Chapitre 3 - Az első nap

...

Hellobello mindenki! Itt a 3. rész, el sem hiszem már 285 megtekintés volt! (Tudom hogy 200 ebből te voltál az Tea!) Sokmindent nem fűzök a sztorihoz, jó hosszú lett és 2 "új" szereplőt is megismerünk. Mindenki fogyassza egészséggel!

III.

Michael Jackson hangjára  ébredtem fel. Kinyitottam a szemem, 6 óra volt. Fájdalmasan belenyögtem a párnámba, majd lecsaptam az ébresztőt.

A telefonomat oldalra dobtam és kimászva az ágyból, az asztaloz léptem. Felnyitottam a laptopt és csak úgy elindítottam egy random zenét.

Melanie fiona-Monday Morning indult el, és illet is a pillanathoz, azt leszámítva, hogy Kedd volt, nem pedig Hétfő.

Belebújtam a mamuszomba és kinyitottam a fürdő ajtaját. A gőz azonnal megcsapott, amit Nat hagyott ott zuhanyzás után. Az ablakhoz lépve kinyitottam azt, majd megmosakodtam, fogat mostam és kisminkeltem magam.

Visszatérve a szobámba, a tükör oldalára akasztva már várt a csodás egyenruhám felvételre készen. Egy fekere ceruzaszoknya és egy fehér ing, aminek az elejére rá volt hímezve a suli emblmája : BHS. Az ing hasonló volt, mint a régi gimimben, azzal a kivétellel, hogy ez nem lógótt rajtam úgy, mintha szakadt csöves lennék.

Felkaptam felülre egy sötétkék blézert is, amit tegnap vetem a leárazáson, hozzá pedig a kedvenc piszkoskék magassarkúmat. A tükörben méregettem magam, amikor a telefonom „csippant” egyet, jelezve, hogy valaki képüzenetet küldött.

Matyi volt az, a régi osztálytársam. Ma van az első napja az orvosin, és már annyira unatkozik, hogy képekkel bombáz engem. Válaszul visszaküldem neki egy tükörben pózolósat, az „ismét gimis, itt: BHS, Bronx! <3” felirattal.

Miután elküdtem, felkaptam a táskám a székről és elkeztdtem pakolni. Tettem be egy pár tollat, váltócipőt, ceruzákat, egy füzetet, meg a pénztárcám, aztán leslattyogtam a lépcsőn reggelizni.

-Jó reggelt – köszöntem Julesnak aki a reggelijét fogyasztotta.

- Szia, neked is – mondta két falat között. – Gyere egyél!

- Oké – ültem le vele szembe és egy szelet kenyeret kentem meg ömlesztet sajttal.

- Nagyon csinos vagy!

- Köszönöm – bólogattam, és lenyeltem a falatot.

- Natalie?

- Még fent van, legalábbis, az előbb még ott volt...

- Nem! Már lent is vagyok – szólt az emlegetett a hátam mögül. – Mi akaja?

- Amit csinálsz – mondta az anyja és belekortyolt a narancsléjébe.

- Te mit ettél? – Nézett rám.

- Sajtos kenyeret – vontam meg a vállam. – Most pedig koffeinre van szükségem – sóhajtotam és a lefolyt kávéért nyúltam. – Nat?

- Jöhet – mondta teli szájjal.

Kitöltöttem a kávéját, sok tej, kevés cukor, majd elé raktam. Magamnak öntöttem egy keveset, majd feketén leküldtem az egészet.

Jules kikerekedett szemmel bámult.

- Feketén?

- Néha. Legtöbbször úgy mint Natalie, de az kéne még csak, hogy elaludjak az órán...

- Most komolyan ebben jössz? – Szakított félbe Natalie. A magassarkúmat bámulta.

- Miért, mi van vele?

- Natalie, hagyd már, olyan csinos.... – szólt rá az anyja.

Lenéztem a magassarkúmra, majd megvontam a vállam.

- Voltam én már sokkal több ideig magassarkúban, mint te, hidd el! A suliba ez semmiség lesz.

- Te tudod... – sóhajtotta. – De azért hozz laposat is!

- Beraktam a sarumat. – Bólinott. – Mehetünk? – Néztem az órámra.

