Chapitre 21 - This was me, before you

...

Hellobelllo, Mindenki!

Elhoztam hát a 21. részt is. Kicsit rövidke lett, de felvezet egy újabb bonyodalmat, ami azon az estén történik majd.

Nem tudom mit írhatnék még, szóval ha időd engedi, hagyj magad után jeleket, hogy megértsem mi folyik a fejedben !

XXI.

Kora reggel volt. Ki bújtam Marcus öleléséből és óvatosan kikeltem az ágyból. A telefonomat a kezembe kapva mentem ki a konyhába. Csak fél 6 körül járt, de apa már ébren volt. Mindig korán kelt.

Már a tűzhelynél állt, és Bacont sütött.

- Szia – mondtam neki álmosan és hátulról átkaroltam.

- Jó reggelt, Husom! – Hangsúlyozott ki minden betűt. Ebből könnyen leszűrtem, hogy jó kedve lehet. – Bacon jó lesz?

- Nyami – vigyorogtam még mindig rajta csimpaszkodva.

Megfordult, így most belenyomhattam a fejem a puha hasába. Hát igen, szép kis sörhasat növesztett.

- Szóóóval... - nyújtottam el. A Marcus témát most kellett megbeszélnünk. Addig, amíg anya is, meg Marcus is alszanak. – Mit gondolsz?

- Milyen a családja? – Kérdezte és visszafordult a bacon felé.

- A szülei a kormánynak dolgoznak, ezért Washingtonba laknak. Marcus a nagyijánál lakik, aki magyar. – Mondtam zavartan, mintha jelentenék, vagy felelnék neki. - És van egy bátyja, Tate… ő egy igazi idióta. Az a vicces fajta. Ő meg katona, a légierőnél van, de csak januárban megy vissza a seregbe. Azt hiszem kb. fél év és végleg leszerel – meséltem.

Apa végig türelmesen hallgatott. Ritka, hogy valami érdekli, de most persze apuci pici husikájáról van szó…

- És meddig jutottatok el… úgy értem… - fordult még inkább elfele zavartan. - Jaj, csak ezt ne! Sohasem beszélgettem apával a fiúkról… így meg főleg nem. – Ha bánt, én… - kezdte fenyegetően.

- Jaj, APA! – Korholtam le. – Nem, még nem feküdtünk le. – Suttogtam, mintha államtitkot fecsegnék ki. – Megbeszéltük, hogy várunk vele, amíg komolyabbra nem fordulnak a dolgok. Szóval, jól elvagyunk.

- Az én kislányomnak barátja van – sóhajtotta – már felnőtt nő vagy.

- Hát, ne bízd el magad, egy ideig még neked kell eltartanod – bólogattam eltökélten.

- Szóval akkor ó a „szőke herceg fehér lovon”?

Hát én inkább úgy mondom, hogy a „csoki-herceg zöld Opelban” – jelentettem ki.

- Csoki-herceg? Komolyan? Nem tűnünk ezzel, nem is tudom, rasszistának? – Húzta el a száját.

- De olyan édes – nyávogtam neki. – Régi vágású, virágot hoz, moziba visz randizni, ilyenek, érted…

- Ezek szerint tényleg tetszik. – Ráncolta össze a homlokát.

- Nagyon. – Bólogattam apukém felé. – Máskülönben meg minek hoztam volna haza? – Vontam fel a szemöldököm kérdőn.

*

A nappaliba visszatérve Marcus még mindig aludt. A keze lelógott az ágyról és utánam tapogatózott, egyre ijedtebben.
Elmosolyodva rajta, visszadőltem mellé és lágyan megsimítottam az arcát.

Szapora légzése lelassult és lassan kinyitotta csodás kék szemeit.. Csodásan csillogtak a reggeli halvány fényben.
Párat pislantott, majd rám nézve elmosolyodott.

- Jó reggelt álomszuszék. – Simítottam végig ismét az arcát. – Mit álmodtál?

- Hogy eltűntél, – mondta sóhajtva – de eztán megtaláltalak. És mire kinyitottam a szemem, rájöttem, hogy nélkülem sehova sem mennél.

- Az igazat megmondva, már voltam ruhát venni és a zöldségesnél is. Ja, meg megittam egy kávét a presszóban is – hadartam.

- Tényleg? – Kerekedett ki a szeme.

- Nem – nevettem az arcába és közelebb bújtam hozzá. – Nélküled nem mennék sehova.

- Istenem, miért dőlök be mindig, amikor hazudsz? – Nevette felém, mire megrántottam a vállam.

- Ez is csak gyakorlás kérdése…

*

Miután gyorsan végigvezettem Marcust a mi kis városunkon, és ellátogattunk a régi házunkhoz is falura, hirtelen dél lett és ideje volt elkezdeni készülődni a szalagavatóra.

- Mit veszel fel? – Kérdeztem tőle, ahogy köntösben és turbánba csavart hajjal leültem mellé a kanapéra.

- Miért? Csak nem össze akarsz öltözni? – Vonta fel a szemöldökét.

- A helyzet az, hogy tudatni akarom mindenkivel, hogy TE az enyém vagy! – Böktem felé. – Nem pedig szabad préda.

- Rafkós vagy, ugye tudod? – Mosolyodott el.

- Nincs nála nagyobb – jött be a bátyám és szokásához híven rácsapott a hátsómra. – Kinyitom Sárának az ajtót.

- Hé… - nevettem felé. – Szóval?  Tértem vissza az eredeti kérdésemre.

- Nat a piros nyakkendőt rakta be, merthogy te a vörös Prada -ban leszel – forgatta meg a szemét.

- Neked van egy Prada ruhád? – Háborodott fel az éppen az ajtón belépő Sára.

- Szia, Bambi – köszöntötte a bátyám.

- Szia, Sára – álltam fel egy puszira. – Köszi, hogy megcsinálod a hajam.

- Sziasztok – köszönt Marcusnak is. – Jó, hogy szóltál, majdnem elfelejtettem!

Áthívtam reggel, hogy műveljen valamit a fejemmel, mert a fodrász szombaton nem fogad.

- Szóval, hol is van az a Prada ruha? – Kérdezte izgatottan.

*

Apa kivitt minket a vasútállomásra, ugyanis nem értük volna el a kettes vonatot. Mivel az ünnepség a volt gimimben lesz, a vonat az egyetlen, ami oda levisz. A menetidő másfél óra, szóval a ruhámat külön magammal kellett vinnem, nehogy elüljem. Ellenben Marcus ingje gyűrhetetlen, a zakót meg csak lekapta, szóval sokkal kevesebb dolga volt, mint nekem, aki még plusz cipőt is hozott magával.

A vonaton egymással szembe ülve társalogtunk. Mivel utálom, hga hallják, hogy mit beszélünk, kivételesen angolul ment a csevegés.

- Szóval, ez a Cami, most ez lány, vagy fiú? – Kérdezte barátom felvont szemöldökkel, közben pedig épp egy macskát rajzolt a gipszemre.

- Ez most hogy jött?

- Nem tudom eldönteni. Cami, mint Camilla, vagy Cami, mint… - gondolkodott. – Van egyáltalán fiúban ilyen?

- Majd meglátod! – Kuncogtam – Túl kíváncsi vagy! Viszont meg kell majd ismerned a barátnőimet is!

- Mi? Nem csak Lala van? – Kérdezte kétségbeesetten.

- Nem, ott van Maja, Gréti, Emese, meg, ha szerencséd van, akkor Julcsi, Kinga, Tea, Anett, Fanni… - Soroltam.

- Én nem tudom ezeket mind megjegyezni! – Pislogott rám.

- Én is megjegyeztem a Te haverjaid nevét, pedig ők igazán nem a szívem választottjai – pökhendiztem felé. – Ott van Oliver, Mike, Miles, Kevin, Tate, JACKSON, - hangsúlyoztam ki, hogy a haverja, de akkor is majdnem megerőszakolt a saját szobámban – na meg ott van Joe is, vele is jóban vagy, úgy tudtam. – Forgattam meg a szemem mérgesen. – Bárhol is van, remélem, nem kap levegőt.

- Ne kezd megint! – Morgott és sóhajtozott mérgében.

Ezzel bezzeg ki tudom hozni a sodrából, mással meg nem…

- Most bulizni megyünk, szóval ne bosszúállóskodj! – Sóhajtott. – Amúgy ez most egy buli lesz, ugye?

- Hát nem egészen. Buli lesz, de csak a 2x másfél óra ünnepség után. – Marcus szeme elkerekedett. – Ez nem olyan, mint nálatok a Prom.

- De ugye nem unalmas?

- Az első fele neked tutira az lesz, a második meg úgyis a műsortól függ. – Rántottam fel a vállam. – Lassan szedelőzködj, mindjárt leszállunk – mutattam ki az ablakon a városra. – Ó, nézd, itt raboskodtam 4 évig! – Mondtam, mire Marcusból előtört a nevetés.

*

A suliba felérve átöltöztem és leadtam a cuccunk a ruhatárba. Megfordulva, a folyosó végén megláttam a vigyorogva közeledő Camit.

- Effie! – Jött felém tárt karokkal és átölelt.

Az erős arcszesz szaga azonnal belepte a tüdőmet.

- Camiiii – öleltem vissza. Olyan boldog voltam, hogy láthattam.

- Hát, tényleg itt vagy! – Nézett végig rajtam.

- Hát meghívtál, ki nem hagytam volna – mosolyogtam. – Amúgy, hallod, kicseszettül jól áll ez a szmoking.

- Tudom! – Húzta ki magát, és végigsimított az afro haján is.

Tipik Cami.

- Babe, - állt mellém Marcus hirtelen és a derekamra tette a kezét, jaj a kis féltékeny.

- Ja, igen – kaptam észbe látványosan. – Marcus, ő itt Cami. Cami, ő pedig Marcus, a barátom – mutattam be őket egymásnak magyarul.

- Nagyon örvendek, - nyújtotta a kezét – Camilo Gonzalez.

- Szintén, Marcus Moore. Köszi, a meghívást. – Fogott vele kezet.

- Idén is táncolsz? – Kérdeztem izgatottan.

- Is? – szólt közbe Marcus.

- Igen, ki nem hagyom – mondta felém, majd barátomra tekintve folytatta. – Tavaly vele táncoltam a keringőt. De sajnos idén más a partnerem.

- Hát most na, nem bukhattam meg – vigyorogtam rá.

- Pedig az a keringő, á de jó volt. – Húzta el a száját. – A zenék is…

- Ja… - merengtem el én is.

- Kezeddel mi van? – Mutatott a gipszemre.

- Bunyóztam – válaszoltam gonoszkásan mosolyogva.

Camilo persze nem hiszi el, ezért csak benyögtem egy „elestem”-et neki is.

- Hú, kapott a fejéhez, majd elindult elfele. – Valószínűleg indult valahova, mielőtt leállt velünk beszélgetni. – Ha nem keresem meg Zsófit a tánc előtt, kinyír. Örültem – fogott ismét kezet Marcussal, nekem pedig csak intett.

- Szia – bólintott Marcus felé. Szerintem egy kicsit meg van fagyva, hogy előtte is volt életem.

- Hé! – Kiáltott vissza a folyosó végéről. – Afterra jöttök?

- Aha – szóltam vissza és ő megint csak intett, majd el is tűnt.

- Tavaly veled táncolt? De azt hogy? – Húzta össze a szemöldökét Marcus.

- Hát még kilencedikben ledumáltam vele, amikor kis szemüveges, dagi srác volt – emlékeztem vissza. – Aztán direkt nem is választottam párt magamnak a keringőre, mert vele akartam táncolni. – Mosolyogtam Marcusra, majd belé karoltam. Megint egy magas voltam vele.

- És ő hova valósi?

- Eredetileg Perui, de itt született Magyarországon. Látnod kellene a húgát, Lizát. Na az a csaj gyönyörű…

- Hé! TE! CULA! – Szakított félbe egy jó kis direkt „tájszólással megfűszerezett női hang. Rögtön tudtam ki az.

Hátratekeredtem, majd elnevettem, amikor megpillantottam barátnőimet magam mögött pár méterrel.

- Cula! – Kiáltottam vissza, majd szlalomozva az emberek közt, de összetalálkoztunk. Itt a squad! - Örültem meg nekik.

- Ezek a barátnőid? – Lepődött meg Marcus.

- Igen, olyanok, mint a te haverjaid, csak nőből vannak, nyugi… Yo, Bicsiz! – Löktem nekik a „gettó” stílust, mire Lala már a nyakamban csüngött, mint aki nem látott egy éve.

*

A műsor lement, mindenki megkapta a kis szalagját – amit jövő hétre a fele elhagy – és már a köszöntőknek is vége lett. Valaki verset szavalt, valaki énekelt, olyan volt minden, mint máskor. A díszítést, mint mindig, a hajdani rajztanárom csinálta. Az az asszony teljes mértékben művész lélek. A tavalyi Valentin napon a halántékát fogva panaszkodott, hogy „ilyen hangos zenével gondolkodni sem tudok…” Csak úgy mellékesen szólva a hangfalakból az All of me „üvöltött”. Ez egy igazi kemény rock.
És ilyenkor nem akad rá ki az ember?!

A nyitó keringő után az osztálytáncok következtek, majd pedig a záró keringőt láthattunk. Marcus teljesen elámulva nézte, hogy mi folyik itt. A végső tánc, a „szülő-gyerek” tánc volt. Mivel ez minket egyáltalán nem érintett, a régi tesi-tanárnőmmel dumcsiztunk. Szőke, Kleopátra haját bohókásan dobálta egy-egy poén elsütése után. Eszembe jutottak az elökörködött tesiórák. Ő is mindig benne volt a bohóckodásban, hisz, mint kiderült, most lesz 35 éves. Már nagyon hiányoztak a minden nap látott arcok, így ez a nosztalgia újra felvillanyozott.

- Effie. - éreztem meg egy lágy kezet a vállamon és hátrafordultam.

- Hali – mosolyogtam Camilo felé.

- Felkérhetlek egy táncra? – Nézett rám, majd az őt méregető Marcusra. – Persze, csak ha a barátodnak is megfelel.

Ki nem szarja le. Gondoltam magamban, de Marcus… Marcus, az Marcus.

- Kíváncsi vagyok… - bólintott Cami felé.

- Jézusom – vezettem Camit a táncparkettre, a még ott szállingózó emberek közé. Fülig ért a mosolyom.

Beálltunk keringő állásba és elkezdett számolni.

- 3, 2…

- 1 – Mondtam és elkezdtük az én tavalyi bécsi keringőmet táncolni. – Tehát még emlékszel a lépésekre!

- Szerencsére megmaradt – forgatott meg, majd kiperdített. – Nyuszihopp, emlékszel?

- Fel ne emelj! Cami, fel ne… - de már késő volt, magához rántott és felkapott a parkettről. – Te jó ég! – Nevettem, de erősen kapaszkodtam a nyakába.

A vörös ruhám vége szállt utánam, és reméltem, hogy senki nem látja a bugyimat.

Lecsúsztatott a földre, és újra alapállásba álltunk.

- És ekkor volt a dubstep rész… - mondta.

- Úgy imádom azt a számot! – Merengtem vissza, majd Cami megszakítva a tánclépéseket, kiperdítet és én belezuhantam Marcus karjaiba.

- Innentől átveszem! – Kacsintott rám.

- Este még vendégem vagy egy Tequilára! – Vigyorogta, majd otthagyott minket és rohant átöltözni.

- Csodásan táncoltál. – Súgta, majd magához húzott egy csókra.

Mikor nem, ha nem ekkor kezdenek el a csajok füttyentgetni, tapsikolni, meg sikítozni ránk.

- Az én haverjaim ilyet nem csinálnak…

- Nem, ők őrjöngenek mint egy majomcsorda…

- Nincs is olyan hogy majomcsorda! – Nevette hitetlenkedve.

- Már hogy ne lenne!

*

- Na és, - kezdte Marcus angolul – most hova megyünk?

A különjáraton ültünk, amivel az after partyra mentünk Camiékkal, meg a többiekkel.

- Megyünk bulizni szívem – karoltam belé ültömben.

- Miért nem a suliban bulizunk? – Értetlenkedett.

- Mert ott most mindent elpakolnak, mellesleg, hidd el, nem akarod te, hogy azt a csürhét – mutattam hátra – a tanárok meglássák bulizni.

- És akkor hova megyünk?

- Valahova egy klubba, amit ilyenkor kibérelnek. Oda. – Mondtam vállat vonva, majd hátrafordulva Camilohoz szóltam. – Cami, hova megyünk?

Furcsállva nézett rám, majd a kezembe nyomta a borosüvegét.

- Fogalmam sincs, miért angolul kérdezted, - nevette – de az Alcatrazba megyünk.

- Bocsi, megszokás – nevettem el magam és meghúztam az üveget, majd Marcusnak adtam. Persze értetlenül bámult rám, de ő is jó nagyot belekortyolt.

- Lassan a hősökre érünk – mondta Cami, ahogy a városligethez kanyarodtunk le.

- Király! – Vigyorogtam és visszadőltem Marcusra.

- Mi az a hősök? – Kérdezte immáron magyarul.

- Az a hősök tere – mosolyogtam. – Felmászol majd velem a lovakra? Légyszíííí.

- Hogy hova? – Nézett végig rajtam a kék szemeivel. – Miféle lovak?

-*-