Chapitre 5 - Manhattan

... 

Hellobello, Mindenki!

Íme itt van az én ajándékom nektek Karácsonyra.

Számomra nagyon kedves ez a rész, ugyanis igaz történet alapján íródott. Bevallhatom, életem egyik legjobb estéje volt, az a bizonyos pénteki nap. Ez pedig megihletett, így beleírtam, és utólag visszagondolva pont jól jött ki a történet szála miatt.

Tartalomról annyit, hogy inkább a szerelmi szál bonyolódik, vagy egyszerűsödik, ki tudja.

Alkoholtartalom, trágár beszéd és részeg fiatalok.
Ja, és persze köszönöm a csodás fáradozásodat
 a fejlécem és az egyebek iránt Puszedlim!
És a szereplőink is bővültek/frissültek.

V.

Azt mondják, ha az estéd szörnyű, a reggeled csakis boldog lehet.

Hát üzenem nekik, hogy nagy lóf*szt a seggükbe!

Mikor felébredtem a szemem alig bírtam kinyitni a rászáradt könnytengertől. Az ajkaim berepedeztek és a hajam is összegubancolódott. Körülöttem mindenen látszott, hogy rásírtam az este, ott voltak a sós cseppek maradványai…

Azonban a közérzetem tényleg javult. Talán nem is olyan hülyeség.

Madárcsicsergésre és gyönyörű napsütéses szombatra ébredtem, nem mellesleg a Natalie szobájából átszűrődő ritmusos latin zene is rásegített a jobb hangulatomra.

Legalább nem az van, mint otthon, hogy minden vasárnap pontban 8kor ugyanazt a számot nyomták le több, mint 3 hónapon keresztül. Azt a számot eddig is utáltam, de most már gyűlölöm is.

Szerencsére Natnek ugyanaz a zenei ízlése… kisebb, nagyobb eltérésekkel, de egy síkon járunk.

Nagy nehezen kikászálódtam az ágyból, odacsoszogtam az ablakomhoz és azt kinyitva egy jó mélyet szippantottam a friss levegőből. A szobám déli fekvésű volt, szóval mindig kellően meleg és világos volt benne. A zöldalma falakon vidáman cikáztak a napsugarak. Elmosolyodtam és átszökdeltem Nataliehez.

A szoba közepétől futottam és belevetődtem ágyába. Ő, a gardróbja előtt táncolgatott.

- Rózsaszín mérgezésben fogok meghalni – utaltam az ágyneműjére. Na meg minden másra is, ugyanis minden tiszta rózsaszín volt.
- Rózsaszíííín! – Üvöltötte és bevetette magát mellém.

*

- Elviszel majd a Szabadság Szoborhoz? – Kérdeztem a Central Parkban ülve egy fa alatt. A Nap még mindig iszonyatos meleget árasztott. Alig lehetett megmaradni.

- Ugyan minek? – Fordult felém furcsállva. A fehér kerek napszemüvege mögött láttam az értetlen pillantását, és egyben az én fürkésző tekintetemet is.

- Meg akarom nézni – szürcsöltem a jeges kávémat.

- Azt a bezöldült franciát?

Felnevetem a jellemzésén. – Igen, a zöld csajt.

- Hát jó, - állt fel – menjünk.

- Most? – Néztem fel rá.

- Most – vigyorodott el és felrántott a földről.

*

- Ez… ez... gyönyörű – néztem a lábam előtt elterülő várost.

New York, a nagy alma. Nem tudom, Nat hogy csinálja, de soron kívül bejutottunk a szobor belsejébe és felvitt egészen a „csaj” fejébe. A „korona” alatt lévő ablakokon néztünk ki.

- Igen, az – mosolyogta ő is.

A felhőkarcolók fényesen csillogtak és még az Empire State Building-et is láttam. A város a napsütés gyönyörében táncolt és az óceán is csendesen hullámzott.

- Mit szólnál, ha itt maradnánk? – Nézett rám Nat és feltolta a fejére a napszemüvegét.

- Itt-itt? – Mutattam a lábunk alá. – A csaj fejében?