- Ja, kellene – itta ki a kávéját, és felkapta az anyja által felé nyújtott uzsis zacskót. – Köszi!

- Szivesen, itt a tiéd is Effie – adta a kezembe.

- Ó! – Mosolyodtam el – köszönöm Jules.

- Legyen szép napotok! – Mondta és már szaladt is felfele az emeletre öltözni.

- Neked is! – Mondtuk egyszerre, és elindultunk az alagsorba a kocsihoz.

*

Lassan odaértünk a sulihoz is. Óriási betonépület, telis-tele ablakokkal. Ahhoz képest, hogy állami, rosszabbra számítottam, főleg Bronxban. Rendezett virágágyások, lenyírt fű, formás bokrok és fák, nameg egy óriási bronz szobor a bejárat előtt.

Natalie behajtot egy elzárt parkolóba, ahová csak kártyával tudsz bejutni, majd nem messzire a bejárattól talált is egy szabad helyet.

Éppen szálltam volna ki, amkor Nat megfogta a kezem és visszahúzott az ülésre. Rápillantottam, és a komoly arckifejezését mutatta felém.

- Mivan?

- 1. szabály; Ne ragajdon el a hév, hogy velem vagy!

- Mi? Miért, szoktam én olyat? – Nevettem fel. Tényleg szabályokat vezet most fel?!

- Szerencsére nem, 2. szabály; Ne állj le ribancokkal, emósokkal, páwákkal és egyéb szerencsétlenségekkel...

- Ezt sem szoktam....

- És végül 3. szabály; ... Tedd fel azt a szemüveget, úgy jobban nézel ki!

- Kössz... – nevettem el magam, majd felvettem a szemüvegemet.

Kivettem a táskám a hátsó ülésről, majd barátnőm oldalán indultam meg a suli felé.

- Miért néz mindenki minket? – Sziszegtem neki oda a bejáratnál.

- Nem minket, csak téged. Senki nem tudja ki vagy, nem beszéltem nagyon senkinek, hogy jössz. Most azonban a fehér segged kivakítja a szemüket, és nem tudják ki vagy. Híres lettél – nevette kajánul.

- Hurrá! – Morogtam, majd beléptem az ajtón. – Nem akarok feltűnést!

Hát a belépőm is elég feltűnő lett, hála a hajamat összeborzoló huzatnak, amikor beléptem. A szépen rendezett 80 centi össze-vissza állt. Gondolom ezt is elrakhatom a „filmes bakik” című szennyesládába az emlékeim közé.

Mostmár tényleg mindenki engem bámult. Régen annyira útáltam ezt, most azonban valahogy tetszett. Tetszett, hogy különc vagyok, úgy ahogy más nem lehet az.

A portán Nat felvette az órarendjét, – egyben az enyémet is – a kulcsainkat a szekrényekhez, és egy papír tasakban leadta a kocsikulcsát, ahogy az elő van írva.

Addig én a fülkeablak melletti falat támasztottam és a kezeimet néztem. A szemüvegem mögül láttam a kíváncsi tekinteteket, és az elismerő csodálkozást a cipőmre is.

Most komolyan!? Nem láttak még soha fehér csajt magassarkúban?

- Az enyém a 667-es – mondta Natalie, visszarántva a valóságba – a tiéd pedig, mert elintéztem neked, a 666-os – nyújtotta a kulcsot.

-Ezaz! – Nevettem fel ördögien. – Megszereztem! Végre!

- Te kis ördög-fióka – csóválta a fejét nevetve. – Na, gyere – indult előre a folyosón.

Útnak indultunk és a folyosón szó szerint megint megbámultak. Sokan összesúgtak, ami először rosszul esett, aztán rájöttem, hogy feltehetően nem csak a cipőm sarka, de az IQ-m is nagyobb, mint az övéké.

- Mondtam már, hogy jó a segged ebben a szoknyában? – Mondta Nat incselkedve.

- Jaj, hagyj, ma nem vagyok nyerő a fenekem fikázására!

- Komolyan mondtam – csukta be a szekrénye ajtaját.

- Akkor köszönöm... – mosolyodtam el. – Tudod, hogy imádom a fenekem – vettem le a szemüveget, és becsúsztattam a táskámba.

