Chapitre 19 - How I met your mother...

...

Hellobello, Mindenki!

URAMISTEN, EL SEM HSZEM! Elértünk az első rész végére!!!!

Köszönöm Mindenkinek, aki eddig velem volt, ne ijedjen meg senki, nem búcsúzkodom, ugyanúgy (rendszertelenül, mert hanyag vagyok) hozom majd a részeket, és köszönök minden feliratkozót...

A leiratkozótól pedig megkérdezném, hogy miééééééért? 

XIX.

- Mi történt vele? – Szedte a levegőt szaggatottan.

- Elájult… nem tudom… - ideges volt a hangja – nem tudom…

- Máté! – Mordult rá Marcus.

- Megteszek mindent a kurva életbe már, hagynád, hogy tegyem a dolgom?! – Kiáltott vissza rá. – Húzzál odébb!

- Gyere Marcus! – Hallottam meg Tate hangját, majd a lépések egyre távolabbinak tűntek. – Ülj le…

- Mi történik vele? – A hangja kétségbeesett volt, szinte már zokogott…

Marcus…?

Az elmém alig bírta feldolgozni az információkat. Mi történt? Ezt hogy érti? Miért, mi történt? És hol vagyok?
Valami hidegen feküdtem. Gyenge voltam. Nem bírtam felemelni a karom, hogy jelezzek; jól vagyok, nem bírtam megszólalni, hogy tudassam velük; jól vagyok, mert nem voltam.

Zavart voltam. Tompa, és semmit nem értettem.

- Minden a te hibád! – Üvöltötte Marcus, majd hallottam, amint felpattant a székről, és a fém élesen csattant a padón. – Minden a te hibád! – Ordította, és felém közeledett, majd elment a fejem mellett és a másik oldalon folytatta.

- Sajnálom, kicsim… - szólt egy női hang.

- Miért? Miért kell engem is belerántgatnotok? MIÉRT? – Ordította hangosabban, és én is beleremegtem.

- Állj le, Marcus állj le! – Kiáltotta Máté, közben két kéz fonódott a vállamra és visszanyomott a hideg asztalra. – A büdös picsába! – Ordította magyarul. – Emi, Emi figyelj rám, EMI! ... Segítsetek már!

*

Puha párnák és ismerős illat közt ébredtem fel. A nap lágyan sütött be a szobámba, így vidámmá változtatva a zöld falakat. Nyomott voltam, és mindenem lüktetett. Próbáltam kipislogni az álmot a szememből. A balomba egy infúziós tű volt bekötve, a jobbom pedig begipszelve feküdt az oldalam mellett. A bordáim hasogattak és égett az arccsontom.

- Hé, szia – szólt egy álmos hang, és ahogy kiszélesedett a látóterem, Marcust pillantottam meg. – Hogy vagy? – A szélemen ült, az ágyam mellett.

- Szia – mosolyogtam halványan. – Mint akit kilapítottak, mindenem hasogat – néztem körbe zavartan. – Hogy kerültem haza?

- Nem emlékszel semmire, hogy mi történt a benzinkút után? – Kérdezte óvatosan.

- Hát… csak arra, hogy üvöltesz, mint egy félkegyelmű, és hogy nagyon hideg volt…. Meddig voltam eszméletlen?

- Úgy egy fél napig – mondta és felállt. – Lemegyek szólni Máténak, hogy felébredtél.

- Ő is itt van? – Furcsálltam.

- Mindenki itt van – mondta és egy puszit lehelt a homlokomra. – Mindjárt jövök.

*

- Ne mozogj! – Morgott rám Matyi, miközben az oldalamon nyomkodta a bordákat. – Épp próbálom a bordád…

Érzékeny pontra ért és felsikítottam.

- Matyiiiii! – Szidtam le.

- Bocsi, bocsi, de amíg eszméletlen voltál, nem tudtam kitapintani…

- Eltört? - Kérdeztem, és a plafont bámultam lihegve.