- Nem – nevette – úgy értettem Manhattanben. Van ott egy lakásunk.

- Ti nyertetek a lottón, vagy mi? – Csóváltam a fejem nevetés közben.

- Szerinted, majd az alkormányzó beéri egy 200m² – es házzal Bronxban?

- Fél Bronx nem elég, még Manhattan is… - vigyorogtam. – Legyen, aludjunk itt, de akkor este menjünk valahova! – Szögeztem le neki, miközben az ujjammal fenyegettem.

- Feltétlenül! – Pacsizott a kezembe. – Gyere, menjünk – indult lefelé a csigalépcsőn. – Ja, igen… partiról jut eszembe! – Tartotta fel az ujját – tudod, kedden lesz az évadnyitás a kosárban, szóval a pomponban is… na szóval… hát…

- Bökd már ki! – Szóltam unottan.

- A meccs a kémia szakosokkal lesz…

- Miféle kémia szakosok?

- A suli 2 részre van osztva – kezdte – van az állami, azaz mi – mutatott magára – nameg vannak a kémia szakosok, akik a másik épületben vannak, tudod, ahol a baseball pálya van… - bólintottam – a lényeg, hogy a keddi meccs velük lesz. Ilyen, egyfajta bemelegítő cucc.

- Igen, eddig értem.

- Jó, de nem azt akartam mondani, hanem, hogy utána lesz egy buli… - kíváncsian vártam, hogy folytassa – nálunk.

- Nálunk? Miért pont nálunk?

- Igen, - mondta kicsit kínosan – bocs, hogy csak most szólok, de az év első bulija mindig nálam van.

- Hát… jó, engem nem zavar… de anyudék? – kérdeztem furcsállva. Én egyszer akartam házibulit rendezni, aztán meg is gondoltam magam, miután rájöttem, hogy az üknagyanyám 130 éves, félig kifakult óriástükrét sehova nem tudnánk tenni, hogy ne legyen baja.

- Apu a „szponzorom”, ne viccelj! – Legyintett.

- Arany életed van, hallod – boxoltam bele a vállába.

- Hidd el, ez lesz életed legeslegjobb éve!

- Azt majd meglátjuk… - juttatta eszembe a tegnap estét – majd meglátjuk…

Lehet, hogy ma tényleg jobb lesz egy kicsit kiszabadulni a megszokott kerékvágásból. Egy kicsit eltűnni Bronx „szemei” elől, a „mostmár nem nevezhetem suttyónak, mert megmentette a seggem” elől és csak egy névtelen senkinek lenni egy klub parkettjén.

*

Natalievel bejutottunk a Black Panties nevű klubba. A kidobó srác barátnőmet meglátva széles vigyorral engedett be minket, mire Nat adott neki egy puszit.

- Ez mi volt? – Utaltam a majdnem csókra a ruhatár fele menet. – Ma mindenkit le fogsz smárolni? Mi van Edyvel? Az állítólagos pasiddal?

- Jaj, dehogyis! Ő Jimmy. Vagy Frank? – Gondolkodott el. – Annyian voltak már…. – ijedt arcomat látva folytatta – A kidobó fiúkkal nem árt jóban lenni. Ismerik egymást, összejárnak, bemutatnak a másiknak, és innen szabad pályád van bejutni bárhova. Bárhova!  – Nyomatékosított.

- Még ide a fekete bugyiba is … - mondtam magam elé.

- Mi? – Nézett rám furcsállva.

- Megint magamban beszéltem? – Csodálkoztam el.

Nat őrült tekintettel bólogatott, majd megfogta a kezem és berántott életem eddigi, talán legőrültebb bulijába.

*

Hajnali 2 fele járhatott. Az alkohol már kellőképpen megtette hatását. A lábam szinte sajgott, a fejem iszonyatosan lüktetett, és forgott velem a terem. A villogó lámpák megvakítottak, majd egy pillanatra egyensúlyomat elvesztve megkapaszkodtam a legközelebbi emberbe.

Egy világoskék csillogó szempár nézett le rám. Megtorpantam. Ő is. Nat nem is foglalkozott velem, csak valami másik sráccal riszálta magát.

Ő engem nézet, én pedig Őt. A tekintete végigjárt rajtam. A tegnapi ruhám viseltem; ugyanaz a megasderekú farmer, és egy fekete ujjatlan. A változatosság kedvéért egy arany fux lógott a nyakamban, rajta egy bazinagy fekete kővel. Az ujjaimon ezermillió kicsi gyűrű, - aminek a felét reggelre tuti elhagyom – és persze a bakancsom.

És mégis meztelennek éreztem magam.

Rajta a szaggatott farmerja valami tökéletesen állt, a V nyakú pólót eddig full buzisnak gondoltam, de ezen a pasin napokig elnézném. Olyan volt, mintha egy normális srác állna velem szemben otthonról. Sem izompóló, sem semmilyen felesleges kosaras cucc. Sima, egyszerű srác kinézete volt, csak egy repedés csúfította el az ajkát a bal alsó sarokban.

Egy hirtelen ötlettől vezérelve odaléptem és megérintettem a mutató ujjammal. Most vettem észre, hogy az UV lakk tényleg világít – Jézus, részegen gyorsan terelődik a figyelmem….

Az érintésemre felszisszent. A hangos zenétől nem hallottam volna, de éreztem, amint élesen szívja be a levegőt. De még mindig nem ütötte odébb a kezem.

- Mi történt? - Kérdeztem még mindig kábultan kapaszkodva a felsőjébe.

- Egy pizza nem ért ki időben – mondta, és most ő érintette meg a számon, a réges-rég elfeledett heget. – És ez? – Kérdezte, mire tompán válaszoltam, annyi alkohol volt bennem, hogy alig álltam a lábamon.

És, ó, Jézusom, de puha a keze! Lehunytam a szemem, majd sóhajtva felnevettem.

- Nekem jött az ajtófélfa – vigyorogtam.

- Régen volt?

- Soha nem is emlékeztem rá… - mondtam ismét. Ahogy a szám mosolyra húzódott, tudtam, bármennyire is keresi, nem fogja megtalálni. – Így is látszik?

- Nem – csóválta a fejét. Odébb lépett, hogy hagyjon elmenni mellettünk valakit, aztán, ahogy láttam, egy picit ő is meginogott.

Mégjobban elmosolyodtam.

- Látom, nem csak én ittam ma többet, mint kellett volna – néztem fel rá, ahogy mégközelebb került.

- Táncolsz velem? – Fogta meg a kezemet.

Annyira fájt már a lábam, a fejemben hatalmas robajjal vívtak csatát az ősi erők és a gyomromnak se kellett már sok, hogy kiadja magából a ma termelt anyagot… de…

- Aha –bólogattam felé alkoholittas vigyorral.

Megfordult és beljebb vezetett a tömegben. A zene olyan hangosan dörömbölt, hogy a saját gondolataimat sem hallottam volna. A basszus szinte verte a mellkasomat, és éreztem, amint átjár az adrenalin.

- Fogalmam sincs, errefelé hogy szoktak táncolni… - szóltam, miután megálltunk. Ideges voltam, mindig tiszta ideg vagyok, ha új szituációban találom magam.

- Csak járjon át a zene… érezd – mondta, és bár alig hallottam, le tudtam olvasni a szájáról.

Felhúzta a kezeimet a vállára és lazán ott is tartotta, mintha el akarnék futni. Elkezdett az ütemre mozogni, és gyerekek, én ilyen táncot még nem éltem, de valami fantasztikusan nézett ki. Mintha valami R’n’b klippet néznék.

- Azthiszem az menni fog… - majd elkezdtem táncolni a ritmusra.

Komolyan mondom, mint valami Isteni jel, a DJ egy Sean Paul számot rakott be. Elnevettem magam, és újra azokba a kék szemekbe bámultam bele.

- Mi az? – Kérdezte, és éreztem, ahogy a keze lecsúszik a csípőmre. Ez máskor hihetetlenül zavarna, de olyan részeg voltam…

- Ez a kedvenc számom – vallottam be lesütött vigyorral.

- Komolyan? – Szaladt a szemöldöke az egekig.

- Igen, ezen nőttem fel, ha ez így értelmes – hát igen, józanon sem megy tökéletesen az angol, nemhogy részegen…

- Akkor biztos, hogy tudsz is rá táncolni – húzott közelebb és hozzásimultam a mellkasához. Sosem éreztem még ilyen kemény mellkast. Miből van ez, betonból?

- Azt nem mondtam, hogy nem tudok! – Suttogtam bele a fülébe, majd a zene ritmusára elkezdtem rázni a fenekem nem kis meglepettségére.

Annyira furcsa volt. Ott teljesen másképp táncolnak a lányok. Komolyan mondom, kezdtem magam úgy érezni, mint aki túlzásba viszi a sok csípőrázást. Pedig egyáltalán nem. Náluk minden hangsúly a lábon van, nálunk a csípőn és ez annyira, de annyira furcsa volt…

Olyan volt, mintha mi, magyarok, ha nyíltan kijelenthetem, mi csak egyhelyben állunk és tekergünk, mint egy mérges kígyó, míg ők inkább „letáncolják a sarat is a lábukról”. Annyira tetszett, ahogy csinálták, és annyira nem, hogy én nem tudtam utánozni őket.

Hihetetlen... gondoltam. Egész héten utáltam, péntek este megment egy sikátorból, szombaton pedig letáncoltatná rólam a bugyit is… ha engedném.

Azonban egy idő után már tényleg nem tudtam türtőztetni magam. A szervezetem megadta magát és erős grimaszba vágtam magam.

- Le kell ülnöm – mondtam neki összegörnyedve, ő pedig szó nélkül áthúzott a tömegen és beültetett egy boxba.

- Rosszul vagy? Hozok vizet! – Mondta, és meg sem várta a válaszom, eltűnt.

Pillanatok alatt ért vissza és egy kibontatlan ásványvizet nyomott a kezembe.

- Köszi – vettem ki a kezéből a palackot és kortyolgattam.

- Hánynod kell?

- Nem, dehogy…

- Mikor ettél utoljára?

- Délben egy pizza felét Nattel.

- Te teljesen megőrültél? – Förmedt rám, mire hátrahőköltem.

- Hé, állj le ember, nem vagy az anyám! – Mondtam zavarodva. – Egész nap Manhattanben bóklásztunk, és nem könnyű besűríteni egy étkezést a Szabadság Szobor feje és lába közt rohanva…

- Ó, Jézus! – Forgatta meg a szemét.

- Egyébként meg nem rosszul vagyok, hanem a hátam fáj. 22 órája talpon vagyok ember! Mellesleg – jelentettem be mutogatva … hú de részeg lehettem, ha mutogattam is – mellesleg csak másnapos leszek, bár túléltem már rosszabbat is.

- Rosszabbat? – Kételkedett.

- Ha úgy bepálinkázol barátnőddel a pincéjükben, hogy reggel azt sem tudod, hogy hogy, és kivel kerültél haza… a Vodka meg a Tequila semmiség – legyintettem ismét.

- Te tudod… - sóhajtott.

Az ez után bekövetkezett fél perc kínos csendet én törtem meg.

- Öhhmm, én… köszönöm a vizet – mutattam a kiürült palackra.

- Ugyan… köszönöm a táncot – vakarta meg a tarkóját zavartan. – Kicsit még homályos… minden.

NEKEM MONDOD?

- Még a nevedet sem tudom… - nevettem el magam lesütött fejjel.

- Hát, te vagy Wood… - mondta koncentrálva. Az erőlködésén elnevettem magam. – De attól tartok itt megállt a tudomány… - nézett rám. – Marcus Moore, hölgyem – nyújtotta ki a kezét.

- Örvendek – fogtam meg a kezét, mire a kézfejemre kaptam egy csókot. – Jézusom! – Kuncogtam.

Épp készültem bemutatkozni, amikor Natalie aggódó tekintetére lettem figyelmes, amint engem keres. Felpattantam az asztaltól és elindultam felé. – Mennem kell.

- Hé! – Szólt rám sértődöttséget imitálva.

- Effie – nevettem hátrafordulva, majd beszaladtam a tömegbe.