Chapitre 5 - Manhattan
...
Hellobello, Mindenki!
Íme itt van az én ajándékom nektek Karácsonyra.
Számomra nagyon kedves ez a rész, ugyanis igaz történet alapján íródott. Bevallhatom, életem egyik legjobb estéje volt, az a bizonyos pénteki nap. Ez pedig megihletett, így beleírtam, és utólag visszagondolva pont jól jött ki a történet szála miatt.
Tartalomról annyit, hogy inkább a szerelmi szál bonyolódik, vagy egyszerűsödik, ki tudja.
Alkoholtartalom, trágár beszéd és részeg fiatalok.
Ja, és persze köszönöm a csodás fáradozásodat
a fejlécem és az egyebek iránt Puszedlim!
És a szereplőink is bővültek/frissültek.
Ja, és persze köszönöm a csodás fáradozásodat
a fejlécem és az egyebek iránt Puszedlim!
És a szereplőink is bővültek/frissültek.
V.
Azt mondják, ha az estéd szörnyű, a reggeled
csakis boldog lehet.
Hát üzenem nekik, hogy nagy lóf*szt
a seggükbe!
Mikor felébredtem a szemem alig
bírtam kinyitni a rászáradt könnytengertől. Az ajkaim berepedeztek és a hajam
is összegubancolódott. Körülöttem mindenen látszott, hogy rásírtam az este, ott
voltak a sós cseppek maradványai…
Azonban a közérzetem tényleg javult.
Talán nem is olyan hülyeség.
Madárcsicsergésre és gyönyörű
napsütéses szombatra ébredtem, nem mellesleg a Natalie szobájából átszűrődő
ritmusos latin zene is rásegített a jobb hangulatomra.
Legalább nem az van, mint otthon,
hogy minden vasárnap pontban 8kor ugyanazt a számot nyomták le több, mint 3
hónapon keresztül. Azt a számot eddig is utáltam, de most már gyűlölöm is.
Szerencsére Natnek ugyanaz a zenei
ízlése… kisebb, nagyobb eltérésekkel, de egy síkon járunk.
Nagy nehezen kikászálódtam az
ágyból, odacsoszogtam az ablakomhoz és azt kinyitva egy jó mélyet szippantottam
a friss levegőből. A szobám déli fekvésű volt, szóval mindig kellően meleg és
világos volt benne. A zöldalma falakon vidáman cikáztak a napsugarak.
Elmosolyodtam és átszökdeltem Nataliehez.
A szoba közepétől futottam és
belevetődtem ágyába. Ő, a gardróbja előtt táncolgatott.
- Rózsaszín mérgezésben fogok
meghalni – utaltam az ágyneműjére. Na meg minden másra is, ugyanis minden tiszta
rózsaszín volt.
- Rózsaszíííín! – Üvöltötte és bevetette magát mellém.
- Rózsaszíííín! – Üvöltötte és bevetette magát mellém.
*
- Elviszel majd a Szabadság
Szoborhoz? – Kérdeztem a Central Parkban ülve egy fa alatt. A Nap még mindig
iszonyatos meleget árasztott. Alig lehetett megmaradni.
- Ugyan minek? – Fordult felém
furcsállva. A fehér kerek napszemüvege mögött láttam az értetlen pillantását,
és egyben az én fürkésző tekintetemet is.
- Meg akarom nézni – szürcsöltem a
jeges kávémat.
- Azt a bezöldült franciát?
Felnevetem a jellemzésén. – Igen, a
zöld csajt.
- Hát jó, - állt fel – menjünk.
- Most? – Néztem fel rá.
- Most – vigyorodott el és
felrántott a földről.
*
- Ez… ez... gyönyörű – néztem a
lábam előtt elterülő várost.
New York, a nagy alma. Nem tudom,
Nat hogy csinálja, de soron kívül bejutottunk a szobor belsejébe és felvitt
egészen a „csaj” fejébe. A „korona” alatt lévő ablakokon néztünk ki.
- Igen, az – mosolyogta ő is.
A felhőkarcolók fényesen csillogtak
és még az Empire State Building-et is láttam. A város a napsütés gyönyörében
táncolt és az óceán is csendesen hullámzott.
- Mit szólnál, ha itt maradnánk? –
Nézett rám Nat és feltolta a fejére a napszemüvegét.
- Itt-itt? – Mutattam a lábunk alá.
