Chapitre #10 - Twin Island

…

Hellobello, Mindenki!

Remélem, időben felrakom ezt a részt, hogy jól kezdődjön a hetetek, mert az én hétvégém szörnyű volt.

De tényleg! Senkinek nem kívánom ezt, ami itt volt nálunk, mellesleg már azzal is felnyomták az agyam, hogy a hétfői műszaki-kémia vizsgámra alig tudtam tanulni, de remélem, a kettes meglesz!

Add istenem, csak a kettes legyen meg!

Mindazonáltal, ez szerencsére nem tükröződik ki a részre. Jó olvasást, és mindenkinek legyen kellemes hete! 
Ui: Trágár beszédveszély!

X.

- Azta – esett le Nat álla, amikor meglátott.

Egy kaján vigyort küldtem felé, miközben betopogtam a konyhába. Nat épp a konyhapulton ült, és a kávéját kortyolgatta. Ó, De imádom a kávé illatát.

Fekete haját szétboglyázta, amitől úgy nézett ki, mint egy latin amerikai táncosnő. Persze azt nem is kell említenem, hogy az izomzata is megvolt hozzá. Emellett edzőruha volt rajta, fekete macskanadrág és egy halványrózsaszín felső.  Mindig is elképesztően állt neki a rózsaszín.

Vele ellentétben, én inkább egy hippire hajaztam. Felül a fehér csipkés ujjatlanom, amit még a bátyám vett egy leárazáson, és elvileg ez egy pizsama felső, nade kérlek, ki ne venné fel sima felsőnek, ha ilyen jó didkói lennének benne, mint most nekem. Ez a legjobban bevált pasizós felsőm.
Alulra felvettem anya régi barackszínű szoknyáját, ami leér a bokámig, és ha a derekamon hordom, úgy nézek ki benne, mint egy Hula- táncos. A jobbik féle. Cipőnek sarun kívül mást nem vehettem, acélbetétessel megint hülyén néznék ki…

- Szia – menetem mellé, és felültem én is reggelizni a pultra.

- Egyszerűen sugárzol – mondta csodálkozva.

- Tudom, a tavalyi atomerőmű látogatás óta mást sem csinálok! – Nevettem felé – köszi.

- Nem tudom, mit csinált veled az a segg, de egyszerűen csodálatosan nézel ki! – Dicsért.

- Köszönöm, de mostantól bókokat, csakis hímnemű egyedektől fogadok el.

Elismerően bólintott.

- Mehetünk? – Csúszott le a szekrényről.

Rápillantottam az órára; 11:14. Felvontam a szemöldököm, ugyanis tele volt a szám sonkás kenyérrel.

- Be kell érnünk, mert csúcsforgalom lesz – magyarázta.

- Oké – mondtam teli szájjal, majd lenyeltem a falatot.

Felkaptam a táskám és a pincelejáróhoz riszáltam magam.

- Jólvan, szedd a segged, Minaj! – Csapott rá a hátsómra barátnőm. Felnevettem, és eliszkolva előle lerohantam a pincébe a bogárhoz.

*

Ahogy beértünk a suliba, máris hallottam, ahogy összesúgnak a hátunk mögött. Főleg rólam. Foszlányokat hallottam, csak de sajnos így is összeraktam a fejemben, ki mire gondolt. Valaki a szoknyámat stírölte, még más a tegnapi buliról beszélt, hogy hogy táncoltam.

Ja, igen. Tegnap úgy megtáncoltatott Marcus, hogy leszakadta lábam. Ugyanis, megkérte a Dj-t, hogy rakjon be valami latin tánczenét. Én, mint aki tényleg tud latin táncokat, jól bele is haltam. Ugyanis Marcus csodásan Sambázik, és ezt nem félt megmutatni sem az est folyamán. letáncoltatott a lábamról.

A megvető foszlányokra visszatérve, megvető tekinteteket is kaptam rendesen, amiért Marcus, hozzám mert érni. Mert szerintük Marcus, hozzájuk, fekete lányokhoz illik, és nem egy ilyen „óriásseggű hullához” – jellemezték a bőrszínem.
És akkor még a fehérek a rasszisták…

Mire a biosz teremhez értem, rendesen rossz kedvem lett. Általában nem érdekel, hogy ki mit gondol rólam, de most, hogy a szerelmi életemet – amit eddig még senki – vesézgetik… még a hányinger is elkapott.

- Hey, Babe. – Rántott maga felé egy erős kéz, és máris két kék csillogó szempárba nézhettem bele. – Mivan, már meg sem ismersz?

- Jaj, dehogynem, szia – mosolyodtam el halványan. – Elkalandoztam.

Lehajolt és egy rövid csókkal köszöntött.

- Hm… - nyalta meg a száját. – Sonkát ettél?

- Aha – mondtam egykedvűen.

- Hé, mi a baj? – Emelte maga felé az állam.

A kezem az oldalán pihent, csak a nagyujjamat mozgattam megnyugtatásképpen. A magam megnyugtatásának.

- Na, - kérlelt gyermekien – mondd!

- Nem hallod miket mondanak rólunk? Rólam? Mert már nem tudom megszámolni, hányféleképpen emlegették a nagy fehér seg…

- Hagy! – Szólt közbe – szard le!

- Általában azt szoktam, de ez befészkelte magát a hajam alá – sóhajtottam nyöszörögve.

- A csodás hajad alá – simított végig rajta, és mivel a hajam vége a fenekemet verdeste, ott állapodott meg a keze. – Nincs rajtad bugyi?

- Dehogyis nincs!- Nevettem, aztán gyorsan végiggondoltam, vettem-e fel bugyit ma?! Igen, vettem. – Miért, mi lenne, ha nem lenne?

- Hmm… - nyomott puszit az orromra, mire felkuncogtam – szerintem van sejtésed…

- Mióta is ismerlek? – Húztam fel a szemöldököm, de még mindig vigyorogtam – mondtam, ne…

- Ne túl gyorsan, igen, elsőre is felfogtam, - mosolyogta – csak általában olyan jókat mosolyogsz, amikor ilyeneket vetek fel. És, imádom, hogy visszaszólsz.

- Csakugyan?

Lábujjhegyre álltam és egy apró puszit nyomtam a nagy szájára. Az idilli pillanatot persze a csengő közbeszakította.

- Franc – motyogta.

- Gyere, - sóhajtottam én is – Tools vár.

A nyomomban Marcusszal léptem be a terembe. Tools már bent ült és a többiek is minket figyeltek.

- Jó reggelt – néztem Toolsra és beiszkoltam a padomhoz.

*

Az óra eleje felé egy lap érkezett meg a padomra. Körbenéztem és Marcus vigyorgott rám.

M: Nincs ma edzésem, Natnek gondolom, van. Csinálunk valamit?

E: Passz. – Írtam, majd visszacsúsztattam neki a lapot. Pár pillanattal később vissza is jött.

M: Mi az, hogy „passz”? Bővebben?

E: Nem tudom, az új koreóhoz én adom a zenét. Ott kéne lennem legalább az elején. Neked miért nincs edzés?

M: Edzőbá „beteg”(szereti a Vodkát. Tegnap a tanárok is buliztak. Nézd csak Toolst, mennyire kész van) – Felnéztem és a tanár ülve, monoton hangon magyarázott. – Tőlem mehetünk Pompon edzésre is. Még sosem ültem ott. Jó lesz. Láthatom őket nyújtani. – Szúrós szemmel rámeredtem.

E: Csak szeretnéd te azt látni! – Fenyegettem. – Az elejét megvárjuk, Nat megmutatja a koreót, zenét választok, és elhúzunk. Jó? Egyébként mit szeretnél csinálni?

M: Van egy pár elképzelésem. Lehet meglepi? :D

E: Lehet, ha nem előrehaladott…

*

A szekrényeknél álltunk Nattel. A holnapi tanulnivalóját pakolta be a táskájába. Még nem kérdeztem meg, hogy elmehetek-e Marcusszal. Tudom, miért is kéne megkérdeznem, nem az anyám, de akkor is, nála lakok, az ő szabálai szerint kell élnem.

- Figyi, Nat – kezdtem halkan.

- Mehetsz – vágta rá rögtön, miközben a matekfüzetét gyömöszölte be a táskájába.

- Tessék? – Lepődtem meg.

- Láttam, ahogy órán leveleztél Moore-ral. Az edzője nincs itt, szóval lekövetkeztettem, hogy nincs edzése sem – magyarázta. – Gondolom vele akarsz lenni  – rántotta meg a vállát. – Ha Edy és én egy helyen lennénk, nem pedig külön két kontinensen, én is folyton rajta lógnék – mosolygott huncutul.. – Csak ne csináljatok semmi butaságot!

- Ismersz – nevettem felé – Edy hogy van? – Kérdezem, közben pedig segítettem neki belenyomni a következő füzetet a táskájába.

- Jól, a szülinapomra azonban nem tud hazajönni, de elvileg Novemberben idetévedhet.

- Az jó messze van még!

- Tudunk Skype-olni… - rántotta meg a vállát.

Edy Nat pasija. Viszonylag komoly kapcsolat. Talán már 2-3 éve tarthat. Natalie apjának az egyik jótékonysági estjén találkoztak. Csak az az egy bökkenő, hogy Edward Londonban él.
Ahhoz képest mondjuk, sokat találkoznak, vagy Nat megy Londonba, vagy Edy jön ide. Alig várom már, hogy találkozzak vele. Kíváncsi vagyok mi az, ami megfogja Nataliet egy pasiban.

Ha vérbeli brit, semmi gond nem lesz. Imádom őket!

- Az jó – mondtam és megkönnyebbültem. Én még mindig nem tudom, hogy kezeljem a dolgokat Marcusszal. - Akkor kiválasztjuk a zenét, és elhúztam.

- 6-ra legyél otthon! – Parancsolta – legkésőbb 7.

- Igenis, anyuci. Szóval… - tereltem – mi a téma? Mikorra fog kelleni?

Közben beértünk a tornacsarnokba. Az összes lány ott ült egy nagy csoportot alkotva. Valamit körülálltak. Amikor közelebb értünk, akkor láttam csak meg, hogy nem valamit, hanem valakit álltak körbe.

- Szia, Babe. – Állt fel, és a tömegből kifurakodott. Odasasszézott hozzám és egy hosszú puszit nyomott a számra.

- Hali – köszöntem vissza vigyorogva.

- Na? – Kérdezte.

- Csak kiválasztjuk a zenét, és mehetünk is. Mikor is lesz a következő meccs? – Fordultam inkább Nat felé, de Marcus válaszolt.

- Október közepén.

- És ki ellen?

- Long Island – mondta Nat, miközben lerakta a cuccait.

- Koreó téma?

- Passz – rántotta meg a vállát. – Minden van benne, olyan nagy BUMM! – Mutogatta a kezével is.

- Jólvan, ha gondolod, itt hagyom a pendrive-ot, amin legalább 1000 zene van. Válogassatok!

- Nem értek a zenéhez, te is tudod – sóhajtott fájdalmasan.

Már nagyon fáradt volt, látszott rajta. Nem mellesleg 19-én lesz a szülinapi bulija, azaz 2 nap múlva. A helyében én is kilennék.

- Jólvan – sóhajtottam. – Táncold le a részed, abból valamit kialakítunk. Mindenre van zene…

*

- … és egy háromszög – mondta lihegve közben pedig mutogatott. – érted, bogaram?

- Bólintottam, és máris odaléptem a laptophoz.

- Az alapkonfekció valami elképesztő – mondtam mellékesen, mire elmosolyodott.

- Azt a szót ismered, hogy alapkonfekció, - kezdte – de azt, hogy palacsintasütő, nem? – Utalt a szóhiányomra.

- Emlékeztetlek, - fordultam felé – hogy 3 és fél nyelven beszélek!

- 3 és fél? – Kérdezte az egyik lány, a földön ül Ivory mellett. – Fél?

- Anyanyelv, angol, német és egyéb.

- Egyéb? – Szól közbe Ivory.

- Aha – mondtam, de közben fel sem néztem a laptopról. Hol van az a szám? – Tudok cigányul, kicsit oroszul, szlovákul énekelni, de az majdnem ugyanaz, mint az orosz, és cigányul… ja azt már mondtam – rántottam meg a vállam.

- Mondj valamit oroszul – kérte Marcus.

- Neeeem – mondtam elnyújtottan, és felnéztem a laptopból. Előttem állt karba font kézzel. – Megvan!

- Igen? – Pattant fel Nat. – Indítsd!

- Oké. – Rányomtam a Stronger-re Kanyetól. – Na?

 - Szuper lesz – vette fel a ritmust. – Köszi, de kell majd még egy!

- Azt majd holnap megbeszéljük – intettem le. – Este talizunk, csaó!

- Sziasztok!

*

- Szóval, hova megyünk? – Kérdezetem Marcus mellett baktatva.

- A kocsimhoz – mondta vigyorogva.

- És utána?

- Meglepi – vigyorgott önelégülten. – Gyere – fogta meg a kezem.
 WHÁÁ MEGFOGTA A KEZEM! A parkolóhoz húzott, ahol Nattal szoktunk parkolni. Elővette a kulcsait és a nem messze lévő kocsi fényei felvillantak.

Egy pillanatra a lélegzetem is elállt. Óriási motorháztető, széles abroncsok, smaragdzöld festés.

- Ez… ez… ez… - dadogtam. – Fogj meg mert mindjárt elájulok. – Szorítottam meg a kezét, mire felnevetett.

- Légyszi, még egyszer ne! – Utalt a tegnap estére.

- Te most tuti viccelsz… - meredtem továbbra is a kocsira. Hogy lehet neked egy Mantád? Egy Opel Manta A GTE? Uramatyám.

Álmaim autója, csak úgy mellékesen közlöm

- Te tudod, hogy milyen kocsi ez? Tele vagy meglepetéssel.

- És még nem is ismersz – nevettem.

Elengedtem a kezét és a kocsihoz léptem. Lehajoltam és egy síkba néztem az autóval. Gyengéden végighúztam a kezem a motorháztetőn. – El sem tudod hinni, milyen rég keresek ilyen kocsikat! Ezennel te is bekerülsz a többi közé.

- Többi? – Kérdezte csodálkozva.

- Imádom ezt a típust, de eddig még csak 3-at találtam. Nincs már belőlük sok… - magyaráztam. – Erre neked van egy! Édes keksz – hitetlenkedtem.

Odalépett mögém és átkarolt. Beledörgölőztem a mellkasába.

- Te és az autók? – Suttogta a fülembe. – Minek köszönhető ez?

- A rengeteg BBurago-nak, amivel játszottunk kiskoromban. – Válaszoltam. – Nameg fiúk közt nőttem fel… főleg azért.

- Te tényleg nem vagy hétköznapi. – Csóválta a fejét – de ettől függetlenül, most elviszlek randizni.
Lehajol és egy csókot lehelt ajkaimra. Beleremegtem ő pedig belemosolygott.

*

- Mondj valamit – kérleltem az úton. – Mesélj magadról.

- Oké - pillantott rám, de gyorsan vissza is az útra. – Mi lenne, ha én mondanák egyet, aztán pedig te?

- Rendben – bólintottam. – Kedvenc színed?

 - A zöld, a mély, dzsungel-zöld. – Artikulált. – Neked?

- A kék. De ott van a sárga, a zöld, a fehér, és a szürke is.

- Csak azt ne mond, hogy Szürke 50 Árnyalata miatt! – Nyüszített fel.

- Nem, dehogy is. Azért szeretem, mert könnyen párosítható más színekhez. A szürkéhez minden jól áll! Szeretem a színeket – sóhajtottam és az órámra pillantottam. 3 óra. – 6 ra haza kell érnem.

- Tudom, Nat közölte velem, hogyha hatig nem viszlek haza, kiherél. – Nevetett fel – Tudom, hogy megcsinálná!

- Reméljük, erre nem kerül sor. – Hú, ezért még lebaszom Nataliet. – Na jó, folytassuk, kedvenc zenész? Várj, kitalálom, Tupac?!

- Mi? Dehogy is! Persze, szeretem, őt mindenki szerette, de az igazi, az Queen B! Örök istennő!

- Beyoncét, én is szeretem, de vannak jobbak, bocs. – Mondtam szarkasztikusan.

- Na ki? Neked ki a kedvenced? – Hitetlenkedett.

- Eklektikus káosz van a fejemben ezen a téren! Mindenre vevő vagyok a raptől a klasszikusig, de Kanye és Sean Paul mindig jöhetnek. Tudod, amikkre lehet rázni.

- Úgyérted, táncolni?

- Ige, imádok táncolni, tudom kövér vagyok, de…

- Ezt hagyd abba! – Szólt rám, szinte üvöltött. – Attól, hogy nagyobb a kufferod, mint másoknak, még nem vagy kövér. Állj le!

Megijesztett a hangneme. Csak tágra nyílt szemmel figyeltem őt. Nem mertem megszólalni sem. Most komolyan azon akadt ki, hogy tudom magamról, hogy hogy nézek ki?! Sosem voltam elszállva, nem hittem magam vékonynak sem, hisz sosem éreztem magam annak és soha nem is voltam az.

Miért ordított rám? Eddig sosem emelte fel a hangját, még akkor sem, amikor bunkózott. Eltitkolt dühkitörései lennének?
Úgy éreztem rám nehezedik a kocsi súlya, alig tudtam levegőt venni. Térre van szükségem, azonnal térre van szükségem.

- Állj meg – mondtam csendesen. Az ő érdekében, ha nem áll meg hiszti rohamom lesz.

Rám pillantott, de továbbra sem állt meg. Megijedtem.
A kezem már remegett.

- Marcus, kérlek állj meg! – Mondtam lihegve.

- Nem – válaszolta, rám nézett, majd bűnbánóan folytatta. – Bocsáss meg, kérlek. Én… - beletúrt a hajába, majd gondterhelten sóhajtott.

- Csak hagy szálljak ki… - kérleltem. Éreztem mér ezt az érzést, általában ezután jön a 2 napos bőgés, az idegösszeomlás és, hagy ne soroljam. Túl sok minden történt egy hét alatt. – Én… alig kapok levegőt - hadartam neki. – Marcus, állj meg légyszi!

ijedten pillantott felém, majd kétségbeesett arcomat látva rgy mozdulattal az út szélére húzódott. Alig állt meg az autóval, máris kipattantam és a kocsi mellett térdre érkezve nagyokat kortyoltam a friss levegőből.

Nem, nem, nem, Marcus nem láthat meg így! Az kéne még, hogy tanúja legyen egy nagy bummnak, nem, ezt nem engedhetem meg! Alig ismerem, és eddig minden olyan jól alakult!

Lihegtem.

- Hé, Jézusom – rohant mellém és felhúzott a földről. – Klausztrofóbiás vagy?

- Nem – nyöszörögtem. Jó fedősztori lenne, de nem.

- Pánikbeteg vagy?

- Dehogy is! – Mondtam. – Azt sem tudom mi az.

- Akkor? – Két tenyere közé fogta az arcomat, muszály volt ránéznem. – Te sírsz? – Letörölt egy könnycseppet. – Miért?

Sírnék? Észre sem vettem.

- Nem… nem… nemtudom. Én.. – sóhajtottam. A felkarjába kapaszkodtam. – Túl sok minden történt egy hét alatt, én ehhez nem szoktam hozzá! És, te… Miért kiabáltál rám?

- Mert butaságokat beszéltél – suttogta – nem szeretem, ha valaki hülyeségeket beszél.

Ja, igen, akkor is leordított, amikor majdnem megerőszakoltak a sikátorban. Lecsukott szemmel sóhajtottam.
Úgy tűnik mindketten bolondok vagyunk.

- Ne merj rám kiabálni ilyenek miatt, mert eskü megütlek – morogtam lemondóan és visszaültem a kocsiba. – Menjünk.

- Van még kedved velem jönni?

- Tájékoztatlak, hogy könnyen változtatom a hangulatomat. Egyébként is, miért ne lenne, nem vagy leprás… - halványan elmosolyodtam. – Na, mi van, ott fogsz állni, mint a parasztfasz?

- Oké, feladom – nevette fel. - Rajtad eligazodni?!

- Kérdezd meg Nataliet, hogy hogy csinálja! – Vontam meg a vállam.

*

Az Atlanti óceán csodásan tárult elém. Egy- két hajót láthattunk, mint elhagyták a kikötőt, és hosszú útra indultak, vissza Európába. A Twin- Islandről gyönyörű a kilátás. Különleges, hiszen homok helyett sziklás a partvidéke, és igaz, néha kicsit mocsarasnak érzem, de valami megfogott benne.
A fákon már elkezdtek sárgulni a levelek, és már érezni lehetett az ősz illatát a levegőben. Igazi vénasszonyok nyara, bár még rendesen tűzött a nap.

A part mentén találtunk egy füvesebb dombot és ott telepedtünk le. Marcus plédet is szerzett a nap folyamán, így igazi Coca Colát iszogattunk és hamburgert ettünk, miközben a tengert bámultuk.

Csak néztem előre, a tengert – bocsánat, óceánt – kémlelve. Csodálatos volt. A szél gyengéden fújta a hajamat, így az megnyugtatóan cirógatta a hátamat. Sóhajtottam.

- Mi az? – Dőlt közelebb Marcus.

- Sohasem hittem, hogy az erdőn kívül más is meg tud nyugtatni – mosolyogtam halványan. Láttam magam a napszemüvege tükröződésében.

- Ezért mentél tegnap az erdőbe? Hogy megnyugodj?

Tegnap. Mintha ezer éve lett volna az egész ügy Jacksonnal.

- Otthon, Magyarországon… van egy erdőnk. A régi házunk mellett. Szerettem arra kóborolni. Valahogy megnyugtatott.

- Van egy erdőtök? – Kerekedett ki a szeme. – A régi házatoknál?

- Igen – bólogattam. – Nem olyan óriási, de sűrű, és a legjobb, hogy vannak benne rókák is.

- Rókák? – Döbbent le.

- Sokszor kimásznak az erdő szélére, kaja után kuncsorogni, és megeszik a madárkaját. Hú, mennyiszer bámultuk őket az ablakból.

- Azta – mondtam ég mindig lefagyva. – Kivel? Kivel nézted őket?

- Hát, a nagyszüleim konyha ablaka oda nézett, és hol velük, hol pedig a tesómmal. – Elvigyorodtam, hogy a tesómra gondoltam. Nem is beszéltem már vele majd egy hete. Rettentően hiányzik már. – Sokat ökörködtünk gyerrekként. Neked van tesód?

- Van, persze – mosolygott – Tate. Tate Moore, a légierőnél van. Ő a hazafi a családban. – