Chapitre #16 - Who is he?

...

Hellobello, Mindenki!

Borzasztó napok várnak rám a sok zh és a szombati tanítás( kémia zh) miatt, szóval gondoltam hozom most a részt, mert tuti nem lesz rá időm a hétvégén.

Kérdezném, hogy mi volt az előző résszel (15/b) a baj, mert senki nem reagált, semmit. Ha valami baj lenne, vagy zagyvaságokat beszélek, szóljatok!

Szóljatok rám, mert megbolondulok! :D

Hát, 16.

Új szereplő!! Konfliktusok kezdete, és egyebek. Nem lövök le semmit!

Jó olvasást!

XVI.

Október vége felé jártunk. Az idő már odakint teljesen lehűlt. A jövő hétre havat is jósoltak.

Az idő csak úgy repült Nat születésnapja óta. A helyzet köztem és Marcus közt úgy alakult, hogy hol én aludtam nála, hol pedig ő nálam. szinte teljesen összenőttünk. Hollowayék rendesek voltak, és mintha ő is családtag lenne úgy bántak vele. Marcus és Natalie elkezdtek beszélgetni egymással, és mindkettő bevallotta – titokban - , hogy nem is utálják már annyira a másikat.

Egy hete, 17-én szombaton volt a legutóbbi meccs. Long Island-et jól elvertük, így egyenes út vezetett a kupáért folyó versengéshez. Nat is megkapta a maga dicséretét, ugyanis a csapat legutóbb is remeket, ezért benevezték őket a Cheerleaders állami döntőjébe.

Ma nemzeti ünnep van otthon, a magyaroknál, október 23. Ez Moore-éknál is nagy esemény, hiszen Moore nagyi pontosan 60 éve jött az államokba, anno, 17 évesen. Idén volt 77, de meg kell, hogy mondjam, egy ősz hajszála sincs még, vasárnaponként templomba jár, - ahova majdnem mindig elkísérem – keddenként és csütörtökönként Bingózik, pénteken pedig énekkarba jár és uszodába.

Tate, mint kiderült, csak Januárban megy vissza a hadseregbe, így továbbra is megijeszthetem reggelente a jelenlétemmel a konyhában. Sokat beszélgettünk, és mint kiderült ugyanannyira szereti az öcsikéjét, mint én.

Testvérekről beszélve, Sára igent mondott a bátyámnak, igaz, házasodni még nem akarnak, de anyám unszolására már belekezdtek az esküvő szervezésébe, ami előreláthatóan csak jövőre lesz szeptember környékén.

Marcus pedig elhatározta, hogy elvisz egy rock-koncertre az este, engesztelésül, amiért nem tudtunk elmenni az október elsejei Stromae koncertre a Madison’s-ba. Nem az ő hibája, hogy nem jutottunk be, már augusztusban elkeltek a jegyek.

Épp őt vártam a konyhájukban ülve. Egy szaggatott farmert és egy fehér festékes pólót vettem fel a bakancsommal. – Mostmár nem azért hordom, amiért eddig, mostmár azért hordom, mert kezd hideg lenni..

Már nagyon kíváncsi vagyok hova fogunk menni, ugyanis a rock koncert után elvileg ugyanott R’n’B parti lesz. Hogy ez a kettő, hogy fér össze, azt nem értem, de már majd megesz a kíváncsiság.

*

- Izgulsz? – Nevetett felém.

- Igen. Azt mondtad magyarok, szóval jó, hogy izgulok. Csak nem a Paddy and the rats koncertre megyünk? – Kíváncsiskodtam.

- Ne próbálkozz, úgysem mondom el – állította le a motort egy mélygarázsban.

- Messze vagyunk? – Szálltam ki a kocsiból.

- Csak 2 saroknyira – sóhajtotta és összedörzsölte a kezét. – Hideg van!

- Durva – dörzsöltem meg a vállam és összébb húztam magamon a ballon-kabátot. – Otthon még lehet pólóban mászkálni ilyenkor – panaszkodtam.

- Általában, de most már egyre hamarabb jön a tél.

Átkarolt a vállamon, és úgy indultunk ki az utcára. Feltekintettem az égre és a csillagokat néztem. Hol egy repülő, hol meg egy helikopter álcázta magát égitestnek. A város fényeitől nem is igazán lehetett látni a csillagokat.

- Szép az ég, - mondta Marcus is – nincs egy felhő sem.

- Ja, - mondtam vacogva – de rohadtul megfagyok. Még a leheletem is látszik! – Fújtam ki magam elé a levegőt. – Ezt hívja Julcsi barátnőm zergebaszó hidegnek.

- Hogy minek? – Nevetett fel Marcus.

- Majd ha melegebb lesz, elmagyarázom - kacsintottam rá.

Megérkeztünk egy klub elé. Egy romos Hotelbe kellett bemenni. A falak omladoztak, de mihelyt beljebb lépett az ember, kellemes meglepetés fogadta, egy óriási pub volt.

A ruhatárban leadtuk a kabátjainkat és onnan indultunk be a „buli”ba. Szanaszét voltak az asztalok és óriási bárpult is volt egy hatalmas tánctérrel, na meg a színpaddal.

Már ment a koncert. Marcus odatolt a pulthoz egy italra és mindjárt ki is kaptam a Martinimat, ő pedig az alkoholmentes söröcskéjét, majd leültünk egy asztalhoz. A dallam ismerősen csengett, addig, amíg az énekes el nem kezdett énekelni. Leesett az állam.

- Atya, Úr, Isten! – Köptem ki a számból az italomat.

Hogy kerülnek ezek ide? Hogy kerülhettek ide?

- Mi az? – Kérdezte Marcus rám pillantva. – Csak nem ismered őket?

- Az nem kifejezés! – Bólogattam.

- Baj, hogy idehoztalak? – Kérdezte ijedten.

- Cseppet sem – fordultam felé. – Ez vagy nagyon vicces lesz, vagy nagyon durva. – Kortyoltam újra.

- Akarod, hogy elmenjünk?

- Mi? Dehogy is! Azt mondtad utána risza-risza lesz, szóval én remélem, hogy téged nem zavar ez.

- Miért zavarna? – Nevette lágyan.

- Mert ismerem őket, és ők is engem…

Marcus összehúzott szemmel kémlelt engem. Jaj, ne, csak ezt ne csinálja! Ő is mindig ezt csinálta…

És most Ő is itt van.

A zenekar befejezte a számot, és Marcusról odakaptam a fejem, és Őt láttam meg. Furcsállva méregetett, mint aki nem biztos, hogy jól látja-e azt, amit lát.

Továbbnéztem, az azóta +1 fővel gyarapodott zenekaron, és hitetlenkedésemben elnevettem magam.

- Mondd már! – Kérte Marcus izgatottam, és közelebb fészkelte magát hozzám.

Felé fordítottam a tekintetem. Az orra az enyémtől, ha 5 centire volt.

- Na, jó… - Sóhajtottam. – Látod a szőke gitárost? – Kérdeztem, és Marus odanézett. Bólintott. Közelebb húzódtam hozzá, és az egyik lábamat átvetettem a combján. Összekulcsolta a kezeinket én pedig a fejemet a vállára fektettem. – Ő volt az ovis szerelmem.

- Komolyan? – Nevette.

- Ó, itt még nincs vége, - mondtam felvágósan – ezek szövetkeztek ellenem! A barna szemüveges – gitáros, megvan?

- Ő is ovis szerelem?

- Neeeeem – nyújtottam el. – Ő tavaly nyár óta próbál felszedni. Apám haverjának az uokaöccse.

- Szegénykém – kuncogta.

- Aztán, - folytattam – a csajjal jártam együtt énekkarra, az énekes legjobb barátnőm unokatesója és…. – megakadtam, óriásit sóhajtottam. – És ott van Ő is. A basszusgitáros.

- És ő ki? – Kérdezte kíváncsian.

- Ő, a rémálmaim főszereplője. Ő, Ő, akit nem nevezünk nevén.

Marcusnak azonnal leesett. Hirtelen fordult felém, úgy, hogy fel kellett kapnom a fejem a válláról.

- Az exed? – Kérdezte döbbenten. – Ő?

- Csak ne Ő-zz itt nekem, a te exeddel cikibb volt találkozni a supermarketben a múltkor! – Szarkasztikusan rámpillantott. – Igazából köszönő viszonyban vagyunk, de nagyon durva, hogy a világ túlső felén, egy pub-ban futok vele össze.

- Visszanézett a színpadra, és alaposan végigmérte.

- Szóval azért bámult téged az előbb!

- Semmi okod féltékenynek lenni! – Sóhajtottam mosolyogva. – Nálad jobbat nem is kívánhattam volna. Te csókolsz a legjobban.

- Szóval csak ezért tartasz? – Kötözködött mímelt sértődöttséggel a hangjában.

- Egyenlőre igen, - duruzsoltam – de jó úton haladsz a folytatáshoz!

- Igen? – Hajolt közelebb.

- Igen – bólogattam kuncogva, majd már mikor annyira közel volt, megcsókoltam. Beletúrt a hajamba.

- La Bamba, Babe. – Suttogta két csók közt. – La Bamba.

*

A Pub előtt álltam. A kezemben a kézitáskám, a számból pedig egy szál cigi lógott ki. Miután visszacsempésztem Jacksonnak a cigis dobozát telis-tele Marlboróval, vettem egyet magamnak is, a „nehezebb időkre”. Most láttam az idejét, hogy elszívjam az első szálat.

- Szia, Emi – szólt egy recés hang mögülem. Kifújtam a füstöt, és félvállról hátrafordultam. Ő állt mögöttem.

- Szia – mosolyogtam rá. Bármennyire is szemét volt velem, sosem tudtam rá haragudni teljesen.

- Te cigizel? – Csodálkozott.

- Mindenkinek kell egy második hobbi – rántottam meg a vállam. Mielőtt kijött, akkor gyújtottam rá a második szálra.

- Csatlakozhatok? – Kérdezte illedelmesen.

- Elférünk. – Mutattam körbe az üres williamsburgi utcán.

- És miért? Miért cigizel? Szar ez élet?

- Éreztem, hogy erre a beszélgetésre sor kerül – nevettem fel. – De nem, nem szar, most minden a helyén van. Csak mikor megláttalak pangott egyet a tüdőm.

- Az embernek nem a szíve szokott megdobbanni?

- Nekünk olyan nincs, Q – kuncogtam – se neked, se nekem.

- Q… - nevetett a becézésén – soha nem szoktam meg, hogy így hívtál utána. És igen… - sóhajtott. – Olyanunk már nincs – fújta ki ő is a füstöt.

Fél perc kínos csend telepedett közénk. Nem fogom felhozni a zenekar témát, mert ott van a másik kettő is, akikről nem beszélek. Odabent elindult végre az R’n’B és én fellélegeztem. Végre kitáncolhatom magamból minden bajom.

- Ki a srác? Jó fejnek tűnik, nem az a bandatag szerűség.

- Már rég nem mondjuk azt valakire, hogy bandatag szerűség – nevettem a szóhasználatán. – És igen, eléggé jó fej.

- Jobb, mint én voltam? – Kérdezte, és a szemembe bámult. Eddig rá sem néztünk a másikra. Őszintének tűnt. És hivalkodónak.

Eldobtam a csikket és kifújtam a füstöt. Elgondolkodva néztem bele mélybarna szemeibe.

- Maradjatok még egy kicsit, és meglátod… - tartottam egy kis szünetet, meg akartam adni a hatását a mondandómnak – hogy még a közelébe sem érsz fel. – Ezzel a végszóval sarkon fordultam és bementem Marcushoz, hogy végre valahára táncolhassunk egyet.

*

Az R’n’-ben az a jó, hogy úgy táncolhatsz, ahogy a szíved diktálja – én esetemben egy tarabokra hullott üvegcipő.

Marcus tudta, hogy beszélgettem Q-val, hiszen végig ott állt a bejártban az árnyékban. Én kértem, hogy legyen ott, ha netán olyanra kerül a sor, amit nem szeretnénk. Marcusnak persze az sem volt akadály, hogy Q és én magyarul beszélgettünk, mindent értett.

- Hagy verjem ki őt a fejedből – suttogta a fülembe, ahogy a táncparkettre húzódtunk.

- Csak a tiéd vagyok.

- Tudom – húzott magához, és azonnal elkezdtünk táncolni. Először csak lágyan,  majd felvettük a ritmust, és a tempó szenvedélyesebbre váltott. Marcus keze lecsúszott a farzsebembe és mégközelebb vont. Elkezdtem rázni a fenekem, és egy óriási mosoly terült szét az arcán.

Természetes, hogy fellelkesültem.

- Még mindig csodásan táncolsz…

- Jaj, kussolj már – fojtottam bele a szót egy csókkal.

A nyelve azonnal a számban volt, és cikázott. Mint mindig, most is belesikítottam. Előnyben érezte magát, amiért olyat tud, amit én nem. Hát visszavágtam.

Hirtelen megfordultam az ölelésében, ezzel megszakítva a csókot, és háttal táncoltam neki. – Jó, tudom kicsit ribancos az öltánc, de mindenki ezt csinálja manapság, nem? – A keze lecsúszott a csípőmre, én pedig hátranyúlva a tarkóját fogtam. A csípőnk egy ütemre mozgott. Egy Sean Paul szám indult el, és mindketten felnevettünk az emléken.

Amikor már kezdett fájni a combom a sok riszálástól, visszafordultam Marcushoz, aki csodálattal figyelt.

- Miss Wood… - Keze a tarkómra csúszott és közelebb húzott magához. – Maga egyszerűen lenyűgöző.

- Egy lány, ha törődnek vele, akár egy virág, tündököl – mosolyogtam szerényen.

- Ha tehetem, életem végéig törődöm veled – duruzsolta az ígéretet a számtól alig pár centire. Éreztem a meleg leheletét.

- Szavadon foglak – kuncogtam, és elmerültünk egy végtelennek tűnő csókban.

*

- Ma pedig otthon alszol az ágyadban, én pedig az én ágyamban – néztem felé a kocsiban.

- Tessék? – Értetlenkedett. – Q miatt? Ő miatta?

- Mi? Hogy jön most ide Q? – Háborodtam fel.

- Csak… nem tudom…

- Marcus ne kezd! – Sóhajtottam. Most kanyarodtunk rá Nataliék utcájára. – Féltékeny vagy?

- Te is az lennél…

- Marcus! – Szóltam rá mérgesen. – Ott voltál! Mindent értettél, amit mondtunk.

- „ Nekünk nincs szívünk, Q” – idézett vissza. – Akkor ez most mit is akar jelenteni?

- Öt évvel ezelőtt összetörte a kibaszott szívem – mondtam indulatosan, már marta a torkom egy gombóc. – Én pedig bosszúból az övét – sziszegtem ingerülten. – Nekem is van sötét oldalam, és nem akarok róla beszélni, Marcus, mert sokkal rosszabb, mint a tiéd. Erre a beszélgetésre még nem állok készen. Ez nagyon mélyen el van temetve, és ha kapargatod a felszínt, olyan dolgok szabadulhatnak fel, amit mégegyszer nem bírnék átélni.

- Effie…

- Ma már csak érzéketlenül elröhögjük rajta magunkat, mert egyikőnk sem akar emlékezni. Nem akar érezni! – A könnyeimet törölgettem.

Marcus megállt a ház előtt, és odahúzott magához.

- Ez le kell rendeznem magamban… minnél előbb, különben baj lesz.

- Kicsim, ha…

- Nem, Marcus, ehhez egyedül kell lennem – sóhajtottam a mellkasába.

- Rendben van – puszilta meg a fejem búbját. – Csak kérlek, ne emészd magad rajta.

- Egy lelketlen, összetört üvegcipő vagyok – nevettem szánalmasan. – Ezen nincs mi emészteni.

Fogtam magam, és mielőtt még bármit szólhatott volna, kiszálltam a kocsiból.

- Délután átmegyek hozzád, - fordultam vissza – addig gondolj ki valamit szombat estére. – Egy kicsi mosoly erőltettem az arcomra és elővéve a kulcsaimat, eltűntem a kapu mögött.

A bejárati ajtóból visszaintettem neki, majd miután elment a kocsival, fáradtan lépkedtem fel a szobámba. Sírni sem volt erőm. Levettem a cuccaimat és apa flanel pizsijébe bújva mély álomba merültem.

Álmomban ismét ott volt Ivan, és papa is. Egyre jobban hasonlítottak egymásra. Előttük Jackson jelent meg, egy doboz cigivel, és felém nyújtotta. Kivettem egy szálat és visszanézve Q állt velem szemben. Faarccal bámult, és csak annyit mondott; „Neked és nekem soha többé nincs esélyünk. Tönkretettük egymást, és ezt csak magunknak köszönhetjük.” Bármerre fordultam, csak őt láttam. Ott állt Ivan előtt, és papa mellett is. Kiállta előlem Marcust és Nataliet sem láttam már. Elfogott a rettegés.

Lihegve ültem fel az ágyban. Az órára pillantottam, ami ¾ 3-at mutatott. Ismét rémálmok. Pont, mint 5 éve. Mindig így kezdődött. Először a rémálmok, aztán a depresszió, majd a tombolás.

- Mikor lesz már vége? – Rimánkodtam bele a párnámba és ismét elaludtam. Ezúttal Marcust láttam. Csak őt… egy raktárban... talpig véresen.

-*-