Chapitre #13 - Thomas
...
Hellobello, Mindenki!
Íme, 13. Tudom, szemét vagyok, szerdát ígértem, de épp "fail" lett a kémia vizsgám, szóval letört voltam. Na mind1.
Elég rövidke fejezet. Vannak benne új szereplők, és haladunk a fejezetekben egyre közelebb az első "rész" végéhez. Már csak 6 fejezet maradt.
Jaj, és skacok, nem tudom miért tűnt el egy feliratkozóm és lett belőle leiratkozó, de ha nem tetszik neki valami nyugodtan közölje. És ez mindenkire vonatkozik, kritikát elfogadok, kőből faragtak, túlélem, és ha úgy van változtatok.
De köszönöm azért a pozitív hozzászólásokat és a #meffie feltalálását.
Puszi, jó olvasást.
XIII.
Az Elastic
Heart hangos dallama ébresztett. Mellettem Marcus is morgott egyet, de tovább
aludt.
Felpillantottam az órára; 9.30, szombat, szeptember 19.
Felpillantottam az órára; 9.30, szombat, szeptember 19.
- Te jó ég! –
Ugrottam ki az ágyból.
- Mi az? –
Emelte fel a fejét Marcus, de annyira álmos volt, hogy csak fél szemmel sandított
rám.
- Ma van Nat
szülinapja és nem vettem neki semmit!
*
- Szia –
dörmögte a hajamba Marcus. Meglepettségemben kiejtettem a fakanalat a kezemből.
- Jézusom, a
frászt hoztad rám! – Morogtam égnek emelt kezekkel.
- Mit főzöl?
– Duruzsolta még mindig álmos hangon.
-
Hagyma-krémlevest és baconbe csavart csirkét – mosolyogtam. – A leves még
készül, de a csirke lassan kész, – hajoltam le, hogy belenézhessek a sütőbe –
kb, 10-15 perc.
Miután
felegyenesedtem Moore megmarkolta a derekam és felrakott a konyhapultra.
Megcsókolt.
Hú, milyen lassú volt, hú, de még milyen álmos volt!
Hú, milyen lassú volt, hú, de még milyen álmos volt!
- Finom
lehet – suttogta a fülembe. A szétterpesztett lábam közt állt.
- Hát,
reméltem, hogy maradsz ebédre – nevettem, majd a fakanalat felkapva az orrába
toltam. – Keverd meg a levest!
Amíg ő a
levest keverte én odaléptem a laptophoz és bekapcsoltam a kedvenc főzős
számomat.
Igen, tudom,
milyen ember az, akinek főzős száma van, de egyszerűen felderít, ha ezt
hallgatom. A „Let it be” midig olyan számnak számított, amit jóban, rosszban
hallgathattam. És most, hogy Marcus hangosan elkezdte énekelni még jobb kedvre
derített.
És még mielőtt a Beatles számra
gondoltok, el kell, hogy keserítselek titeket, utálom őket. Én, anyámmal ellentétben
(aki Beatles fan) én Labrinth számára gondoltam.
- Natalie? –
Kérdezte.
- Passz –
rántottam meg a vállam. – Valahova elmentek, miután én lejöttem. Azt tudom,
hogy az apjának a városházára kellett mennie, Jules-nak meg az irodába, de hogy
Nat hova ment, azt nem tudom.
- Imádom,
amikor így megmagyarázol mindent – mosolygott mellettem.
- Akkor
lerövidítem, elmentek. Pont. Elnyelte őket a föld.
- Pont, mint
téged. Otthagytál – mondta mímelt sértődöttséggel.
- Bajod
esett? – Vontam fel a szemöldököm.
- Ó, Emelie
a romantikus… - nevette.
- Ezt ki ne
mondd mégegyszer! – Mutattam fenyegetőzve a fakanállal.
- Emelie… -
mondta dallamosan – Emelie…
- NE…..
- Emelie,
Emelie, Emelie – Nevette felém.
- Marcus! –
Mondtam fenyegetően, de elnevettem magam.
- Gyere csak
– rántott el a tűzhelytől és ismét a pulton kötöttem ki. A kezével átkarolta a
derekam én pedig a nyakába kapaszkodtam.