– A csaj fejében?
- Nem – nevette – úgy értettem
Manhattanben. Van ott egy lakásunk.
- Ti nyertetek a lottón, vagy mi? –
Csóváltam a fejem nevetés közben.
- Szerinted, majd az alkormányzó
beéri egy 200m2 – es
házzal Bronxban?
- Fél Bronx nem elég, még Manhattan
is… - vigyorogtam. – Legyen, aludjunk itt, de akkor este menjünk valahova! –
Szögeztem le neki, miközben az ujjammal fenyegettem.
- Feltétlenül! – Pacsizott a
kezembe. – Gyere, menjünk – indult lefelé a csigalépcsőn. – Ja, igen…
partiról jut eszembe! – Tartotta fel az ujját – tudod, kedden lesz az
évadnyitás a kosárban, szóval a pomponban is… na szóval… hát…
- Bökd már ki! – Szóltam unottan.
- A meccs a kémia szakosokkal lesz…
- Miféle kémia szakosok?
- A suli 2 részre van osztva –
kezdte – van az állami, azaz mi – mutatott magára – nameg vannak a kémia szakosok,
akik a másik épületben vannak, tudod, ahol a baseball pálya van… - bólintottam
– a lényeg, hogy a keddi meccs velük lesz. Ilyen, egyfajta bemelegítő cucc.
- Igen, eddig értem.
- Jó, de nem azt akartam mondani,
hanem, hogy utána lesz egy buli… - kíváncsian vártam, hogy folytassa – nálunk.
- Nálunk? Miért pont nálunk?
- Igen, - mondta kicsit kínosan –
bocs, hogy csak most szólok, de az év első bulija mindig nálam van.
- Hát… jó, engem nem zavar… de
anyudék? – kérdeztem furcsállva. Én egyszer akartam házibulit rendezni, aztán
meg is gondoltam magam, miután rájöttem, hogy az üknagyanyám 130 éves, félig
kifakult óriástükrét sehova nem tudnánk tenni, hogy ne legyen baja.
- Apu a „szponzorom”, ne viccelj! –
Legyintett.
- Arany életed van, hallod –
boxoltam bele a vállába.
- Hidd el, ez lesz életed
legeslegjobb éve!
- Azt majd meglátjuk… - juttatta
eszembe a tegnap estét – majd meglátjuk…
Lehet, hogy ma tényleg jobb lesz egy
kicsit kiszabadulni a megszokott kerékvágásból. Egy kicsit eltűnni Bronx
„szemei” elől, a „mostmár nem nevezhetem suttyónak, mert megmentette a seggem”
elől és csak egy névtelen senkinek lenni egy klub parkettjén.
*
Natalievel bejutottunk a Black
Panties nevű klubba. A kidobó srác barátnőmet meglátva széles vigyorral
engedett be minket, mire Nat adott neki egy puszit.
- Ez mi volt? – Utaltam a majdnem
csókra a ruhatár fele menet. – Ma mindenkit le fogsz smárolni? Mi van Edyvel?
Az állítólagos pasiddal?
- Jaj, dehogyis! Ő Jimmy. Vagy
Frank? – Gondolkodott el. – Annyian voltak már…. – ijedt arcomat látva
folytatta – A kidobó fiúkkal nem árt jóban lenni. Ismerik egymást, összejárnak,
bemutatnak a másiknak, és innen szabad pályád van bejutni bárhova.
Bárhova! – Nyomatékosított.
- Még ide a fekete bugyiba is … -
mondtam magam elé.
- Mi? –
Nézett rám furcsállva.
- Megint
magamban beszéltem? – Csodálkoztam el.
Nat őrült
tekintettel bólogatott, majd megfogta a kezem és berántott életem eddigi, talán
legőrültebb bulijába.
*
Hajnali 2
fele járhatott. Az alkohol már kellőképpen megtette hatását. A lábam szinte
sajgott, a fejem iszonyatosan lüktetett, és forgott velem a terem. A villogó
lámpák megvakítottak, majd egy pillanatra egyensúlyomat elvesztve
megkapaszkodtam a legközelebbi emberbe.
Egy
világoskék csillogó szempár nézett le rám. Megtorpantam. Ő is. Nat nem is
foglalkozott velem, csak valami másik sráccal riszálta magát.
Ő engem
nézet, én pedig Őt. A tekintete végigjárt rajtam. A tegnapi ruhám viseltem;
ugyanaz a megasderekú farmer, és egy fekete ujjatlan. A változatosság kedvéért
egy arany fux lógott a nyakamban, rajta egy bazinagy fekete kővel. Az ujjaimon
ezermillió kicsi gyűrű, - aminek a felét reggelre tuti elhagyom – és persze a
bakancsom.
És mégis
meztelennek éreztem magam.
Rajta a
szaggatott farmerja valami tökéletesen állt, a V nyakú pólót eddig full
buzisnak gondoltam, de ezen a pasin napokig elnézném. Olyan volt, mintha egy
normális srác állna velem szemben otthonról. Sem izompóló, sem semmilyen
felesleges kosaras cucc. Sima, egyszerű srác kinézete volt, csak egy repedés
csúfította el az ajkát a bal alsó sarokban.
Egy
hirtelen ötlettől vezérelve odaléptem és megérintettem a mutató ujjammal. Most
vettem észre, hogy az UV lakk tényleg világít – Jézus, részegen gyorsan
terelődik a figyelmem….
Az
érintésemre felszisszent. A hangos zenétől nem hallottam volna, de éreztem,
amint élesen szívja be a levegőt. De még mindig nem ütötte odébb a kezem.
- Mi
történt? - Kérdeztem még mindig kábultan kapaszkodva a felsőjébe.
- Egy
pizza nem ért ki időben – mondta, és most ő érintette meg a számon, a réges-rég
elfeledett heget. – És ez? – Kérdezte, mire tompán válaszoltam, annyi alkohol
volt bennem, hogy alig álltam a lábamon.
És, ó,
Jézusom, de puha a keze! Lehunytam a szemem, majd sóhajtva felnevettem.
- Nekem
jött az ajtófélfa – vigyorogtam.
- Régen
volt?
- Soha nem
is emlékeztem rá… - mondtam ismét. Ahogy a szám mosolyra húzódott, tudtam,
bármennyire is keresi, nem fogja megtalálni. – Így is látszik?
- Nem –
csóválta a fejét. Odébb lépett, hogy hagyjon elmenni mellettünk valakit, aztán,
ahogy láttam, egy picit ő is meginogott.
Mégjobban
elmosolyodtam.
- Látom,
nem csak én ittam ma többet, mint kellett volna – néztem fel rá, ahogy
mégközelebb került.
- Táncolsz
velem? – Fogta meg a kezemet.
Annyira
fájt már a lábam, a fejemben hatalmas robajjal vívtak csatát az ősi erők és a
gyomromnak se kellett már sok, hogy kiadja magából a ma termelt anyagot… de…
- Aha
–bólogattam felé alkoholittas vigyorral.
Megfordult
és beljebb vezetett a tömegben. A zene olyan hangosan dörömbölt, hogy a saját
gondolataimat sem hallottam volna. A basszus szinte verte a mellkasomat, és
éreztem, amint átjár az adrenalin.
- Fogalmam
sincs, errefelé hogy szoktak táncolni… - szóltam, miután megálltunk. Ideges
voltam, mindig tiszta ideg vagyok, ha új szituációban találom magam.
- Csak
járjon át a zene… érezd – mondta, és bár alig hallottam, le tudtam olvasni a
szájáról.
Felhúzta a
kezeimet a vállára és lazán ott is tartotta, mintha el akarnék futni. Elkezdett
az ütemre mozogni, és gyerekek, én ilyen táncot még nem éltem, de valami
fantasztikusan nézett ki. Mintha valami R’n’b klippet néznék.
-
Azthiszem az menni fog… - majd elkezdtem táncolni a ritmusra.
Komolyan
mondom, mint valami Isteni jel, a DJ egy Sean Paul számot rakott be. Elnevettem
magam, és újra azokba a kék szemekbe bámultam bele.
- Mi az? –
Kérdezte, és éreztem, ahogy a keze lecsúszik a csípőmre. Ez máskor hihetetlenül
zavarna, de olyan részeg voltam…
- Ez a
kedvenc számom – vallottam be lesütött vigyorral.
-
Komolyan? – Szaladt a szemöldöke az egekig.
- Igen,
ezen nőttem fel, ha ez így értelmes – hát igen, józanon sem megy tökéletesen az
angol, nemhogy részegen…
- Akkor
biztos, hogy tudsz is rá táncolni – húzott közelebb és hozzásimultam a
mellkasához. Sosem éreztem még ilyen kemény mellkast. Miből van ez, betonból?
- Azt nem
mondtam, hogy nem tudok! – Suttogtam bele a fülébe, majd a zene ritmusára
elkezdtem rázni a fenekem nem kis meglepettségére.
Annyira
furcsa volt. Ott teljesen másképp táncolnak a lányok. Komolyan mondom, kezdtem
magam úgy érezni, mint aki túlzásba viszi a sok csípőrázást. Pedig egyáltalán
nem. Náluk minden hangsúly a lábon van, nálunk a csípőn és ez annyira, de
annyira furcsa volt…
Olyan
volt, mintha mi, magyarok, ha nyíltan kijelenthetem, mi csak egyhelyben állunk
és tekergünk, mint egy mérges kígyó, míg ők inkább „letáncolják a sarat is a
lábukról”. Annyira tetszett, ahogy csinálták, és annyira nem, hogy én nem
tudtam utánozni őket.
Hihetetlen...
gondoltam. Egész héten utáltam, péntek este megment egy sikátorból, szombaton
pedig letáncoltatná rólam a bugyit is… ha engedném.
Azonban
egy idő után már tényleg nem tudtam türtőztetni magam. A szervezetem megadta
magát és erős grimaszba vágtam magam.
- Le kell
ülnöm – mondtam neki összegörnyedve, ő pedig szó nélkül áthúzott a tömegen és
beültetett egy boxba.
- Rosszul
vagy? Hozok vizet! – Mondta, és meg sem várta a válaszom, eltűnt.
Pillanatok
alatt ért vissza és egy kibontatlan ásványvizet nyomott a kezembe.
- Hánynod
kell?
- Nem,
dehogy…
- Mikor
ettél utoljára?
- Délben
egy pizza felét Nattel.
- Te
teljesen megőrültél? – Förmedt rám, mire hátrahőköltem.
- Hé, állj
le ember, nem vagy az anyám! – Mondtam zavarodva. – Egész nap Manhattanben
bóklásztunk, és nem könnyű besűríteni egy étkezést a Szabadság Szobor feje és
lába közt rohanva…
- Ó,
Jézus! – Forgatta meg a szemét.
-
Egyébként meg nem rosszul vagyok, hanem a hátam fáj. 22 órája talpon vagyok
ember! Mellesleg – jelentettem be mutogatva … hú de részeg lehettem, ha
mutogattam is – mellesleg csak másnapos leszek, bár túléltem már rosszabbat is.
-
Rosszabbat? – Kételkedett.
- Ha úgy
bepálinkázol barátnőddel a pincéjükben, hogy reggel azt sem tudod, hogy hogy,
és kivel kerültél haza… a Vodka meg a Tequila semmiség – legyintettem ismét.
- Te
tudod… - sóhajtott.
Az ez után
bekövetkezett fél perc kínos csendet én törtem meg.
- Öhhmm,
én… köszönöm a vizet – mutattam a kiürült palackra.
- Ugyan…
köszönöm a táncot – vakarta meg a tarkóját zavartan. – Kicsit még homályos…
minden.
NEKEM
MONDOD?
- Még a
nevedet sem tudom… - nevettem el magam lesütött fejjel.
- Hát, te
vagy Wood… - mondta koncentrálva. Az erőlködésén elnevettem magam. – De attól
tartok itt megállt a tudomány… - nézett rám. – Marcus Moore, hölgyem –
nyújtotta ki a kezét.
- Örvendek
– fogtam meg a kezét, mire a kézfejemre kaptam egy csókot. – Jézusom! –
Kuncogtam.
Épp
készültem bemutatkozni, amikor Natalie aggódó tekintetére lettem figyelmes,
amint engem keres. Felpattantam az asztaltól és elindultam felé. – Mennem kell.
- Hé! –
Szólt rám sértődöttséget imitálva.
- Effie –
nevettem hátrafordulva, majd beszaladtam a tömegbe.
Ez dekirály, maga az egész sztori tetszik, szóval luv az egész :)
VálaszTörlésKedves Tamara W.! Nagyon köszönöm, nagyon jól esik a pozitív mindenség :D örülök, hogy tetszik, és kérlek, maradj, hamarosan új rész! :D
VálaszTörlés