- Azért mondtam – nevette. – Mehetünk?

- Aha – bólogattam és felvettem a táskám a vállamra.

Ebben a pillanatban egy srác jött nekem teljes testével és hozzányomott a szekrényhez, úgy, hogy beleállt a gerincembe a fogantyú.

- Szia cica – mondta kanosan a fülembe, mire lendületesen válaszoltam.

- A jó kurva a nyádat! – Mondtam anyanyelvemen, és úgy ellöktem magamtól, hogy egy másik srácra esett rá a folyosó túlfelén.

Lepődött tekintettel kelt föl a földről, és nézett végig rajtam.

- Attól, hogy szoknya van rajtam magassarkúval nem vagyok csitri – sziszegtem neki immáron kiélezett britt akcentussal. Majd lesöpörtem a képletesen koszos ruhámat és Natalie-be karolva odébbriszáltam magam.

Nat elképedve nézett, mint a folyosó 90%-a.

- Mit mondtál neki?

- Azt, hogy húzzon haza a jó kurva anyába – sóhajtottam. – Ki volt ez?

- Szerintem Ivory bátyja, Jackson. Lehetséges, hogy rádküldte. De te jól lerendezted! – Nevetett fel.

- Majd mindjárt Ivory-t is le-fogom, ha nem hagyja abba – morogtam és továbblépkedtem a matekterem felé.

*

Kanye dallamos reppelését az asztalomra levágódó tenyér és egy sipákoló hang szakította meg. Felpillantottam a rajzolós füzetemből és kivettem a fülhallgatót a fülemből. Az őszülő tanár vöröslő arckifejésével találtam szembe magam. Kicsit emlékeztetett a régi rajzfilmekre, amikben a mérges fejekből gőz tört elő és úgy süvített, mint egy vonat.

- Igen? – Kérdeztem óvatosan, mire a hölgy kikapta a kezemből a grafitomat és legvágta az asztalra. Az egész osztály minkett nézett.

- Legalább háromszor szóltam, hogy vegye ki a füléből azt a szart – mondta visszafolytott dühvel a hangjában. – Hogy kerül maga a csoportomba egyáltalán?

- Én vagyok az új diák – sóhajtotam és már meg is nyugodtam, mert Nat szerint nem baszogathatnak.

Erősen ajánlom, hogy így legyen.

- Hogy hívják?

- Wood – válaszoltam röviden és hátradőltem a széken.

- Rendben, miss Wood – mondta higgadtabban – a táblán lévő feladat a magáé.

Elkerekedett szemmel nyújtottam ki a nyakam, hogy rálássak a táblán lévő feladatra leghátulról. Egy Lineáris egyenlet volt felírva a fekete táblára fehér krétával.

- Gyerünk – rakta le a krétát, és türelmesen várt.

Nataliere néztem mérgesen, mire az megköszörülte a torkát.

- Miss Chapman, ő ...

- Csend! – Rivallta a nő és rá sem nézett. – Csinálja már?

Sóhajtva felálltam és egy gyilkos nézést küldtem Natalie felé. Flevettem a padra lerakott krétát és kiballagtam a tábla elé. Összeráncolt szemöldökkel végignéztem az egyenleten, majd furcsállva konstantáltam, hogy képes vagyok megcsinálni.

- Csak ennyi? – Súgtam halkan magam elé magyarul.

Levezettem a feladatot, kevesebb, mint 3 perc alatt kész voltam. Megfordultam és a krétát a tanárira lerakva visszamentem a helyemre.

Natalie barna szemeivel csodálkozva méregetett.

- Emelt matek – súgtam neki oda, mire fejcsóválva visszafordut a füzetéhez és lemásolta a táblán látottakat

- Jó lett? – Kérdeztem Miss Chapmanre nézve.

Elgondolkodótekintettel méregette a táblát aztán rámnézett, és gondosan végigmért.

- Maga rendes lánynak látszik... – „ na ne mondd!” -  szívesen látom a matekszakkörön.

„ESÉLYTELEN!” – Gondoltam magamban, de azért elmosolyodtam, és mint valami isteni jel, ki is csöngettek. Felkapta a cuccait és kiviharzott a teremből.

Fanyar tekintettel bámultam utána.

- Inkább kihagyom – fordultam Nat felé.

*

- Szóval, most hova megyünk? – Kérdeztem a folyosón bandukolva Nat mellett. A hangom elég nyomttonak hatott, mire Nat felém fordult és megjutalmazott egy lenéző pillantással.

- Egy percig se tagadd, hogy nem élvezted a helyzetet matekon, Miss Nagyokos!

- Ó! – Emeltem fel a kezem védekezésképpen. – Eszem ágában sincs! A matek, az király volt, - mosolyogtam aztán az arcomra fagyott a grimasz – de az egymást követő dupla filozófia... – sziszegtem neki – mindjárt kikaparom a szemét annak a büdös... – haraptam el a végét.

- Mrs Harrison-nak? – Nevette fel. – Néha én is megfojtanám.

- Dehogy is! – Förmedtem rá. – Ivoryról beszélek – felsóhajtottam. – Mi baja velem annak a csajnak?

- Csak szimplán utál, hagyd! – Legyintett felém könnyedén, amitől a karperecek össze-vissza cikáztam a kezén.

A szekrény felé fordult és kivette a következő könyvet; Biológia.

- Csodás – dörmögtem magam elé – már csak a szaporodás hiányzott a mai napból! – Natalie elkerekedett szemekkel bámult, mire felvontam a szemöldököm. – Mivan?

- Ugy tudod, hogy nem e-világi nyelven dörmögtél az orrod alatt. Egy pár pillanatig azt hittem megidéztél valami démont – kuncogta.

Fejcsóválva megforgattam a szemem, majd elnevettem magam, amikor rájöttem, hogy magyarul morogtam az előbb.

Néha megesik.

- Bocs.

- Ugyan – legyintett – előbb-utóbb úgyis megszokom, hogy magaddal beszélsz – ugratott.

- Én szóltam a legelején, hogy magammal vitatom meg a legjobban a problémáimat és nem pedig agyturkásszal – mondtam félvállról.

- Te kis skizofrén – nevetett fel még jobban.

- Én és Én!

- Jól van – csóválta a fejét – gyere – intett a fejével – mindjárt becsöngetnek, addigra oda kell érnünk.

- Soha nem értettelek – sóhajtottam – én mindig becsöngő után indultam el órára. Ez olyan lehangoló.

- Ezért vagyok én én, te meg te. Vagyis TI, ha már a skizofréniádról beszéltünk – emlékeztette magát a problémamegoldó tevékenységemre.

Fejcsóválva mentem utána a folyosón, és pontban a belépésünkkor be is csengettek.

*

A  biológia tanár Prof. Tools erősen hajazott a vérbeli pedofil-bérgyilkos-biológiatanárokra első ránézésre. Aztán ahogy az óra elkezdődött egyre szimpibb lett. Az izmos termetéhez képest mondhatni kecsesen mozgott és a tananyagot erős viccekkel ütötte el.

Legalábbis szerintem vicceket szúrt közbe, ugyanis rajtam kívül mindenki nevetett. Dehát na, én is bemondhatnék egy Rákóczi-túrósos viccet, aztán azt is csak talán Nat értené egyedül. De ő is csak azért, mert levezettem neki a teljes sztorit a pasasról.

Az óra közepe fele járhattunk, amikor valahogy égetett a baloldalon az arcom. Tudjátok, az az érzés, amikor valaki szuggerál. Először Nataliere gondoltam, de ő épp jobb oldalt ült.

Eltelt pár perc és még mindig szuggeráltak. Mintha csak nézelődnék felkönyököltem az asztalra és lazán oldalra néztem. Rengetegszer használtam ezt a technikát leskelődésre, és most is bevált.

Egy csoki srác nézett összehúzott szemekkel, mintha valami véres-rongy lennék. A szemei kéken villogtak felém ahogy végigmért. Az arca afféle lenézést tükrözött, az arccsontja a kelleténél hegyesebben kiállt, úgy, ahogy az álla vonala is. Egy fekete farmert és egy sötétkék kapucnis pulóvert viselt, ami alól itt-ott kilógott az engyen-ruhája és a nyakkendője.