A nyelve cikázott a számban és önszántamon kívül is sikítottam, persze erre ő belenevetett a csókba, és mint mindig, most is …
A nyelve cikázott a számban és önszántamon kívül is sikítottam, persze erre ő belenevetett a csókba, és mint mindig, most is …
- Dagóc! –
Hallottam meg egy ismerős mély hangot a konyha bejárata felől.
Azonnal kővé
dermedtem. Szerencsére Marcus volt a gyorsreagálású egység és hátratekeredett,
de úgy, hogy el sem engedett. Kikukkantottam a válla felett. Amikor felfogtam,
hogy kit is látok az ajtóban, gondolkodás nélkül leugrottam a pultról és
odaszaladtam. A bátyám állt a küszöbön, mellette meg a barátnője.
- Áááááá,
Tomi! – Borultam a nyakába, és egy fél percig csüngtem rajta. – Sára! – öleltem
át a mellette állót. Kivételesen jóban vagyunk. Most még… - De, ti? Hát ez meg
hogy lehet? – Kérdeztem kicsit zavarodottan. – Natalie! – Néztem a mögöttük
somolygó barátnőmre, majd odalépve őt is megölelgettem. – Köszönöm.
- Ugyan,
semmiség – legyintett.
- Az
éjszakaival jöttünk – mondta bátyám – legalább tudtunk aludni.
- Úristen,
de jó, hogy itt vagytok! – Ugrándoztam körbe, aztán eszembe jutott az azóta is
meredten bámuló Marcus.
A tesóm
ferdén nézett a konyha végében álldogáló srácra. Láttam, előre ebből mi
sülhetett volna ki. Tomi odalép és péppé veri az arcát, amiért hozzám, mert
érni egy újjal is… áh… mondjuk, ő nem olyan, inkább szívatni fog egész nap
vele. Aztán, majd ha megunta rákérdez, hogy mi a szitu. Szerencsémre nem örökölte a családi csúcs szuper
erőszakos gént. Bennem viszont 400%-ban megtalálható volt.
Lassan
odabillegtem Marcushoz és átvonszoltam a konyha másik felébe a bátyámhoz. Mondjuk,
annyira nem kellett vonszolni, jött ő, mint aki tényleg akarja ezt a beszélgetést.
Csapjunk bele a lecsóba.
- Tomi–
kezdtem, de Marcus közbeszólt.
- Marcus Moore
– nyújtotta a kezét.
Már-már azt
hittem nem fog vele kezet, amikor haveriasan belecsapott a kezébe, úgy, mintha
már egy évtizede jóban lennének.
Aztán
barátom Sárának nyújtotta a kezét – Marcus…
- Sára.
Hello.
- Csak, így,
simán Sára? – Mondta magyarul, én pedig felnevettem – oké, értem.
Persze a
srácok álla leesett, és Natalié is a padlót verdeste. Ja, tényleg, ő sem tudta.
Marcus lazán
átkarolt, én pedig bevágtam nekik a „bicsface-t”.
Látjátok, kit szedtem fel faszikáim?
*
- … A
nagymamám az 56’os forradalom idején jött az államokba. Itt találkozott a
nagyapámmal, aki bankár volt, Isten nyugosztalja – mesélte Marcus, miközben
ebédeltünk. – A magyar nagyimnál lakom, szóval magyarul is tudom kell, mert nem
hajlandó máshogy beszélni hozzánk.
-
Tapasztaltam! – Szóltam közbe tele szájjal.
- De te
erről nem tudsz semmit! – Váltott angolra, és Nataliet fenyegette egy villával.
– Senkinek nem mondhatod el. Capiché?
- Tőlem! –
Emelte fel kezét védekezően barátnőm. – Bár nem értem miért olyan nagy hűhó ez.
- Csak ne pletyizz!
– mondta két falat közt. – kicsim, ez a csirke isteni! – Meredt rám döbbenten –
ha tudom, hogy ilyen jól főzöl, holnap elveszlek feleségül… - nevette.
- Köszönöm -
mondtam kajánul.
- Abba lenne
egy pár beleszólásom nekem is – szúrta közbe a bátyám, de miután láttam, hogy
elmosolyodik, csak megforgattam a szemem.
