Chapitre 18 - 3 Miles Island

...

Hellobello, Mindenki!

Először is, szeretném megköszönni, hogy visszajutottunk 7 követőre - Imádlak Regi! - és ezennel köszöntöm a nyolcadikat meg a kilencediket is!
bearanyozzátok a napjaimat :D
És ott van a 6666 megtekintés....hmmm Ördögi pillanatok következnek :D

Na, mindegy, ne haragudjatok, hogy csak most hozom a részt, sajnos nekem nem volt szünetem a héten, hanem keményen zh-kat írtam.

A sztoriról csak annyit, hogy minden halad tovább főhősnőnk zűrzavaros életében, és nem épp a kellemes irányba.

Olvassatok, és ne felejtsétek el közölni velem, hogy mit éreztek. (Az sem zavar, ha valaki azt írja le, hogy mit evett reggelire, az is jobb, mintha semmi nem lenne ott) Ugyanis eléggé csöndesek vagytok manapság. Ha baj van szóljatok!

Puszi, jó olvasást; C.
Ja és oldalt van egy kis szavazósdi :D  -->

XVIII. 

A teremben mászkáltam, ahova belöktek minket. Valamiféle irányítóterem lehetett, mert az egyik fal tele volt kapcsolókkal és világító lapokkal. A fallal szemben voltak az asztalok, és azok mögött egy hatalmas üvegablak.

- Én ezt már láttam valahol – 
mutatott rá Máté a kapcsolókkal teli falra.

Az üvegablak elé sétáltam, odahívtam magamhoz a fiúkat.

- Hát persze, hogy láttad! – Sóhajtottam. – Nézz oda! – Mutattam, majd balról jobbra körbevezettem a kezem. – Az egy primer kör, majd egy szekunder, aztán a generátorok, - soroltam – és a tercier kör.

- Egy atomerőműben vagyunk? – Hitetlenkedett mellém érve Marcus is.

- De hol? – Kérdezte Máté.

- Babe, azt hittem, hülye vagy fizikából… - lepődött meg barátom.

- Máté meg én voltunk Pakson az atomerőműben…. ezt az egyet jegyeztem meg csak. – Tudniillik, sík hülye vagyok fizikából.

- Jó, de hol vagyunk? – Idegeskedett Máté.

- Egész úton besütött a szélvédőn a nap, tehát Nyugatnak jöttünk – néztem Marcusra. – Milyen erőművek vannak Nyugatnak?

- Én honnan tudnám? – Nézett rám elkerekedett szemmel.

- Te vagy a helyi lakos! – Tártam szét a kezem kérdőn.

- Three Miles lsland! – Szólt közbe Matyi.

- Tessék? – Fordultam felé, aztán leesett. – Hát persze! – Csaptam magam homlokon – bezárt atomreaktorok. Csodás! Egy kibaszott szigeten vagyunk!

Marcus sóhajtva nyomta neki a fejét a falnak.

- Van nálatok valami használható elektronikai cucc? - Kérdezte Máté.

- Nincs – sóhajtottam – Joe kikapta a kezemből. Ti?

- Az enyém a kocsiban van, Bornxban.

- Én se, semmi, kipakoltak – morogta ő is.

- Hölgyeim, és Uraim! – Mondta egy hang ünnepélyesen az ajtóból. – Isten hozta önöket az életben! – Odakaptuk a fejünket.

Ahogy megláttam az ajtóban álló öltönyös férfit, a vér is megfagyott az ereimben.

- Tools? – Döbbentem le. – Maga áll e-mögött?

- Sziasztok, gyerekek – mosolyogta önelégülten.

- Ki a csóka? – Kérdezte Máté, és hátrébb húzódott.

- A biosz tanár…

- Jaj, hagyjuk már – legyintett Tools – a tanítás, nekem túl unalmas!

- Ezért elrabolja a diákjait? – Kérdezte Marcus mellőlem.

- Ó, nem… az csak a véletlen műve, hogy ti is oda jártatok… - legyintett és nekidőlt az ajtófélfának.

- Akkor mit akar? – Kérdezte barátom ismét.

- Elloptak tőlem egy nagyon, nagyon fontos dolgot…

- De nem mi…

- De a TE szüleid! – Mutatott Marcusra.

Barátom döbbenten nézett a terem bejáratában álló Professzorra.
A szülei? Soha semmit nem mesélt még a szüleiről…

Azonnal megértettem. Ez is csak egy láncreakció volt.