- Nem, ne légy nevetséges! – Nézett rám flegmán. – Kicsit zúzódott, de semmi komolyabb. Fájni fog, mint a nehesség, de túléled – húzta le sóhajtva a pólómat a helyére.

Ő is megkönnyebbült, nem csak én.

Egy hosszú horzsolás szelte át az arcát, és a nagy karikák mégjobban kihangsúlyozták mélybarna szemeit. Borzasztóan festett.

- Jól vagy? – Kérdeztem óvatosan.

Válaszul csak legyintett, majd felállt a térdelésből.

- És a kezem? – Mutattam a begipszelt alkaromra.

- Az nagyobb falat volt, meg is repedt. Gyere, kellj fel – nyújtotta a kezét.

- Mi? – Néztem rá úgy, mintha meg lenne bolondulva.

- Szét kell magad járkálnod… ha éjjel nappal feküdnél, felfekvésed lenne, és le kellene vágni a segged, mint Kunigundának…

- Nem is Kunigundának vágták le a hátsóját… már rég megbuktál volna, ha tétel lett volna tavaly – feleseltem vele, de megfogtam a kezét és óvatosan kikászálódtam az ágyból.

Sóhajtva odaballagtam a tükör elé.

- Beszarok! – Csodálkoztam a monoklimon. – Ilyenem még úgy sem volt – tapogattam meg a nagyra duzzadt lila foltot az arccsontomon. – Auu – sziszegtem.

Máté mögöttem felnevetett.

- Emlékszel, – nevetett ismét – amikor a nyáron abban a buliban megtépted azt a csajt? Az kemény volt.

- De csak azért, mert rányomult arra a helyes kis szőkére, akivel táncoltam – panaszkodtam. – Az a ribanc belekarmolt a vállamba.

- Igen, te meg behúztál neki egyet, és vérző szájjal elfutott… - emlékezett vissza.

- Annyira részeg, azóta sem voltam! – Bólogattam beismerve. – Kik vannak itt? – Kérdeztem, miközben rám adta a köntösömet. – Áu – szisszentem fel.

- Én csak a pasidat ismertem fel! – Emelte fel a kezét védekezően – Uram-atyám! – Döbbent le, miközben kivezetett a folyosóra. – Emelie Woodnak szerelmi kapcsolata van!

- Jaj, hagyjál már! – Pöcköltem meg a fejét, ajtónyitás alatt.

*

- Ivan! – Néztem döbbenten a fotelban ülőre. Felállt a helyéről és kitárt karokkal várt. Odabicegtem hozzá, és lágyan átöleltem.

- Te mindenkit ismersz? – Nevette Marcus.

- A nagyapja öccse vagyok – válaszolta Marcusnak, miután elengedett.

- O – esett le barátom álla.

- Mióta tudja? – Furcsálltam.

- Amikor először találkoztunk, és oroszul beszéltél a sofőrömmel, utánajártam a dolognak. – Mondta erős orosz akcentusával.

Felcsóválva sóhajtottam. Körbenéztem a nappaliban lévőkön.
Mr. Holloway-t úgy kellett leállítani, nehogy mégjobban összetörjön, amikor átölelt. Jules és Nat könnyezve borultak a nyakamba, amin persze felnevettem. Tate csak lágyan belepuszilt a hajamba, mintha a húga lennék. Marcus meg morgós szemmel állt a terasz ajtóban, miközben a kintieket figyelte.

- Istenem – mondta, és átölelt.

- Ne túl szorosan! – Nyöszörögtem óriási kezei alatt, mire csak egy puszit adott a homlokomra.

- Azt hiszem, muszáj lesz bemutatnom neked őket, - bámult ki az ajtón a kertbe – bármennyire is utálom ezt most – morogta. Kopogott az ajtón, majd a két kint álló személy bejött a teraszról. – Effie, ők a szüleim…

Az ajtón belépőkre pillantottam. Érdeklődve mértem őket végig. A férfi kreol bőrét az őszülő borosta lepte be, ami valahogy mégjobban kihangsúlyozta azt az állkapcsot, amit Marcus is örökölt. Szürke pólóját betűrte az egyszerű farmerja mögé.
Ha jól emlékszem, ő vezette a terepjárót.