A
csirke-bacon kombó nyereséget aratott, kivéve Sáránál, aki vegetáriánus.
- Bocsi,
Sára, nem tudtam, hogy jöttök.
- Az volt a
lényeg, - mondta bátorítóan – de a leves az nagyon fincsi volt.
- Ez így nem
ér! – Duzzogott Natalie. – Egyáltalán nem értem miről beszéltek.
- Én a
suliban vagyok így! – Néztem rá kihívóan.
- Suliba is
jársz? Szívás! - Nevetett fel Tomi.
- Ja, -
mondtam morogva – a nap fénypontja a pompon edzés.
- Jaj! Ugye mondd,
hogy Te nem táncolsz?! – Gúnyolódott.
Nálunk ez mindig
így ment. Jöttek a jaj-de-kövér-vagy poénok. Igazából nem zavart, hisz ismer,
tudja, milyen vagyok, nade, ha valaki más mondaná… már rég nem élne.
Vagy én, vagy Tomi, de kinyírtuk volna, az biztos.
Vagy én, vagy Tomi, de kinyírtuk volna, az biztos.
Főleg én.
- Rohadék! –
Ütöttem meg nevetve a vállát – kikérem magamnak! – Emeltem fel diadalmasan az
arcom – Erre ők még nincsenek felkészülve – mutattam a fenekemre – Da majd MA! –
Utaltam a bulira.
- Hát persze – nevette Tomi. – miért, mi van
ma? – Váltott vissza angolra és Natalie felé fordult.
- A szülinapi
bulim – mosolyogta. – Ti is jöttök, ugye?
- Boldog
szülinapot – mondták egyszerre Sárával, majd a bátyám folytatta. – Persze,
szerintem mehetünk. De hol is lesz?
- A Lou-Bon -ban
– mesélte Nat nemes egyszerűséggel. – Az egy nagy kibérelhető klub
Manhattanben. Sweet 19 buli és a téma James Bond. Remélem van öltönyöd. – Nézett
felvont szemöldökkel a bátyámra.
- Nincs, de anélkül
is tudok elegáns lenni.
- Te? – Néztem
felé. – Akin most is deszkás cucc van? – Álltam fel és összeszedtem a
tányérokat. – „Még nem nőtted ki?” – Idéztem anyut szarkasztikusan, de persze
az az idióta komolyan vette.
- Én
legalább nem viselkedek úgy, ahogy TE!
- Kezdődik… - suttogta Sára, és némán intett Marcusnak, nehogy közbe szóljon.
- Kezdődik… - suttogta Sára, és némán intett Marcusnak, nehogy közbe szóljon.
- Miért? –
Fordultam felé, kezdett felhúzni, és át is váltottam magyarra. – Hogy is
viselkedek én? – Sziszegtem ingerülten.
- Mint a 90%
- mondta ő is kihívóan. A hangja tele volt lenézéssel.
- Kösz –
vágtam oda egy savanyú mosolyt és kivonultam a konyhába mosogatni. Ha most
visszaszólok, hazaküldöm a picsába vissza parasztfalvára, ezért inkább
forrongva berohantam a konyhába.
Marcus
persze már az első nap látja, hogy nálunk mindenki kettyós.
Forrongtam a
dühtől. Hogy ÉN, 90% ? Nem vagyok én tömeg, kikérem magamnak. Sohasem
hallgattam tömegzenét.. Attól, hogy ismerem, még nem vagyok birka aki megy a
többi után. NEM VAGYOK TÖMEG!
Hogy
merészeli….
- Hogy
szakadna le a mája! – Átkoztam halkan, amikor meghallottam Sára hangját az
étkezőből.
- Most ezt
mért kellett? Tomi! – Aztán egy csatt. Remélem tarkón csapta. – Tudod, hogy nem
szereti, ha fikázod!
- Menj
utána!
- Dehogy
megyek! Ő kezdte! – Védekezett.
- És akkor,
Tudod, hogy milyen! – Miért, milyen
vagyok? – Menj már!
Marcustól és
Nat-től egy szót sem halottam. Valószínűleg lefagyva várták, hogy mikor rontok
be és rombolom le a házat, vagy török el egy pár tányért. Persze türtőztetnem
kellett magam, de csak csendben mosogattam.