Pökhendin felnevetett, ahogy én is végigmértem őt. Szem forgatva Nat felé fordultam, aki az előbbiekből semmit sem látott, csak jegyzetelt. Visszavetem a ceruzámat és tovább firkálgattam a lapokra. A fekete foltokból szépen lassan egy arc kezdett kialakulni...

- Miss... Wood - szólt Tools, mire felkaptam a fejem.

- Tessék? – Döntöttem oldalra a fejem, hogy láthassam őt a hátsó sorból.

- Mondja Miss Wood, mi a véleménye a @#?!$%§-ról? – Tette fel a kérdést, mire megráztam a fejem, mintha nem is értettem volna mit mondott.

- A miről? – Kérdeztem vissza, majd Nat felé küldtem egy halk „meghalsz!”-t.

- A @#$%?!đ× –ról – mondta még mindig türelmetlenül. – Csak azért kérdezem, mert biztos olyan jól tudja, hogy nem is kell idefigyelnie.

- Hát... – kezdtem, de kimentettek a bajból.

- Professor Tools, a lány az iskolai adatbázisban csak óralátogató diákként van bejegyezve...

- Tudom, Miss Holloway...

- Tehát nem osztályozható – védett meg Natalie.

Egy hálás sóhajjal jutalmaztam őt.

- Miért is nem? – Kérdezte gyanakodva.

Ebben a pillanatban halálos csend telepedett a teremre, és még a legkisebb zajok is megszűntek.

- Mert a tananyag amit lead nekem, egyenlő a kínaival – válaszoltam neki a tőlem telhető legbritebb akcentusommal, még ha nem is vagyok brit.

- Nocsak, milyen szépen beszéli a britet, – bólintott gúnyosan – ezek szerint értenie kell, amit ma elmondtam.

- Professor, minden tiszteletem a magáé és az órájáé, de attól tartok nem igazán értett meg.

Natalie mellettem felszisszent, a bámulós gyerek pedig a túloldalt elég jól szórakozott.

- Miért is nem? – Ráncolta össze a homlokát.

Lemondóan sóhajtottam és felegyenesedtem ültemben. A táblán rengeteg biológiai szöveg volt, meg egy kép, ami az idegrendszert ábrázolta.

- A táblára valami írt az idegrendszerről, azt értem, de nem úgy nem értem, hogy hülye vagyok, hanem úgy, hogy én ezt egy másik nyelven tanultam.

- Érdekes – mondta felhúzott szemöldökkel.

- Ó Jézusom – csattantam fel. – Az angol nem az anyanyelvem! Fogalmam sincs mit írt fel, mert nem akkora a szókincsem, hogy megértsem. De ha gondolja nyugodtan beírhatom a Google fordítóba és elmondok mindent a maguk csodálatraméltó nyelvén.

Kirohanásomon mindenki még jobban elcsendesedett, egyvalakit kivéve, azt az idióta barmot a bal oldalon. Ő erőteljesen kuncogni kezdett amit zokon is vettem.

- Ó, Nyasgem! – Szíttam neki oda a fogaim közt, mire kicsit ijedten, mégis elgondolkodva nézett.

Mostmár mindenki UFO-nak nézett. HURRÁ! – örvendeztem magamban.

A csendet Tools szakította félbe.

- Rendben Miss Wood – bólintott.Vártam, hogy folytatja és leáll velem vitatkozni, mint minden tanár a gimiben, de ő csak szimplán bólintott és folytatta az óráját.

Onnan a biosz turbó ebességgel elszállt és vele együtt a mérgem is. Visszatértem a rajzomhoz és befejeztem az arcot.

*

- Mennyi óránk van még hátra? – Nyögtem Natalie felé a szekrényemhez támaszkodva.

- Semennyi, neked tuti.

- Miért, máris kirúgtak? – Érezhető volt a szarkazmus a hangomban.

- Nem – nevette – edzésem lesz. 1 nap max csak 4 órám van!

- Edzésed? Miféle edzés? – Ráncoltam össze a szemöldököm.

- Nálunk kosárcsapat van... tehát kell lennie egy szurkolócsapatnak is...

- Úgy érted, Pompon-lány vagy? – Kerekedett el a szemem. – Mióta?

- Úgy 6 éve.

- Ezt elfelejtetted valaha is megemlíteni! Miért nem mondtad? – Egyenesedtem ki.

A folyosó zajában alig hallottam mit mondott.

- Nem tudom, ez afféle hobby, mint neked a korizás.

- Én nem koriztam 3 éve – ingattam meg a fejem.

- Az mindegy – legyintett – most mennem kell. Kezdődik a szezon és én vagyok a csapatkapitány!

- Ó! – Mosolyogtam. – Így már mindent értek – indultam el vele, aztán megtorpantam. – És én addig mit csináljak?

*

A pompon edzés alatt a tornateremben ültem a lelátón. Kényelmes kis székek voltak elhelyezve és én közel voltam az elalváshoz, amikor végre elkezdték zenére tanulni a koreográfiát.

Nat kitalálta a tánc alapjait, majd mindenki beleadott egy kicsit és meg is volt az első két perc, 2 óra alatt.

Időközben megettem a szenyámat, amit Jules pakolt be, de így is éhes maradtam.

Amikor a zene elkezdődött, a teljes figyelmemet nekik szenteltem, ahogy próbálják betanulni a mozdulatokat. Mindenkin már most pompon ruha volt. Kék és fehér, a suli színei. Gondolom én.

Ahogy végignéztem a társaságon elkapott a röhögőgörcs. A zenére nem figyeltek, némelyik botlábú, és maga a zene is satnya volt.

Nat kikapcsolta a lejátszót és a lihegő társasághoz fordult.

- Mi van csajok, elpuhultatok a nyáron! Rose, - szemelt ki egy lányt – úgy rázod magad, mintha szét akarnál esni! Franchesca az ütem az ütem, nem kell félni, nem esz meg! July, mi volt az a hátra-szaltó? – Értetlenkedett. – Azt hittem kitöröd a nyakad!

Lesütött szemmel ácsingóztak egymás mellett.

- Újra! – Kiáltotta és bekapcsolta a zenét. – Egy és két és há és dob, letesz, fordul ki a csípő, kéz! Jobbra lép, balra kereszt, hopp, hopp és hátra.. ÁLLJ, Áll, állj! – Kiabálta. – July lemaradsz az ütemről. Ivory rám nézz és ne a lelátóra. – Szögezte neki oda. Eddig észre sem vettem, hogy engem nézett.

- Ütemre csajok!

- De nincs üteme! – Szólalt meg July – egyszerűen nem jön ki.

Nat gyilkos tekintetettel meredt rá. Még mielőtt ráordíthatott volna közbeszóltam.

- Igaza van – álltam fel és elindultam feléjük.

- Tessék? – Fordult felém Nat lendületesen.

- A zenében kuszán vannak az ütemek – álltam meg vele szemben karba font kézzel. – 4/8-ad után 3/6-od? Azt te is tudod, hogy lehetetlen oda beépíteni.

- Lehetséges – szűrte ki a fogai közt.

- Igen, ha azt a szaltót kiveszed. DE hidd el, nem akarod onnan kivenni, kurvára jól néz ki – bólogattam.

- Jólvan – sóhajtott lemondóan – de akkor mutass valami zenét, ami fekás, sexy, és még megy a koreóhoz is.

- Már alig vártam, hogy megkérj rá –nevettem fel. – Itt is van.

Lehúztam a telóját a hangfalról, majd felcsatlakoztattam az enyémet.

A hangfalakból dübörögve elindult az X-Ambassodors – Jungle. Nat felvette az ütemet és visszafordult a többiekhez.

- És öt, hat, hét és ...

*

- Mégegyszer köszi a zenét. – Ölelt át kifele Natalie.

- Szívesen, de ugye tudod, hogy úgy dirigáltál, mint egy dandártábornok?!

- Muszáj, különben nem vesznek komolyan – tárta szét karjait.

- De néha meg is dicsérhetnéd őket! – Szóltam lágyan. – Nagyon keményen tolták!

- Tudom – kacsintott – gyere, menjünk haza!

- Vége a napnak? – Kérdeztem megkönnyebbülten.

- Igen, vége – mosolyogta és karöltve sétáltunk a kocsihoz.