Chapitre #17 - Az áruló

...

Hellobello, Mindenki!

Ó, 17.

Ó, Jézus, de imádtam ezt a részt megírni. 

Most hozom, mert egy pár napra internetmentes övezetbe száműzöm magam, azaz az Olümposzra a nagyiékhoz. :D

Gyenge idegzetűeknek nem ajánlott, trágár beszéd és egyebek találhatók benne.

Puszika, jó olvasást!

XVII.

- Effie, keljetek ki! – Jött be a szobámba Nat, majd lepődötten állt meg az ajtóban, amikor csak egyedül talált az ágyban. – Hol van Marcus?

- Ott volt tegnap… - kezdtem, de már vagy egy órája csak sírtam.

- Ki? Micsoda? – Jött közelebb és értetlenkedve leült az ágyam szélére.. – Miért sírsz? – Simított végig a hátamon.

- Q, - zokogtam – ott volt… tegnap… a… Pub-ban. Minden kezdődik elölről – borultam bele a karjaiba.

- Nem! – Mondta mérgesen – nem fogom hagyni, hogy összezuhanj itt nekem! Meg ne merd ezt velem csinálni!

*

- Babe… - hallottam meg Marcus szomorú hangját a telefonon keresztül.

- Szia – dünnyögtem bele fáradtan.

- Nat felhívott, - kezdte – azonnal átmegyek!

Ma egész nap az ágyban feküdtem. Nat teledumálta a fejem, és ettől egy kicsit megnyugodtam. Igaza volt. Nem roppanhatok össze ismét, ennyi idő után, hisz… hisz most itt van nekem Marcus is. Ő törődik velem, és a kicsi összetört üvegcipőt kezdi összerakni, újra. Csak miatta tartok ki most. Csak ő adott most reményt. Csak Ő.

- Nem kell – mondtam sóhajtva, elindultam lefelé a szobámból. – Már felöltöztem, és Joenak is szóltam, hogy vigyen át.

- Biztos? – Kérdezte bizonytalanul.

- Persze. Negyed óra és ott vagyok – mondtam, és érződött a hangomon, hogy mosolygok. – Nat jó hatással volt rám.

- Reménykedtem - mondta ő is fellélegezve. – Jólvan, itt megvárlak.

- Oké, szia Marcus.

- Szia, Kicsim – köszönt el és letettem.

A Lépcsőfordulóban álltam, Joe pedig a lépcsőn ülve várt rám.

- Mehetünk? – Fordult hátra.

- Persze, – mosolyogtam rá idegesen – csak még felszaladok a táskámért – mutattam vissza, ő pedig bólintott.

Joe kivette a kezemből a kabátomat és berakta a kalaptartóra. Vártam, hogy kinyissa az ajtót, közben pedig a telefont nyomkodtam. Épp anyától köszöntem el.

- Anya üdvözöl téged is – mondtam, de rá sem néztem.

- Arra nem lesz szükséged – mondta a hátam mögül, mire furcsállva hátrafordultam.

Egy tűt tartott a kezében, majd a hajamat hátrarántva beleállította a nyaki ütőerembe.

- Hé! – Kiáltottam rá mérgesen, majd meginogtam.

Mi történik? Uram Isten!

- Mit csináltál? – Az izmaim kezdték megadni magukat, és beleborultam Joe karjaiba.

- Ez egy kis idegméreg – nevette. – Nem tudsz majd mozdulni, és beszélni sem, de mindent látsz és hallasz is majd.

Már teljesen lebénultam, nem tudtam mozgatni a kezeimet sem. Szaporán vettem a levegőt.

- Nyugi – Rakott be a kocsiba, és végigterített a hátsó ülésen. – most pedig felvesszük a barátodat is. – Csapta rám az ajtót.

*

Azt kívántam, bárcsak egy álom lenne, de nem. Mercusék felé tartottunk, és nagyon féltem.

Életemben nem féltem még így. Láttam, ahogy az egész testem remeg, de nem éreztem semmit. Nem tudtam mozogni, csap pislogni, és levegőt venni. A könnyeim patakként folytak le az arcomon a bőrülésekre.

Elértük Marcusék házát, és már ő is odakint állt.

Nem, ez nem lehetséges, ez biztos csak valami rossz álom lehet!Istenem! – Ordítottam magamban. – Marcus, menekülj, fuss el!

De nem, nem tette. Mosolyogva jött a kocsi felé, örült, hogy végre láthat, hogy majd elmegyünk valahova, hogy hallhatja a hangomat.

Istenem! – Sírtam, zokogtam, patakokban folytak a könnyeim.
Mi történik? Miért velem történik ez?

Joe kiszállt a kocsiból és nevetve pacsizott le Marcussal. Az áruló elsütött egy két poént és azokon röhögtek. De miért húzza az időt?

- Hol van Effie? – kérdezte barátom, minden feltűnés nélkül.

- A kocsiban – mutatott hátra. – Várj még! – Fogta vissza a mellkasánál fogva, amikor az elindult felém. – Szerveztem nektek programot – mondta önelégülten.

Marcus furcsállva nézett a kocsi irányába, de aztán Joe megnyugtató mosolyát látván mégsem indult el.

A szívem a torkomban dobogott, fojtogatott a sírás, fáztam és remegtem a félelemtől is.

Mit akar Joe? Miért csinálja ezt?

Kocsikerekek nyikorgását hallottam meg és ajtók csapódását. Marcus a jövevényeket nézte, aztán hirtelen Joe fegyvert rántott. Egyenesen Marcus fejének szegezte.

- Hol a csaj? – Kérdezte egy flegma hang, de nem láttam ki volt az.

- A kocsiban – mondta Joe.

- Joe… mi folyik itt? – Kérdezte idegesen Marcus.

Kinyílt a fejemnél lévő ajtó és két kéz húzott kifelé. Kirántottak a kocsiból, és elvágódtam a talajon, mint egy halott. A fejemet úgy bevertem, hogy koppant.

Ekkor láttam meg Marcus döbbent arcát. Az összes szín eltűnt belőle. Elkerekedett szemmel bámult rám, és idegesen nézett a körülötte lévőkre.

- Kelj már fel, Ribanc! – Ordított rám az egyik felülről. Nem bírtam megmozdulni, nem bírtam Marcusra sem nézni, aki megsemmisült tekinettel meredt rám. Csak a fejem előtt lévő kezeimet néztem, majd lehunytam a szemem.

- Nem tud, ne ordibálj vele! – Szólt hátra Joe.

- Mit csináltál vele? – Kérdezte megkínzott hangon Marcus.

- Kapott egy kis idegmérget – magyarázta, aztán harsányan felnevetett. – Bár ahogy most elnézem… valószínűleg eszméletlen.

- Te szemétláda! – Sziszegte Marcus ingerülten.

- Lassan a testtel, nagyfiú! Ha még egyet moccansz, kap a csinos kis pofikájába egy golyót.

Tessék? Jézusom! Éreztem, mint egészben remegek.

- Mit akarsz Joe?

- Én semmit, csak teszem, amit mondanak! – Sóhajtotta szarkasztikusan. – Most pedig… szállj be a kocsiba! Gyerünk! Ti pedig szedjétek fel azt onnan!

Felemelkedtem a talajtól, ebben biztos voltam. Aztán valaki a vállára dobott. Kinyitottam a szemem és csak az illető hátát és lábait láttam, meg hogy lóg a kezem és a hajam is élettelenül lefelé.

Kinyitották a kocsiajtót és valaki hanyat fektetett az ülésen. Egy nagyobb terepjáróban lehettünk, mert velem szembe ült Joe és Marcus is. A barátomat éppen akkor bilincselték oda a tetőből lenyíló kapaszkodóhoz. Joe a lábammal szemben ült, így keresztbefordulva mindkettőnket figyelhetett.

Marcusra néztem, aki könnyes szemmel, remegve pillantott végig rajtam. Joe is engem nézett, de ő észre is vette, hogy ébren vagyok.

- Indulhatunk – szólt előre a sofőrnek, majd gúnyos mosollyal rámpillantott. – Ó, hát felébredtél? Csipkerózsika…

- Effie… - hallottam meg Marcus hangját, és oda pillantottam. – Nyugi, kicsim… - mondta, de aztán egy ütés belefojtotta a szót. A világoszöld pólója azonnal vércseppes lett a vérző orrától.

- Neked nem osztottam lapot! – Sziszegte Joe és Marcus hajába belemarkolva rántott rajta egyet. – Megértetted?

Barátom nem válaszolt, csak továbbra is engem nézett.

- Megértetted? – Ordította és a fejemnek nyomta a revolverjét. Ijedten néztem a homlokomnak szegezett fegyvert, majd újra könnyezni kezdtem.

- Igen – mondta hirtelen Marcus – igen!

- Helyes! – Nevetett fel Joe. – Akkor helyben vagyunk. A mai nap garantáltan emlékezetes lesz! – Mosolyogta rám.

*

Rengeteget mentünk a kocsival. Már a Nap is kezdett lemenni. A Várost már nagyon rég elhagytuk. Ebben 100%-ig biztos vagyok. Mint ahogy abban is, hogy Nyugatnak mentünk, mert a szélvédőn végig besütött a nap.

Joe a pisztolyát végig az ölében tartotta, de a revolver csöve felém nézett. Csak a biztonság kedvéért!
Marcus kezét véresre dörzsölte a bilincs. Végig engem nézett. Talán magát akarta nyugtatgatni, vagy netán engem. Mindenesetre semmit nem segített. Csak feküdtem az ülésen, mint egy halott. Még megmozdulni sem próbáltam.

De aztán az eszembe jutott. A méregnek fel kell szívódnia, igaz? Örökké semmi sem tart.

Nekem pedig nagyon gyors anyagcserém van! – Örvendeztem magamban. Komolyan mondom, egy cseppnyi reményt láttam végre. Elhatároztam hát, hogy megpróbálom megmozgatni a kezem. Azonban ezt hamar el is kellett vetnem, mert Joe árgus szemmel figyelt.

A lábujjaim! Azokat nem látja. Először csak a nagylábujjammal próbálkoztam, majd örömmel konstatáltam, hogy megy az egész lábujjhadam mozgatása. A bokám, az már sokkal nehezebben ment, és a térdem egyenesen füstbe ment terv volt.

De ez már fél siker, és ennek is rettenetesen örültem.

A kocsi lefékezett. Marcus ijedtem nézett körbe és rajtam is úrrá lett újra a félelem.

- Megjöttünk! – Vigyorogta Joe vészjóslóan.

A fejemnél kinyílt az ajtó, és ismét kirántottak. DE ezúttal hála az égnek nem dobtak le a földre. Az, aki az előbb is, felkapott a hátára és úgy meneteltünk előre. Sorosan jött mögöttem Marcus is, mert láttam az óriási cipőjét. A sötétzöld – arany mintás cipőjét vette fel, amit annyira utált, de én annyira imádtam.

Bementünk egy épületbe, a padló - amit láttam – alapján valamiféle raktár lehetett, olyan piszkos volt. Aztán rácsos részre értünk. Talán valami gyárban lehetünk, mert, ahogy a földet néztem, alattunk gépek hadát láttam, de mind régi volt és poros. Annyira ismerősnek tűntek. Igaz, a fél életemet gyárakban kóborolva töltöttem, mert az egyik nagyapám éjjeli őr volt és mindig elnéztem hozzá.

Továbbhaladtunk, és linóleum padlóhoz értünk. Már megette az idő, mert teljesen leszíneződött és tele volt lyukakkal. Áthaladtunk egy kétszárnyú ajtón, ami tűz gátló ajtó volt, szóval mostmár teljesen biztos voltam, hogy egy gyárban voltunk. De hol a fenében? Errefelé minden más! Semmit nem ismerek! Lefelé mentünk egy lépcsőházban, majd egy ajtón újra áthaladva Marcus lábai eltűntek a szemem elől. Már csak az engem cipelő férfi fenekét láttam. Pár másodperc múlva megállt, megfordult és óvatosan leemelt a válláról. Egy matrac volt a földön, arra fektetett le, ami persze büdös volt, és dohos is.

Idegesen lihegtem.

Aztán megpillantottam Marcust, amint Joe leszedi róla a bilincset, majd pedig utánam löki. Amint meglátott felém rohant és a karjaiba vett. Felhúzott a matracról és szorosan átölelve tartott az ölében. Amennyire tudtam, hozzábújtam és beszívtam az illatát. Kezével a hátamat simogatta, közben pedig fájdalmas csókokat lehelt az ajkaimra.

Semmi nem éreztem, és ebben ez volt a legrosszabb.

- Kicsim… - suttogta és a hajamba csókolt.

- Beküldök valakit, aki rendbe szedi – mondta Joe. Ezek szerint még mindig az ajtóban állt.

- Nem kell a segítséged! – Vágta rá Marcus mérgesen.

Igazából kellett volna, de mivel én nem tudtam megszólalni…

- Hidd el, kell. Ha nem kap ellátást, belázasodik, és meghal – mondta érzéketlenül.

Marcus megadóan sóhajtott és egy újabb puszit adott a fejemre.

- Gondoltam… - majd becsukva az ajtót, magunkra hagyott.

*

Kinyílt az ajtó, és oldalra fordítottam a fejem. Már egy órája biztos, hogy itt hagyott minket az a szemét. Egy fickó lépett be rajta. A fején zsák volt, a kezében meg egy orvosi táskát tartott. Méregdrága Bugatti cipőt, farmert és inget viselt.

Tipikus XXI. századi orvos.

Megfordították és beállították Joeval szembe. Lerántották a fejéről a zsákot, és letépték a szigetelő szalagot a szájáról. Végignéztem rajta és furcsán ismerősnek tűnt a háta alapján.

- Hoz rendbe a csajt! – Utasította neki Joe.

- És ha nem? – Kérdezett vissza.

Ó, nagyszájú orvos! Imádom a nagyszájú orvosokat.

- Muszáj leszel, különben meghal! – Rántotta meg a vállát, majd becsukta az orvos orra előtt az ajtót.

- Kérem! – Szólt Marcus megtörten. – Kérem, segítsen neki.

A fazon frusztráltan sóhajtott, majd megfordult a tengelye körül. Végignézett Marcuson, majd rajtam is. – Amikor felfogta kit lát leesett az álla. Az enyém is leesett volna, ha nincs lebénulva.

Matyi? – Csodálkoztam. 

- Mi a szentbasszameg történt? – Rohant felénk és figyelmesen végigmért.

- Idegmérget adtak be neki. – Sziszegte Marcus.

- Mi a francba keveredtél? – Nézett rám vádlón.

Kinyitotta az orvosi táskáját és egy óriási tűt húzott ki belőle.

- Te orvos vagy? – Kérdezte Marcus hitetlenkedve.

- Csak orvostanhallgató – sóhajtotta. – De tudom, mit csinálok. Remélem.

- Biztos? Az minek? Mi van benne? – Idegeskedett.

A szervezetének adrenalin kell! Felgyorsítja a folyamatot a szervezetében, mjd a méreg távozik – mondta türelemmel, miközben a fecskendős-tűt töltötte meg valamivel. – Húzd fel a kezén az inget felkarig.

Marcus feltűrte a fekete ingemet a balomon, majd Matyi lefertőtlenítette valami spray-vel.

- Ez különböző ellenanyagokat tartalmaz, - mondta nekem, majd Marcusra nézett – fogd le, mert rohadtul fog fájni neki!

- Oké – mondta Marcus, és végigterített a matracon. Ráült a lábaimra és lefogta a mellkasomat, meg a másik kezemet is. – Jó, oké… - mondta idegesen.

- Figyelj rám! – Nézett Matyi a szemembe, olyan fura volt, hogy angolul beszélt. – Ha muszáj, ordíts, sikíts, rángatózz, ha kell, sírj, nem érdekel, ezt most ki kell bírnod! A szer, amit beadok azonnal hat, és rohadtul fog fájni! Értesz?

Nem tudtam mozogni, beszélni, semmi! Mégis hogy gondolta, hogy válaszolok?

- Ezt igennek veszem – bólintott. – Fogod? – Nézett Marcusra.

- Igen! – Mondta eltökélten.

- Akkor rajta… - sóhajtotta idegesen.

Piciny szúrást éreztem a kezemben, majd bizsergett, ahogy terjedt az ereimben. Akár a wasabi, úgy égetett. Azonnal leizzadtam és lihegtem. Elérte a lábaimat, majd a kezeimben végig, míg végül eljutott a fejembe is. Fülsüketítően ordítottam fel a fájdalomtól. Égetett belülről, és nem tudtam mit csinálhatnék ellene. Ordítottam, sírtam és közben rántgattam a kezeimet, lábaimat.

- Istenem! – Sikítottam csukott szemmel.

- Tarts ki! – Mondta Matyi – enyhülni fog!

- Nem bírom! – Sipákoltam.

- Mindjárt enyhül! – Szorította le a kezem.

Pár perc múlva tényleg alábbhagyott a fájdalom. Égetett, de már nem anyira. Nem rángattam a kezem, csak lazán elernyedtem. Halkan szipogtam. Valami hűsítőre vágytam.

- Istenem – mondtam, de inkább hangzott panaszkodásnak.

- Elengedheted – szólt Marcusnak.

Marcus leszállt rólam, és én azonnal a nyakába borultam.

- Szívesen – mondta flegmát Matyi.

Elengedtem barátomat és régi jó ismerősöm nyakába kapaszkodtam.

- Köszönjük – hálálkodott Marcus.

- Jézus, de örülök, hogy itt vagy, te idióta! – Öleltem szorosabban.

- Én is örülök, hogy látlak – flegmázott.

- Ne flegmázz Máté, vagy esküszöm, hogy megütlek… - mosolyogtam rá hálásan. – Köszönöm.

- Szívesen. Tudod, hogy ha kellek, akkor, - mint láthatóan most is – megtalállak, Eff. Vagy idehurcolnak, ki honnan nézni…

- Várjunk csak, - szól közbe Marcus – ti ismeritek egymást?

*