Halk, óvatos
lépteket hallottam meg a konyha-ajtóból közeledni. Aztán megcsapott az
arcszesze illata. Ki más, ha nem a tesóm?!
Lassan közeledett felém, félve a reakciómtól. Rá sem néztem. Ez a büntetése. Ha bunkó, nem érdemli meg, hogy ránézzek. Odalépett mellém, és kivette a kezemből a frissen mosott tányért és elkezdte törölgetni. Munkamegosztás.
Lassan közeledett felém, félve a reakciómtól. Rá sem néztem. Ez a büntetése. Ha bunkó, nem érdemli meg, hogy ránézzek. Odalépett mellém, és kivette a kezemből a frissen mosott tányért és elkezdte törölgetni. Munkamegosztás.
Ez mindig
eredményesnek bizonyult.
Van esze a srácnak, el kell ismerni.
Mire feltöröltem a melléfolyt vizet, ő eltörölte az edényeket. Miközben a szekrénybe pakolta be őket odamentem mögé és egy frusztrált sóhaj kíséretében átkaroltam a derekát.
Van esze a srácnak, el kell ismerni.
Mire feltöröltem a melléfolyt vizet, ő eltörölte az edényeket. Miközben a szekrénybe pakolta be őket odamentem mögé és egy frusztrált sóhaj kíséretében átkaroltam a derekát.
Megfordult,
és mostmár a nyakába csimpaszkodhattam. És aztán jött az úgynevezett „husó”
ölelés, amikor addig csipkedi a bőrt a derekamon, amíg el nem eresztem nevetve,
mert hát csikis vagyok.
A probléma
megoldódott. Nevetve verekedtem ki magam a csipkelődéséből és a hűtőhöz
rohantam.
- Jólvan,
elég lesz! – Lihegtem.
Ekkor vettem
észre az ajtóban álló csapatot, amint minket néznek. Sára közben büszkén
simogatta meg bátyám fejét, hogy lerendeztük a dolgot. Marcus
szeretetteljesen lépett mellém és rányomott egy puszit a homlokomra. Fáradtam
dőltem a mellkasára és a megmaradt emberre néztem. Natalie.
- TE! –
Fordultam felé, amikor megláttam mit csinál. – Te lefényképeztél minket?
- Igen,
olyan kis cukkerok voltatok – nevette, és elrakta a telefonját.
Felnéztem Marcusra,
aki csillogó szemmel nézett rám. Ismerem ezt a tekintetet, és nem tudom, hogy
örüljek e neki, vagy ne. Lábujjhegyre álltam és egy cuppanós puszit nyomtam a
csókolnivaló szájára.
- Én szerzek
neked öltönyt – nézett a bátyámra.
- Honnan? –
Kérdeztük egyszerre tesómmal.
- Tate-tel
egy méret – vonta meg a vállát. – Adnék a sajátomból, de túl hosszú lenne a
keze, meg a lába is… - mérte végig bátyámat.
- Hát igen,
azok a fogpiszka kosaras lábaid – mosolyogtam
- Nem lehet
mindenkinek Minaj feneke… - mondta Nat is közbeszólva.
- Köszi, de
ki az a Tate? – Kérdezte Tomi.
Szemforgatva
sóhajtottam.
- Az én
bátyám – válaszolta Marcus.
- És neki
nem kell?
- Nem… ő a
légierőnél van. Azóta abban a csícsás egyenruhában nyomja.
- Jó, köszi –
bólintott Tomi.
- Babe,
elviszem a bátyád, hogy ti nyugodtam tudjatok készülődni estére. Okés?
- Perfekt –
vigyorodtam el.
- Mikorra
jöjjek? – Pillantott Natalie-ra.
- 8 után,
mert csak 9 re jönnek értünk. Tomi és Sára majd mennek anyuékkal, vagy Andrew-ékkal.
- És mi hogy
jutunk oda? – Húztam fel a szemöldököm?
- Te és
Marcus, lesztek a kísérőim – nevette huncutul. – Remélem nem feleltek a
magastól – mondta és feltrappolt az emeletre. – Helikopterrel megyünk.
- Tessék? –
Kiáltottam és utánaszaladtam a szobájába. – Helikopterrel?
Megjegyzések
Megjegyzés küldése