Marcus szüleit csak úgy tudják előcsalogatni, ha megvan Marcus. Marcust meg csak úgy kaphatták el, ha engem kaptak el előbb.
Én balfasz, ha nem akartam volna átmenni Marcushoz, most biztonságban lennénk otthon.

- Igen, a te szüleid – nevette ördögien. – Anyu és apu a kormánynak dolgoznak – mondta nekem – nem mesélte még?

Fél szemmel Marcusra pillantottam.

- Otthon hagyták, hogy ne vonják bele a dolgokba Washingtonban. Jól mondom?

- Mit akar tőlünk? – Kérdeztem ingerülten.

- Tőled? Semmit! Te és a doki csak járulékos veszteségek vagytok – legyintett. – Ma úgy is beküldelek az arénába, amíg anyuék ide nem érnek – tapsolt egyet. – Szóval szivi, készülj fel! Ma megmérettetik! – Mondta drámaian, majd ezzel a végszóval becsukta maga mögött az ajtót.

*

Megmérettetik. Ezt a szót errefelé nagyon komolyan gondolják. Annyira, hogy fél perc múlva este 10 és én épp a halálsoron állok. Lehet, hogy túlzásnak hangzik, de ha belöknek egy helyre, hogy most vagy meghalsz, vagy utolsónak életben maradsz, akkor azért kicsit gatyába csinál az ember.

Az élethalál verseny nagyjából annyi, hogy szélnek eresztenek pár embert a reaktor üzemi területén, és aki utolsónak állva marad, az élve kijut.

Mindezt Joe 5 perccel 10 előtt bejött, és lazán közölte velem. Hát Marcusnak sem kellett több, tiszta ideg lett.

- Nem, - ordította – nem mehetsz oda be!

- Miattam vagyunk itt, ha nem akartam volna átmenni, most…

- Ne mondj ilyet! – Fojtotta belém a szót.

Matyit Joe kivitte és csak mi ketten maradtunk Marcussal a vezérlőben. Barátom teljesen kikelt magából. Nem hibáztatom, én sem akarok oda bemenni.

- Marcus! – Mondtam és a hangom elcsuklott. Csak ráborultam a vállára.

 - Istenem, Effie! - - Ölelt át szorosabban – a szüleim dolgai miatt te fizetsz meg.

- Örüljünk, hogy Joe adott időt elbúcsúzni – szipogtam.

- Ne mondj ilyet! Effie, én…

- Ki ne mondd! – Szóltam rá. – Ki ne merd mondani, csak miután kijöttem onnan!

Istenem, 99%, hogy ma meghalok, mégis úgy beszélünk róla, mintha az esti filmről társalognánk a nappaliban.

A keze belecsúszott a hajamba és magához felhúzva hosszan megcsókolt. Remegett az ajka és éreztem amint az ő könnyei vizesítik be az arcomat, majd én sem bírtam tovább, és elkezdtem zokogni.

- Szentül megfogadom, hogy annyi fasírtot sütök, amennyi csak beléd fér.

- Istenem – ölelt át ismét.

Az ajtó kinyílt, majd kirántottak Marcus kezei közül.

- Marcus! – Üvöltöttem, ahogy elráncigáltak, majd az „aréna” felé vonszoltak.

A „verseny” az üzemi területen zajlik. Hálát adtam az égnek, hogy tudtam merre van a kijárat. A stratégia megvolta fejemben... Már csak túl kellett élnem.

*

Hárman voltunk.

Két fiú és én. Mindhárman 25 alatt voltunk. Már csak pár perc volt 10-ig. Az idő ketyegett. Egymást firtattuk ellenfeleimmel. Értetlenül bámultak rám, a fekete ingemben és a farmeromban alatta meg egy virágos ujjatlanban nem voltam valami ijesztő a számukra. Inkább azon tanakodott mindkettő magában, hogy miért vagyok ÉN is itt.

Pontban 10kor kinyílt az egyik galériás ajtó, és kilépkedett a rácsra Tools, nyomában Ivannal.

Mi a lószart keres itt Ivan?

Amikor megpillantott elkerekedett a szeme, és az enyém is.

- Ő mit keres itt? – Kérdezte Toolst mérgesen.

– Ó, csak nem ismerik egymást?

- Effie… - nézett vissza rám Ivan és most már tényleg csak rettegtem. Nem akartam meghalni!

Nem akarok meghalni!

- Papa… - mondtam könnyezve, mire Tools felkapta a fejét, úgy ahogy a mellettem lévő kettő is. Eredetileg el akartam mondani Ivannak, hogy rájöttem miért is annyira ismerős, de csak a papa szóig jutottam.

- Érted, hogy most mit mondok? – Beszélt hozzám oroszul, én pedig bólintottam. – Nyugodj meg… úton van a segítség!

- Hogy?– Kiabáltam vissza. – Meg akarnak ölni! – És ezzel el is használtam minden orosz tudásomat.

- Hé! – Szólt közbe Tools – Elég. Mi folyik itt? Családi összejövetel? – Nevette lepődötten. – Halálba küldöd az unokád? – Kuncogta. – Imádom az oroszokat.

- Fogd be a pofád! – Mordult rá Ivan angolul, mire hirtelen elcsendesedett. – Te pedig éld túl!

- Igen is, Papa! – Mondtam és alázatosan letérdeltem, majd lehajtottam a fejem.

- Rendben… kezdjük – mondta Tools, majd megszólalt egy síp és mellőlem a két fiú máris harcállásba helyezkedett.

Felkaptam a fejem, majd előrántottam a bakancsomból a bicskámat. Ha az embert elrabolják, a cipőjét sosem nézik meg. Főleg egy lánynál. Hát most rábasztak!

Tools lepődötten nézett rám.

- A rosszabbik fajtával kezdett ki – húztam az arcom gúnyos vigyorra, majd a srác a jobbomról már rontott is felém.

*

Egyvalamit sosem vallottam be senkinek. Még magamnak se nagyon akaródzott. Mégis mindenki sejtette, miután közelebbről is megismert.

A véremben van az erőszak, és ezt le sem tagadhatom egy „bérgyilkos” apával, egy vadász nagybácsikával a hátam mögött. Aztán ott van Ivan. Sokáig kerestem a választ közte és a családom közt. Pedig végig ott volt az orrom előtt, akárhányszor csak belenéztem a pénztárcámba, ahol a családi fotók sorakoztak.

Az egész egy gyermekkori emlékre vezethető vissza, amikor is a nagyapám ölében ülve mesélt nekem egy családról.
Ez a család szegény volt, és miután megszületett második fiuk is, örökbe kellett adniuk, hogy el tudják tartani magukat.

Csak évek multán hallottam erről a sztoriról ismét. Aznap, amikor meghalt a nagypapám. A rokonok meséltek a kicsi Ivánról, akit örökbe adtak egy orosz özvegynek, akinek nem született fia.

Így lett Ivan a „papa” az életemben. Hogy lehettem olyan hülye, hogy erre eddig nem jöttem rá. Itt kell nekem is ezen gondolkozni, miközben a kijárat felé rohanok.

Már csak ketten maradtunk. Az üldözőm kiiktatta a másik srácot. Szimplán csak elvágta a nyakát.

A kijárat felé futottam. Már láttam magam előtt az egykoron kék ajtót. CSakk 100m választott el a szabadságomtól, amikor rám vetette magát, és fejjel előre lenyomott a földre. Belesajdult a bordám.

Átfordultam, és úgy próbáltam lelökni magamról. A lábaimon ült, és lendült a keze. Az arccsontomat találta el, amitől meg is szédültem. Sokszor verekedtem már, de ekkora ütést még nem kaptam. Tele volt bosszúval, és az élni akarás vágyával. De még nem állt le. Még egyet ütött, ezúttal az államra. Belenyilallt a fogamba és felnyüszítettem. Fémes ízt éreztem, és erősen ajánlottam, hogy nem lazult ki a fogam, mert ha igen, akkor hiába fizetett anyám százezreket anno fogszabályzóért. Még egyet ütött az arcomra, és az egész fejem lüktetett.

Homályos volt minden, és mintha egy pillanatra megállt volna az idő.

Erősnek kell lennem, - panaszkodtam magamnak – mégis mi a francot művelek? Hagyom, hogy egy fiú megverjen? Nem! Sohasem hagytam, és nem is most fogom elkezdeni!

Máté hangja visszhangzott a fejemben.” Istenem! Efffie, gyerünk, nem igaz, hogy még erre sem vagy képes?! Soha semmire nem fogod vinni. Csak egy óriási fehér csaj vagy, aki semmire nem jó, aki miatt mindig megszívják az emberek!”

- Nem! – Ordítottam az engem püfölő srácra.

A meglepődését kihasználva lerúgtam magamról és felálltam. Azonnal lendült a kezem, és orron vertem. Kifröccsent a vére és jócskán jutott a kezemre is belőle. Éreztem, ahogy felmegy a pumpa, tombolni fogok, és akkor senki nem bír lecsillapítani. És nem is fog.

Kitértem egy öklös elől, amikor újra felé lendítettem a jobb horgomat. Felrepedt a szája is, és a reccsenés alapját... A fájdalom belenyilallt a kezembe és felüvöltöttem. Valószínű, hogy eltörtem a csuklómat.

Újra felém lendült. Ütni már nem tudtam, így előkaptam a bicskámat a bakancsomból és felé hajítottam. Egyenesen a jobb vállába állt bele, ő pedig leborult a földre. Odalépve kitéptem a vállából a kést és oldalba rúgtam a bakancsommal.

Elterült a földön, és én újra belérúgtam. Ahogy végignéztem rajta, hogy mit tettem… hányni tudtam volna. Hánytam is. A srác lába mellé kiadtam mindent magamból.

Ő továbbra is mozdulatlanul feküdt és szuszogott. Reméltem, hogy elájult. Miután lenyugodtam, éreztem az összes fájdalmat, és mintha átmentek volna rajtam egy úthengerrel, úgy fájt mindenem. Megint hányni akartam, de már semmit nem tudtam, csak öklendezni.

- Emelie! – Ordította egy női hang és odakaptam a fejem. Egy nő állt a kék ajtóban és rám nézett. Furcsállva pillantottam rám. Még valakit beküldtek, hogy öljön meg?

Felém indult, de én védekezően feltartottam a késem magam előtt. Remegett a kezem.

- Velem kell jönnöd… - emelte fel a kezét védekezően.

- Ki maga? – Lihegtem. Alig bírtam felfogni mi történik. Borzasztóan éreztem magam.

- Anya! – Rohant be az ajtón Tate is.

Anya? Ez a nő… Marcus ANYJA?!

- Tate? – Mondtam, és letettem a kést, vissza a bakancsomba. – Tate! – Remegett az ajkam. Sosem hittem, hogy ennyire fogok neki örülni, hogy látom.

- Effie, édes Istenem! – Rohant hozzám. – Azonnal gyere, azonnal el kell tűnnünk!

Kifelé kezdett húzni, és már a lépcsőházban voltunk.

- Marcus! – Torpantam meg. – Tate, hol van Marcus?

- Kint van, azzal a Máté nevű gyerekkel, meg Csehovval. Gyere már! – Rántott magával. – El kell tűnnünk!

Marcus Ivannal van. Ez vegyesen érintett. Nem tudom, hogy most igazából kinek is az oldalán áll az oroszunk, hiszen a rokonom, és kezeskedik Marcus felé, de akkor is…

Amennyire csak tudtam, rohantam ki az épületből Marcus anyja után. Odakint egy terepjáró várt minket, ahova gondolkodás nélkül beugrottam és elhúztuk a csíkot a szigetről, olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak lehetett.

*

Éjfél elmúlt.

Hazafele tartottunk, vissza Bronxba. Lekanyarodtunk egy benzinkútra, és megpillantottam egy másik terepjárót is. Legszívesebben kiugrottam vona a kocsiból, hogy Marcushoz rohanjak, de megmozdulni nem tudtam a fájdalomtól.

 - Máté... – lihegtem, és a fájdalomtól a plafont bámultam.

- Tessék? – Fordult felém Marcus anyja.

- Mátéra van szükségem – lihegtem. – Ő orvos! Jézusom… - fújtam ki a levegőt. – Tate! – Kérleltem.

Tate kipattant a leállt kocsiból és egyből Mátéék felé szaladt.

- Segítsetek! – Kiáltotta a másik kocsi felé szaladva. Átjött az én oldalamra és kinyitotta az ajtómat. – Ki tudsz szállni? – Nyúlt felém.

- Nem biztos! – Lihegtem.

- Effie! – Rohant hozzám Marcus és már kapott volna ki a kocsiból, amikor Tate visszarántotta. – De… Babe?

- Vigyázz! – Szólt rá. – Megsérült.

- Máté! A kurvanénikédet! – Kiabáltam a fájdalomtól.

- Itt vagyok, itt vagyok! – Ért ide és azonnal belém nyomott egy adag injekciót. – Uram Atyám! – Nézett végig rajtam. – Mit csináltak veled? – Szörnyülködött.

- Látnád a másikat – mosolyogtam grimaszosan. – A picsába. Mit nyomtál belém?

- Morfint. Mid fáj? – Futtatta végig rajtam a tekintetét.

- Mindenem! – Nyöszörögtem. – Csak rakj össze légyszi!