Lágyan mosolygott rám, majd közelebb lépve átölelt. Beleszippantottam a pólójába, és felkuncogtam.

- Old Spice… - vigyorogtam fel rá – pont, mint Marcus.

- Családi szokás – nézett a fiára, majd a kezét nyújtotta. – Dennis vagyok.

Bólintottam.

– Effie, de gondolom, ezt már tudják.

- Szívem? – Pillantott a mellette álló nőre.

A nő morcosan nézett engem, mégis inkább bocsánatért esedezett a szemével.

- Mi már ismerjük egymást. Látásból. – Mondta a férjének, és Marcus mellettem fujtatott.

Rosszallóan néztem a fiúra, majd az megadóan sóhajtott.

- Honnan ismered te az anyámat? – Kérdezte, de szerintem nem is érdekelte a válaszom, amíg ki nem mondtam.

- Majdnem leszúrtam anyukádat, miközben megszökni segített.

- Hogy mi? – Kerekedett el a szeme.

- Megijedtem. Azt hittem őt is rám küldték. Egy AK47-es volt nála! – Mentegetőztem. – De semmi baja nem lett! – Vigyorogtam gyerekesen.

- Még szerencse… - mondta a nő is, és odahúzott magához egy ölelésre. – Yanara vagyok.

 - Effie – szuszogtam az ölelésébe.

A haja fekete volt, és szorosan összefogva simult aranybarna arcára. A szemei kiköpött Marcusé voltak, mintha a fiút látnám, csak sokkal több egyiptomi beütéssel. Az éles arcéleket is innen örökölte a srác, ugyanis az öcsivel ellentétben Tate-nek „gömbfeje” van.

- Amit a fiamért tettél... – kezdte, miután elengedett. A hajamat simogatta, mintha olyan nagyon biztos akarna lenni, hogy élek.

- Igazából, - hajtottam le a fejem, és bűntudatosan néztem Matyi cimborámra – kicsit élveztem.

- Tessék? – Hitetlenkedett Marcus.

- Na, ez az az Effie, akit én ismerek! – tapsolt egyet helyeslően Máté.

- Nem tehetek róla – nyüszítettem Marcusnak, mint egy kiskutya – a véremben van! – Mutattam Ivanra. – Tiszta családi örökség, mint az Old Spice! – Utaltam.

- Nagyon beverte a fejét, igaz? – Kérdezte Mátéra nézve, közben pedig a hajamat tapogatta.

- Ó, fogalmad sincs a gyilkos hajlamaimról – flegmáztam.

- Tanúsítom! – Szólalt fel Máté. – Képes szétütni egy teljes focicsapatot. Volt már rá példa!

- Shhh! Bolond! – Nevettem, és rádöntöttem a fejem Marcus mellkasára. Ugyanazt a kellemes illatot éreztem, mint az apjánál. Lehunyt szemmel öleltem át a derekát.

- Mondani akartál valamit még a vezérlőteremben – néztem fel rá. – Mostmár elmondhatod…

A kék szemeivel az enyémet fürkészte, a kezét pedig a tarkómra simította, majd gyengéden megcsókolt.

- Valami fasírtról beszéltél… - ugratott.

- Na, jól van, most már elég a szemtelenségből! – Tetettem felháborodást, és a többiek felé fordultam. – Jut eszembe, mi van Toolsal?

*

A csapnál álltam, miközben vizet engedtem egy üvegpohárba. Olyan iedeges lettem, hogy remegett a kezem.

Tools persze megszökött.

Mire Yanara és Dennis odaértek, már csak Marcus és Máté voltak a vezérlőteremben, na meg én az üzemi területen. Dennis kivitte a fiúkat, míg Tate és Yanara értem mentek. A bátyó elmondása szerint az ajtó le volt láncolva és lakatolva is, szóval belülről ki sem tudtam volna jönni. Tools mindenféleképpen meg akart ölni.

- Egyáltalán hogy találtatok meg minket? – Tettem le a kiivott poharat és visszabicegtem a nappaliba.

- Hiszed vagy sem, - kezdte Tate – Jackson látott titeket, amikor betuszkoltak a kocsiba.

Elkerekedett a szemem.

- Jackson?

- Igen, ő szólt nekem, én pedig anyuéknak, de nekik meg már szólt Tools – pillantott, a fotelban kényelmesen bort kortyolgató „majdnem-nagyapám” felé.

- És most hol van Jackson? – Kérdezte Marcus gyanakodva.

- Mondtam neki, hogy 4 után nézzen át – pillantott Nat az órájára. – lassan itt kéne lennie.

- Tessék? – hitetlenkedtem és Marcusra pillantottam.

Ő is aggódva nézett rám. Ugyanarra gondoltunk. Az a bizonyos keddi buli…

- Tőlem… – forgattam meg a szemem lemondóan – legyen. De most iszok egy pohár olyat! – Mutattam az Ivan kezében tartott vörösborra.

- Még mit nem! – Szólt felháborodva az öreg.

- Gyógyszert szedsz! – Emlékeztetett Máté is.

- Akkor meg vizet iszok – duzzogtam, és visszabotorkáltam a konyhába.

Marcus jött mögöttem, és becsukta a konyhaajtót maga után. Privát beszélgetés! Hűha, ideje volt már!

- Elmondod Natalienek? – Kérdezte halkan.

- Mégis mit? – Fordultam felé és az orrnyergemet masszíroztam. Kezdtem megint szédülni.

- Az a bizonyos keddi bulit! – Állt meg előttem.

- Dehogy is, Isten ments!

- Akkor?

- Akkor, mi? – Néztem fel rá furcsállva. Karba font kézzel méregetett.

- Akkor mit fogsz csinálni? – Kérdezte mérgesen. – Ha Jackson ideállít és gondolom bocsánatért fog esedezni, mit mondasz majd Natelienek? És az apjának? – Hadonászott mérgesen, mégis csak suttogott. – Akkor mit fogsz csinálni? Hmm…?

Lehunyt szemmel támaszkodtam a konyhapulton. Egyre nehezebben tudtam ébren maradni. Máté megint belém tömött egy jó adag fájdalomcsillapítót egy órája, és azok mindig kiütnek.

- Figyelsz te rám? – Emelte fel a fejem, hogy a szemébe nézzek.

- Nem tudok! – Húzódtam el. – Nem tudom, mit csináljak – mondtam meggyötörten. – Legkisebb problémám is nagyobb most, mint Jackson. Fáj mindenem. Egyszerűen minden gondolatnál szét akar szakadni a fejem. Fáj minden mozdulat, és nem tudok gondolkodni. Ilyeneken meg főleg. Nem megy. - Fáradtam dőltem rá a mellkasára.

- Szólok Máténak – lépett odébb és kinézett a konyhaajtón. – Máté, gyere kérlek.

- Mi az? – Sietett be. – Mi van?

- Nem bírok ébren maradni – sóhajtottam.

- A fájdalomcsillapítók miatt… túl erősek. Nem bírja a szervezeted. – mondta és a szememet vizslatta.

Marcus egy gyilkos tekintetével nézett rá.

- Túl erős? – Morogta.

- Marcus, ne…

- Régebb óta ismerem, mint te, drága bogaram – morogta vissza neki a doki – de azt sajnos nem tudom, hogy hogyan reagál a szervezete az erősebb gyógyszerekre. Bocs, hogy enyhíteni akarom a fájdalmát.

- Én is azt akarom…

- A keze simogatásával nem mész semmire…

- Abbahagynátok a kurva életbe! – Mondtam és a pultba kapaszkodtam. – Mindjárt elájulok! Fekete foltok meg minden! – Veszekedtem rájuk.

- Kísérd fel – mondta Marcusnak – és fektesd le aludni, igyon sok vizet! – Parancsolta.

- Jó – morogta Marcus.

- Nat, - mentem ki a konyhából – le kell feküdnöm…

- Jól vagy? – Kérdezte aggódóan.

- Igen, csak túl erősek a gyógyszerek – mondtam Marcusba karolva. Már alig tartottam magam. – Amint megjött Jackson, felküldöd? – Fordultam hátra a lépcsőről.

- Persze, pihenj csak. – Ült vissza az anyja mellé a kanapéra. – Itt leszünk ha kell valami.

Bólintottam.

Amint beértünk a szobába, Marcus lekaptam rólam a köntöst, és pólóban meg bugyiban berakott az ágyba.

- Ne hagyj itt – kérleltem, és felemeltem a takaróm szegélyét. Marcus lekapta a cipőjét, a farmerját és a felsőjét, majd trikóban és boxerben befeküdt mellém. Befészkeltem magam az ölelésébe és pillanatokon belül elnyomott az álom.

*

- Hogy vagy tesó? – Hallottam meg egy halk, mégis mély hangot. Ez nem Tate volt. Valaki más.

Megmozdult a párnám, és a hideg párnák közé kerültem.

- Én jó, szevasz – mondta Marcus suttogva. – Ő már nem annyira – sóhajtotta. – beszéltél Nattel?

- Nem, egyenesen ide jöttem fel. Mi történt? – Ideges volt.

- Azt most hosszú lenne elmesélni – sóhajtotta. – Ígérj meg nekem valamit Jackson.

Jackson? Ő?

- Persze, bármit.

- Ígérd meg, hogy nem szólsz egy szót sem arról a keddről Natalienek, vagy bárki másnak!

- Eszem ágában sincs, ember! – Mentegetőzött. – Kössem a kötelet a nyakamba? Még csak azt kéne.

- Jólvan – mondta megkönnyebbülten barátom.

- Az egy monokli? – Lepődött meg. – Mit csináltak vele?

- Igen – morogta mérgesen. – Lényegében idegmérget adtak be neki, majd bivalyerős adrenalint, aztán meg majdnem megölték.

- Ugye csak viccelsz!

- Ilyennel nem viccelek! – Mondta, majd kicsit odébb húzódtak. – Felrepedt az ínye, majdnem eltört a bordája, a tüdeje is roncsolódott – sorolta – volt egy kis agyrázkódása, és eltört a jobb csuklója. Mindennek a tetejébe kiütötték a túl erős fájdalomcsillapítók is. Szóval Jackson, ne tetőzd a dolgot, kérlek.

- Istenem – szörnyülködött. – Lent leszek, ha kellene valami.

Mocorogni kezdtem. Ébren voltam, mégis teljesen kiütve. Kinyitottam a szemem és Marcust láttam meg magam előtt.

- Marcus – mondtam, mire mind a ketten odakapták a fejüket. – Jackson? – Furcsálltam.

- Mondd, Babe – szólt lágyan és lehajolt hozzám. Gyengéden megsimította az arcomat.

- Hozol nekem egy kis vizet? – Sóhajtottam.

- Persze – mosolyogta vissza, és kiment a fürdőbe.

- Szia, Jackson – pillantottam fel rá. Még egy kicsit kába voltam.

- Szia – térdelt le az ágy elé, így egy síkban volt a tekintetünk. – Hogy vagy? – Aggódóan nézett végig rajtam.

- Élek – nyögtem. – Én csak, kössz, hogy szóltál Tatenek.

- Én örülök, hogy élve megúsztátok.

- Én is, hidd el, én is! – Sóhajtottam. – Megkaptad az ajándékom?

- Ajándékod? – Furcsállta, aztán, mintha leesett volna neki. – A feltöltött cigire gondolsz? – Bólintottam. - Az te voltál? – Vigyorodott el.

- Elszívtam minden száladat, szóval… - hitetlenkedve nevetett.

- Nem kellett volna. Akkora szemét voltam veled, pedig csak Marcusra voltam akkor is mérges…

- Marcusra?

- Igen, egész nyáron egy tetű voltam mindenkivel – sóhajtotta, majd leült a szőnyegre és mesélni kezdett. – Minden azzal a fogadással kezdődött, amit persze levesztettem… - vigyorogta felém.

*

- Komolyan, és te hagytad? – Kérdezte lenézően.

- Lala, átnyúlok a képernyőn és szétkapom a csinos kis pofikádat, ha nem állsz le! – Szóltam rá.

Skype-on beszélgettem a legjobb barátnőmmel. Olyan mintha az ikrem lenne.. együtt jártunk gimibe, és mellesleg még távoli unokatesóm is. Imádnivaló és szőke. Okos, de full szőke.. olyan, olyan, mint Nat, csak fehérben.

- Az én kurva anyámat! – Tetetett felháborodást. – Jól ál a lila! – Mutatotta kamerába. A monoklimra godolt.

- Ó, rohadj meg! Örülök, hogy Matyi összerakott. – Sóhajtottam.

 - Matyi? Mit keresett ott az a szerencsétlen?

- Fogalmam sincs, de kihúzott a szarból. Megint. – Mutattam magamra. – Még a kezemet is begipszelte.

- Honnan szerzett gipszet? – Ráncolta össze a homlokát.

- El nem hiszed, de betörtek egy állatklinikára – bólogattam hitetlenkedve.

- Komolyan? – Nevette. Már a könnye is folyt.

- Ne röhögj! Rohadtul fájt!

Szerencsére már múlt időről beszéltünk. Lassan másfél hete, hogy mindez megtörtént.

- Oké-oké, ne harizz. Hol vagy most? – Kérdezte. – Csak mert egy félmeztelen pasi mászkál a háttérben!

Hátrakaptam a fejem és Tate bohóckodott a kamerának, a gőzölgő kávéjával, Marcusék konyhájában.

- Tate, Lala – mutattam be őket – Lala, Tate Marcus bátyja. Lala a legjobb barátnőm – vigyorogtam.

- Ő csinálja a legjobb kávét! – Mondta Tate magyarul. – Na, húztam, jó utat! – Adott egy puszit az arcomra.

- Köszi, szia – válaszoltam és ő már el is tűnt.

- Ez magyarul… Utat? – Esett le neki. – Hova utazol?

- Hát… - somolyogtam. – Kaptam levélben meghívót Cami szalagavatójára. Neked is van?

- Hazajössz? – Sikította és örömtáncot járt. – Végre láthatom a pasasodat! – Boxolt a levegőbe – végre van mivel bosszantani téged!

- Azt majd meglátjuk! – Nevettem. – A reggeli járattal megyünk, szóval talán éjfélre Budapesten is lehetünk.

- Éjfél? Miért, hány órás az út? – Furcsállta. – Nem 12?

- Időeltolódás ribikém! – Világosítottam fel.

- Érteeeem. – Nyújtotta el.

- Na, jól van, figyi megyek, de pénteken tali valahol, oké?

- Persze, aztán majd még kitalálunk valamit Tools ügyében.

Lenézően felnevettem.

- Kérlek – vigyorogtam gonoszan – mihelyt visszajövünk, megtalálom. Nem érdekel hogy, de megtalálom – mondtam undorodva, mégis érzéketlenül. – És pusztulni fog a férgese…

- Hűha… - pislogott Lala. – Kezdek félni tőled. Komolyan szívtelenné tett Bronx, vagy csak jól színészkedsz? – Érdeklődött.

Lágyan elmosolyodtam és megcsóváltam a fejem.

- Ismersz. Jobba, ha félnek, mert velem aztán nem baszakszik senki...

-*-