Chapitre 26 - Shape Of You 18

...

Hellobello, Mindenki!

Élek! Először is, mindenkinek, Boldog Karácsonyt, 

Boldog Új Évet, és lol, 

boldog szülinapot előre is nekem! :D

Kicsit zűrös manapság minden nálam, de végre eljutottam odáig, 

hogy ki tudjak posztolni egy nagyon 

nagyon fontos részt. 

Jó annyira nem fontos, de imádom.

Inkább olvassatok!

Puszi; Miss C.

Ja és öhhhh, 18+ 

XXVI.

A gép rögtön felszállt. Az első osztályú gép előkelő foteljában ülve markolásztam a karfát, miközben elkezdtünk emelkedni. A gyomrom nem bírja a liftezést, főleg nem a gyorsat. A mögöttünk tomboló vihar miatt pedig eléggé gyors volt ez a felszállás.

Marcus idegesen pillantgatott ki az ablakon, mikor érjük már el a megfelelő magasságot. Kék szemei cikáztak köztem, az ablak, és a felettem világító „öveket bekapcsolni” felirat között.

Amikor egy éles csippanás következtében kiólt a lámpa, azonnal kikapcsoltam az övemet, és elnyúlva a törtfehér fotelban hatalmasat sóhajtottam.

Egy hosszúlábú légi-utaskísérő jött be az ajtón, és bocsánatért esedező arccal mosolygott ránk.

- Elnézést a kellemetlen felszállásért, de a vihar nagyon közel volt. – mosolyogta. – Mindazonáltal, szeretném önöket körbevezetni a fedélzeten.

- Köszönjük – mondta Marcus és felállt.

Tekintetemmel követtem, ahogy elindul a nő felé, majd erőt véve magamon, én is utánuk mentem.

A hölgy kinyitotta a mögöttünk lévő ajtót, amely egy kisebb folyosóra vezetett minket.

- Balra van a fürdőszoba - nyitott be, az elegánsan berendezett kicsi fürdőbe. Volt ott zuhanyzó, kézmosó, tükör és persze egy WC is. Minden persze luxusos kinézettel tálalva halványkék színekben. A régi házunkra emlékeztetett, csak ott a sötétkék csempe volt a domináns.

- Jobbra, - ment kifelé – a kormányzó dolgozószobája van, remélem megértik, miért tilos oda a bejárás. Sajnálom, előírás.

Marcussal csak bólintottunk.

- Egyenesen pedig a hálószoba – tárta ki az ajtót a gép hátsó részét elfoglaló helység felé. – Minden le van rögzítve, ne aggódjanak. Nyugodtan használhatják az ágyat, ha valamelyikük esetleg aludni kívánna. – Bólintottunk. – Ha esetleg szükségük lenne valamire, csak nyomják meg a hívógombot. – Mosolyodott el, majd riszálva elcipelte a fenekét vissza a gép elejébe.

Ámulva figyeltem a szobát. Az ágy a nagyja teret elfoglalta a szoba közepén. Kétoldalt egy-egy komód, a padlón puha szőnyeg és szemben a bejárat felett egy plazma TV.
Kicsit úgy éreztem magam, mintha a Harry Potter- ben lennénk. A gép egész kicsinek tűnik kívülről, viszont bent nagyon is tágas. Ha nem tudtam volna, hogy egy repülőn vagyok, szinte biztos lettem volna, hogy egy hotel szobájában állok.

Látszik, hogy ez a kormányzó gépe. Tiszta luxus, meg minden.

Marcus beljebb lépett és ledobta a pulcsiját az egyik komód tetejére, majd hanyat vágódott az ágyban. Egy fáradt, gondterhelt nyögés hagyta el a száját.

Hogy mi ütött belém, fogalmam sincs.

Becsuktam magam mögött az ajtót és halkan kulcsra zártam. Lassan odasétáltam az ágyhoz és felmásztam Marcus lábaira. Kipattant a szeme és én kajánul vigyorogtam le rá.

- Nade Miss Wood! – Húzódott sejtelmes mosolyra a szája.

- Csend legyen, Mr. Moore! – Fojtottam bele a szót egy csókkal.

Csak csókoltam és csókoltam, és láthatóan nem volt ellenére a dolog. De egy hirtelen mozdulattal fordított a pozíción és ő lett felül. A combomat és a nyakamat simogatta, míg én a hátába és a tarkójába csimpaszkodtam.

Máris a két lábam közt feküdt és éreztem, hogy is mondják?! Ja, igen, az „erekcióját”… miért nem lehet egyszerűen azt mondani, hogy máris felállt neki?! Mindent túlbonyolítanak.

- Ne… ne… - szakított félbe egy hosszas smárparti után. – Tudod, hogy nem bírok leállni… - felelősségteljesen nézett le rám.

- Nem is akarom… - suttogtam. TE JÓ ÉG!?! Ezt én mondtam? mi ütött belém?

Marcus lepődötten nézett rám. Egy kicsi értetlenkedés, majd a hirtelen felismerés futott végig az arcán.

- Komolyan mondod? – Kék szemei csillogtak. – Ha nem akarod nem csináljuk.

Nem éppen egy repülőn képzeltem el életem első szeretkezését, de ha a sors így hozta, ám legyen.

- Félek… - csúszott ki a számon. Annyira megtörtnek hangzott.

- Ha nem akarod…

- De akarom! – Vágtam közbe, majd inkább hogy hagyja abba a faggatózást, újra lehúztam magamhoz egy csókra.

- Ígérem, vigyázok rád! – Suttogta ajkaimba, majd újra megcsókolt, ezúttal sokkal érzékibben, mint eddig.

Még a kislábujjam is beleremegett ebbe a csókba. Tudtam, hogy igazat mond, ha csak arra kellettem volna, nem bajlódik ennyit velem.

Lekapta magáról a pólóját és újra csókolt. Felhúzta a pólómat és áthúzta a fejemen. A forró bőre a hasamhoz ért és éreztem, amint odalent görcsbe rándult a gyomrom. Pont, mint az első csókunknál.

A nyakamat csókolgatta, majd végig a mellkasomat, miközben mágikus módon levette magáról a cipőt, de még az én bakancsomat is. Feljebb húzódott, kikapcsolta a nadrágom gombjait, majd lehúzta rólam, így már csak egy fehérneműben feküdtem. Elnevettem magam, amikor végignézett rajtam. A fehér, szinte szakadttá hordott melltartómban, - ami már nem is volt fehér, inkább szürke – és a fekete, katicás bugyimban úgy feküdtem ott, mint egy rossz romkom filmben.

- Imádom a katicákat! – Nevette.

Hirtelen olyan szégyenlős lettem, hogy mindkét kezemet az arcomba temettem. Mellékesen persze majdnem kivertem a szemem a gipszemmel.

Felnevettem kínomban.

Marcus rám feküdt és éreztem, hogy már rajta is csak egy kisgatya van.

Ó JÉZUS KRISZTUS SZŰZMÁRIA!

Újra a nyakamat kezdte el apró csókokkal elhalmozni, amitől libabőrős lettem. Lábammal átkaroltam a derekát és szorosan magamhoz húztam, majd kívánósan felnyögtem, amikor úgy mozdult, hogy majd elállt a lélegzetem.

Ki ez a srác? Szeretem annyira, hogy átadjam magam neki? Szeretem annyira, hogy az életem is odaadnám neki, vagy esetleg érte?

Igen.

Pár pillanat múlva a melltartó és a bugyi is lekerült rólam, és nem tétovázott sokat, már bennem is volt.

- JÉZUSOM! – Kapartam bele a hátába, a hirtelen jött érzéstől. – Óvatosan! – Lihegtem.

- Nagyon fáj? – Kérdezte, és megállt egy pillanatra.

Abban a pillanatban azt se tudtam hol vagyok. Úgy kapaszkodtam belé, mintha ő lenne az utolsó dolog, ami ideköt ehhez a világhoz. Talán így is volt.

Hogy hogy folytatódott tovább? Én azt nektek el nem tudom mondani. Szikrázott bennem az adrenalin és a hormonok keveréke.

Egyszer csak szétváltunk és ő becsapódott mellém az ágyba.
Még mindig remegtem. Magához húzott és szorosan átölelt, miközben apró csókokkal hintette be a fejem búbját.

- Szeretlek, Marcus Moore… - suttogtam bele a mellkasába, de szinte azonnal elnyomott az álom, a válaszát fel sem fogtam.

*

… Marcus velem szemben ült. Az orrából folyt a vér, és a szája is felrepedt. Mégegyszer ütött, aztán felém fordult. Tools vérben izzó tekintettel nézett rám.

- Hol van? – Ordított az arcomba, amitől kirázott a hideg. Nem tudtam válaszolni, csak ijedten néztem Marcusra. Szörnyű állapotban volt. Alig volt az eszméleténél. – Hát legyen. – Mondta Tools, majd a pisztoly csövét Marcus fejének szegezte, és lőtt…

- NEEEE… - Pánikszerűen sikoltottam és felültem az ágyban. Lihegtem és szó szerint remegtem, akár egy kocsonya.

- Jézusom, Emelie?! – Pattant fel Marcus lepődötten.

A takarót markolászva, csukott szemmel próbáltam rendezni a légzésemet. Cikáztak a gondolatok a fejemben.

Még arról is megfeledkeztem, hogy teljesen meztelen vagyok, csak arra lettem figyelmes, hogy Marcus körbetekert a takaróval.

- Ez nekem túl sok! – Nyögtem és zokogásba ment át a mondatom. Összetörve zuhantam vissza barátom karjaiba.

Marcus védelmezően átkarolt, nyugtatásképpen pedig a hajamat simogatta és szorosan tartott.

- Meddig tart ez még? – Nyögtem.

- Jaj, kicsim… - szólt, és már hallottam a hangján, hogy ő se bírja sokáig idegekkel. – Emelie… állandóan itt vannak ezek a rémálmok. Kérlek, mondd el, hagyd, hogy segítsek!

- Nem… nem lehet! – Ráztam a fejem.

- Kérlek…

 - Nem akarom újra átélni… nem megy! – Bújtam bele a mellkasába.

- Így nem igazán tudok segíteni. – Csókolt bele a hajamba. – Ez…

- Meghalsz… - suttogtam alig hallhatóan.

- Tessék? – Lepődött meg, mint aki nem tudja, hogy jól hallotta-e, amit mondtam.

- Álmaimban, Tools mindig megölt téged. És pont a halálod pillanatában riadok fel.

- Jézusom… - éreztem, ahogy egy óriásit dobbant a szíve.

- Megszámolni sem tudom, hányszor ölt már meg. – Borultam ki. – Egyszerűen nem bírom már! Ez… ez nekem túl sok!

Óramű pontosságra megszólalt a telefonom. SMSt kaptam.

- Ahhh – nyögtem. – Még itt sem hagy békén senki?

Kibújtam Marcus öleléséből és magamra tekertem az egyik takarót.

- Hé – rántott vissza. – Miért nem hagyod?

- Azért, - ültem fel újból és a nadrágomat kezdtem el keresni a sötét szobában – mert a legutóbb, amikor nem néztem meg egy SMSt, kissé nem voltam képben, hogy miért van anya kórházban.

- Kórházban? – Lepődött meg.

- Ja, pár éve eltörte a bokáját… és, megvagy!

Előhalásztam a készüléket a nadrág farzsebéből, majd visszaültem az ágyra.

- Ki az?

- Apa – furcsálltam, majd elolvastam az üzenetet. – Azt.. hogy… basszus. – Sóhajtottam.

- Mit ír? – Ült mögém, hogy lássa a kijelzőt. - Ezt nem értem.

Azért nem értette, mert apa németül írta.

Sóhajtottam. Megint.

- Azt írja; Tudom, hogy valami nincs rendben. Innen nem tudok segíteni, de nagyapádra mindig számíthatsz! – Fordítottam le neki.

- Ivanra? – Kérdezte.

- Nem… - csóváltam a fejem. – Nem, nem. Neki most ehhez semmi köze. – Tanakodtam, újra és újra elolvasva az üzenetet.

- Akkor?

- El kell mennem, zuhanyozni – pattantam fel.

- Mivan? – Lepődött meg. – Effie!

- Zuhany alatt kigondolom. Hagy találjam most ki ez jó?! – mentem kifelé. – Csak hagyj egy picit gondolkodni.

- Rendben. – Bólintott megértően, majd visszadőlt az ágyra.

*

Apa nem véletlen mondta, hogy keressem fel a „nagyapám”.

Ő nem a rokonunk, de már szinte olyan, mintha a nagyapám lenne. Kiskorom óta rengeteget volt nálunk, és mindig is az unokájaként tekintett rám.

Ha valami baj van, ő tudni fogja a megoldást. Felkeresnem, pedig felesleges, és lehetetlen is. Ő már tudni fogja mi a helyzet, lehet előbb tudta, mint mi.

Zuhany után felöltöztem és megszárítottam a frissem mosott hajamat. Aztán befontam orosz-kontyba és feltűzdeltem csatokkal, nehogy szétessen. Kilépve a fürdőből a szobát különösen csendesnek tartottam.

Óvatosan benyitottam, majd beléptem félig az ajtón.

- Marcus? – Suttogtam. – Alszol?

Egy fojtott nyögést hallottam, majd valaki a karomnál fogva lelökött a földre, és egy hideg tárgy nyomódott a fejemnek. A villany felkapcsolódott és elkerekedett szemmel bámultam a fölém tornyosuló alakot, aki egy pisztolyt nyomott a homlokomnak.

- Joe?