Chapitre 26 - Shape Of You 18

...

Hellobello, Mindenki!
Élek! Először is, mindenkinek, Boldog Karácsonyt, 
Boldog Új Évet, és lol, 
boldog szülinapot előre is nekem! :D
Kicsit zűrös manapság minden nálam, de végre eljutottam odáig, 
hogy ki tudjak posztolni egy nagyon 
nagyon fontos részt. 
Jó annyira nem fontos, de imádom.
Inkább olvassatok!
Puszi; Miss C.
Ja és öhhhh, 18+ 


XXVI.
A gép rögtön felszállt. Az első osztályú gép előkelő foteljában ülve markolásztam a karfát, miközben elkezdtünk emelkedni. A gyomrom nem bírja a liftezést, főleg nem a gyorsat. A mögöttünk tomboló vihar miatt pedig eléggé gyors volt ez a felszállás.
Marcus idegesen pillantgatott ki az ablakon, mikor érjük már el a megfelelő magasságot. Kék szemei cikáztak köztem, az ablak, és a felettem világító „öveket bekapcsolni” felirat között.
Amikor egy éles csippanás következtében kiólt a lámpa, azonnal kikapcsoltam az övemet, és elnyúlva a törtfehér fotelban hatalmasat sóhajtottam.
Egy hosszúlábú légi-utaskísérő jött be az ajtón, és bocsánatért esedező arccal mosolygott ránk.
- Elnézést a kellemetlen felszállásért, de a vihar nagyon közel volt. – mosolyogta. – Mindazonáltal, szeretném önöket körbevezetni a fedélzeten.
- Köszönjük – mondta Marcus és felállt.
Tekintetemmel követtem, ahogy elindul a nő felé, majd erőt véve magamon, én is utánuk mentem.
A hölgy kinyitotta a mögöttünk lévő ajtót, amely egy kisebb folyosóra vezetett minket.
- Balra van a fürdőszoba - nyitott be, az elegánsan berendezett kicsi fürdőbe. Volt ott zuhanyzó, kézmosó, tükör és persze egy WC is. Minden persze luxusos kinézettel tálalva halványkék színekben. A régi házunkra emlékeztetett, csak ott a sötétkék csempe volt a domináns.
- Jobbra, - ment kifelé – a kormányzó dolgozószobája van, remélem megértik, miért tilos oda a bejárás. Sajnálom, előírás.
Marcussal csak bólintottunk.
- Egyenesen pedig a hálószoba – tárta ki az ajtót a gép hátsó részét elfoglaló helység felé. – Minden le van rögzítve, ne aggódjanak. Nyugodtan használhatják az ágyat, ha valamelyikük esetleg aludni kívánna. – Bólintottunk. – Ha esetleg szükségük lenne valamire, csak nyomják meg a hívógombot. – Mosolyodott el, majd riszálva elcipelte a fenekét vissza a gép elejébe.
Ámulva figyeltem a szobát. Az ágy a nagyja teret elfoglalta a szoba közepén. Kétoldalt egy-egy komód, a padlón puha szőnyeg és szemben a bejárat felett egy plazma TV.
Kicsit úgy éreztem magam, mintha a Harry Potter- ben lennénk. A gép egész kicsinek tűnik kívülről, viszont bent nagyon is tágas. Ha nem tudtam volna, hogy egy repülőn vagyok, szinte biztos lettem volna, hogy egy hotel szobájában állok.
Látszik, hogy ez a kormányzó gépe. Tiszta luxus, meg minden.
Marcus beljebb lépett és ledobta a pulcsiját az egyik komód tetejére, majd hanyat vágódott az ágyban. Egy fáradt, gondterhelt nyögés hagyta el a száját.
Hogy mi ütött belém, fogalmam sincs.
Becsuktam magam mögött az ajtót és halkan kulcsra zártam. Lassan odasétáltam az ágyhoz és felmásztam Marcus lábaira. Kipattant a szeme és én kajánul vigyorogtam le rá.
- Nade Miss Wood! – Húzódott sejtelmes mosolyra a szája.
- Csend legyen, Mr. Moore! – Fojtottam bele a szót egy csókkal.
Csak csókoltam és csókoltam, és láthatóan nem volt ellenére a dolog. De egy hirtelen mozdulattal fordított a pozíción és ő lett felül. A combomat és a nyakamat simogatta, míg én a hátába és a tarkójába csimpaszkodtam.
Máris a két lábam közt feküdt és éreztem, hogy is mondják?! Ja, igen, az „erekcióját”… miért nem lehet egyszerűen azt mondani, hogy máris felállt neki?! Mindent túlbonyolítanak.
- Ne… ne… - szakított félbe egy hosszas smárparti után. – Tudod, hogy nem bírok leállni… - felelősségteljesen nézett le rám.
- Nem is akarom… - suttogtam. TE JÓ ÉG!?! Ezt én mondtam? mi ütött belém?
Marcus lepődötten nézett rám. Egy kicsi értetlenkedés, majd a hirtelen felismerés futott végig az arcán.
- Komolyan mondod? – Kék szemei csillogtak. – Ha nem akarod nem csináljuk.
Nem éppen egy repülőn képzeltem el életem első szeretkezését, de ha a sors így hozta, ám legyen.
- Félek… - csúszott ki a számon. Annyira megtörtnek hangzott.
- Ha nem akarod…
- De akarom! – Vágtam közbe, majd inkább hogy hagyja abba a faggatózást, újra lehúztam magamhoz egy csókra.
- Ígérem, vigyázok rád! – Suttogta ajkaimba, majd újra megcsókolt, ezúttal sokkal érzékibben, mint eddig.
Még a kislábujjam is beleremegett ebbe a csókba. Tudtam, hogy igazat mond, ha csak arra kellettem volna, nem bajlódik ennyit velem.
Lekapta magáról a pólóját és újra csókolt. Felhúzta a pólómat és áthúzta a fejemen. A forró bőre a hasamhoz ért és éreztem, amint odalent görcsbe rándult a gyomrom. Pont, mint az első csókunknál.
A nyakamat csókolgatta, majd végig a mellkasomat, miközben mágikus módon levette magáról a cipőt, de még az én bakancsomat is. Feljebb húzódott, kikapcsolta a nadrágom gombjait, majd lehúzta rólam, így már csak egy fehérneműben feküdtem. Elnevettem magam, amikor végignézett rajtam. A fehér, szinte szakadttá hordott melltartómban, - ami már nem is volt fehér, inkább szürke – és a fekete, katicás bugyimban úgy feküdtem ott, mint egy rossz romkom filmben.
- Imádom a katicákat! – Nevette.
Hirtelen olyan szégyenlős lettem, hogy mindkét kezemet az arcomba temettem. Mellékesen persze majdnem kivertem a szemem a gipszemmel.
Felnevettem kínomban.
Marcus rám feküdt és éreztem, hogy már rajta is csak egy kisgatya van.
Ó JÉZUS KRISZTUS SZŰZMÁRIA!
Újra a nyakamat kezdte el apró csókokkal elhalmozni, amitől libabőrős lettem. Lábammal átkaroltam a derekát és szorosan magamhoz húztam, majd kívánósan felnyögtem, amikor úgy mozdult, hogy majd elállt a lélegzetem.
Ki ez a srác? Szeretem annyira, hogy átadjam magam neki? Szeretem annyira, hogy az életem is odaadnám neki, vagy esetleg érte?
Igen.
Pár pillanat múlva a melltartó és a bugyi is lekerült rólam, és nem tétovázott sokat, már bennem is volt.
- JÉZUSOM! – Kapartam bele a hátába, a hirtelen jött érzéstől. – Óvatosan! – Lihegtem.
- Nagyon fáj? – Kérdezte, és megállt egy pillanatra.
Abban a pillanatban azt se tudtam hol vagyok. Úgy kapaszkodtam belé, mintha ő lenne az utolsó dolog, ami ideköt ehhez a világhoz. Talán így is volt.
Hogy hogy folytatódott tovább? Én azt nektek el nem tudom mondani. Szikrázott bennem az adrenalin és a hormonok keveréke.
Egyszer csak szétváltunk és ő becsapódott mellém az ágyba.
Még mindig remegtem. Magához húzott és szorosan átölelt, miközben apró csókokkal hintette be a fejem búbját.
- Szeretlek, Marcus Moore… - suttogtam bele a mellkasába, de szinte azonnal elnyomott az álom, a válaszát fel sem fogtam.
*
Marcus velem szemben ült. Az orrából folyt a vér, és a szája is felrepedt. Mégegyszer ütött, aztán felém fordult. Tools vérben izzó tekintettel nézett rám.
- Hol van? – Ordított az arcomba, amitől kirázott a hideg. Nem tudtam válaszolni, csak ijedten néztem Marcusra. Szörnyű állapotban volt. Alig volt az eszméleténél. – Hát legyen. – Mondta Tools, majd a pisztoly csövét Marcus fejének szegezte, és lőtt…
- NEEEE… - Pánikszerűen sikoltottam és felültem az ágyban. Lihegtem és szó szerint remegtem, akár egy kocsonya.
- Jézusom, Emelie?! – Pattant fel Marcus lepődötten.
A takarót markolászva, csukott szemmel próbáltam rendezni a légzésemet. Cikáztak a gondolatok a fejemben.
Még arról is megfeledkeztem, hogy teljesen meztelen vagyok, csak arra lettem figyelmes, hogy Marcus körbetekert a takaróval.
- Ez nekem túl sok! – Nyögtem és zokogásba ment át a mondatom. Összetörve zuhantam vissza barátom karjaiba.
Marcus védelmezően átkarolt, nyugtatásképpen pedig a hajamat simogatta és szorosan tartott.
- Meddig tart ez még? – Nyögtem.
- Jaj, kicsim… - szólt, és már hallottam a hangján, hogy ő se bírja sokáig idegekkel. – Emelie… állandóan itt vannak ezek a rémálmok. Kérlek, mondd el, hagyd, hogy segítsek!
- Nem… nem lehet! – Ráztam a fejem.
- Kérlek…
 - Nem akarom újra átélni… nem megy! – Bújtam bele a mellkasába.
- Így nem igazán tudok segíteni. – Csókolt bele a hajamba. – Ez…
- Meghalsz… - suttogtam alig hallhatóan.
- Tessék? – Lepődött meg, mint aki nem tudja, hogy jól hallotta-e, amit mondtam.
- Álmaimban, Tools mindig megölt téged. És pont a halálod pillanatában riadok fel.
- Jézusom… - éreztem, ahogy egy óriásit dobbant a szíve.
- Megszámolni sem tudom, hányszor ölt már meg. – Borultam ki. – Egyszerűen nem bírom már! Ez… ez nekem túl sok!
Óramű pontosságra megszólalt a telefonom. SMSt kaptam.
- Ahhh – nyögtem. – Még itt sem hagy békén senki?
Kibújtam Marcus öleléséből és magamra tekertem az egyik takarót.
- Hé – rántott vissza. – Miért nem hagyod?
- Azért, - ültem fel újból és a nadrágomat kezdtem el keresni a sötét szobában – mert a legutóbb, amikor nem néztem meg egy SMSt, kissé nem voltam képben, hogy miért van anya kórházban.
- Kórházban? – Lepődött meg.
- Ja, pár éve eltörte a bokáját… és, megvagy!
Előhalásztam a készüléket a nadrág farzsebéből, majd visszaültem az ágyra.
- Ki az?
- Apa – furcsálltam, majd elolvastam az üzenetet. – Azt.. hogy… basszus. – Sóhajtottam.
- Mit ír? – Ült mögém, hogy lássa a kijelzőt. - Ezt nem értem.
Azért nem értette, mert apa németül írta.
Sóhajtottam. Megint.
- Azt írja; Tudom, hogy valami nincs rendben. Innen nem tudok segíteni, de nagyapádra mindig számíthatsz! – Fordítottam le neki.
- Ivanra? – Kérdezte.
- Nem… - csóváltam a fejem. – Nem, nem. Neki most ehhez semmi köze. – Tanakodtam, újra és újra elolvasva az üzenetet.
- Akkor?
- El kell mennem, zuhanyozni – pattantam fel.
- Mivan? – Lepődött meg. – Effie!
- Zuhany alatt kigondolom. Hagy találjam most ki ez jó?! – mentem kifelé. – Csak hagyj egy picit gondolkodni.
- Rendben. – Bólintott megértően, majd visszadőlt az ágyra.
*
Apa nem véletlen mondta, hogy keressem fel a „nagyapám”.
Ő nem a rokonunk, de már szinte olyan, mintha a nagyapám lenne. Kiskorom óta rengeteget volt nálunk, és mindig is az unokájaként tekintett rám.
Ha valami baj van, ő tudni fogja a megoldást. Felkeresnem, pedig felesleges, és lehetetlen is. Ő már tudni fogja mi a helyzet, lehet előbb tudta, mint mi.
Zuhany után felöltöztem és megszárítottam a frissem mosott hajamat. Aztán befontam orosz-kontyba és feltűzdeltem csatokkal, nehogy szétessen. Kilépve a fürdőből a szobát különösen csendesnek tartottam.
Óvatosan benyitottam, majd beléptem félig az ajtón.
- Marcus? – Suttogtam. – Alszol?
Egy fojtott nyögést hallottam, majd valaki a karomnál fogva lelökött a földre, és egy hideg tárgy nyomódott a fejemnek. A villany felkapcsolódott és elkerekedett szemmel bámultam a fölém tornyosuló alakot, aki egy pisztolyt nyomott a homlokomnak.
- Joe?

Megjegyzések

  1. Ciao!
    Meglepetésekből ez a rész sem szenvedett hiányt. Nagyon tetszett és remélem, hamarosan érkezik a következő is. Hajrá, hajrá!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia, köszi, hamarosan új rész lesz, addig is kérek mindenkit ne haragudjon, mert eltűntem, nem hittem volna hogy nehéz az egyetem xD

      Törlés

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések