkül? – Emelte fel a hangját.

Ez azért jó alibi, mert utálok otthon papucsban mászkálni. Anyu persze állandóan rám kiabál, hogy vegyek fel egy lábbelit.

- Én is mondtam neki, hogy fel fog fázni – sóhajtott Marcus. – Nem hallgatott rám… - nézett rám komoran.

Hát persze, hogy most is Toolsra kell céloznia…

*

- Babám, - jött be anyám a konyhába. Épp holnapra csomagoltunk szendókat. – Apád 5 perc múlva itt van. Menjetek le elé! Elvileg sok cucca van, de Gary még nincs itthon!

Sóhajtottam és Marcusra néztem.

- Semmi baj nem lesz! – Mondtam angolul.

- Azt mondtad nincs angol! – Nézett rám ijedten.

- Gyere! – mosolyogtam kedveskedően és kifelé húztam.

Felkaptam a kabátom és papucsban lementünk a lépcsőházban. Marcus végig nagyokat sóhajtott. Kicsit viccesnek találtam a szituációt. Boldogságomnak kuncogással hangot is adtam.

- És… - kezdte idegesen – mégis… hogy fog viszonyulni hozzám? Ugye… ugye nem nyír ki?

Kétségbeesetten fogta a kezemet és gyűrögette az ujjaimat.

- Ugyan, miért nyírna ki? – Néztem rá nyugalmat sugározva. – De nem tusom, hogy mit fog gondolni – sóhajtottam én is. – Soha senkit nem hoztam még haza…

- És Q? – Furcsállta.

- Azt nem vették komolyan. 14 voltam.

Te jó szagú medvetalp! Csak most jut az eszembe, hogy bármikor összefuthatok vele is. Most nem egy óceán választ el tőle, hanem csak egy kilométer, vagy annyi se.

A gondolataimat apa szakította meg azzal, hogy beparkolt elénk a kocsival. Leesett állal és elkerekedett szemmel bámult rám. Pár másodperc múlva leállította a kocsit és furcsállva szállt ki az Opelból.

- Husom! – Mosolygott lepődötten.

- Sziaaaaa… - ugrándoztam oda hozzá és átöleltem. – Apuci, – vigyorogtam – ő itt Marcus. – Fordultam hátra a barátom felé.

- Tiszteletem! – Fogott kezet apámmal. - Marcus Moore.

Apa furcsállva, de kezet fogott vele, aztán kérdőn rám nézett.

- Megtanítottad magyarul köszönni?

Jaj, APA! Forgattam meg a szemem.

- Nem, Uram, - kezdte Marcus – a nagymamám magyar.

- Értem – bólogatott méricskélve.

Valahogy éreztem, hogy kemény menet lesz.

- Fiúk, mindjárt megfagyok! – Vacogtam. – Menjünk fel!

- Ki kell még pakolni hátulról. A gyerek? – Utalt bátyámra.

- Még nem jöttek – mondtam, majd a csomagtartóhoz mentünk. Egy csomagot nyújtott felém.

- Ezt fogd meg, Husikám.

- Nem tudom, – nevettem – elestem és eltört a kezem.

- Majd én – szólt közbe Marcus és elvette a csomagokat. – Segítek felvinni. – Mondta és még egy szatyrot elvett. – Van még valami?

- Csak ez a táska. – Kapta fel a vállára apa. – Mehetünk – csapta le a csomagtartót.

- Dolgos gyerek – mondta nekem apu németül, amin meglepődtem. Csak néha beszéltünk így, főleg, mert nekem kellett a suliba, de eddig még így soha. Részben mert apa tök pocsék belőle.

De most az egyszer megértem őt. Ha Marcus nem tudna magyarul, akkor úgy mondaná, de mivel tud, csak a német maradt, mint titkos nyelv.

- Ez plusz pont – kacsintott.

- Opelja van, ami zöld. – Válaszoltam lelkesen.

- Akkor plusz kettő.

Elnevettem magam és Marcus kérdő tekintetére lettem figyelmes. Nem tetszett neki, hogy nem érti, miről van szó.

- Majd elmondom – váltottam angolra és rámosolyodtam.

*

- Túléled? – Súgtam neki.

- Igen.

Már éjfél is el volt, de az időeltolódás miatt nem bírtunk elaludni. Összebújva feküdtünk a nappaliban megvetett ágyon. Teljes volt a csend, csak a szüleim szuszogását lehetett hallani.

- Örülök, hogy itt vagy velem. Most mindennél jobban szükségem van rád. – Suttogtam.

- Itt vagyok, és addig leszek, ameddig azt szeretnéd.

Közelebb hajolt és megéreztem az ajkát az ajkamon. Lágyan csókolt, úgy ,hogy belebizsergett a lábujjam is. Magamhoz húztam és átkaroltam a nyakát, a keze lecsúszott a tarkómról és a hátamat simogatta. Elmerültem a csókban, édes volt és bíztató.

- Aludnunk kéne – suttogtam. – Holnap baromi hosszú napunk lesz.

- Rendben. – Mormolta, és még egy puszit adott a számra.

Ráfeküdtem a mellkasára, ő pedig lágyan átkarolt.

- Jó éjt, Effie!

- Jó éjt, Marcus…

-*-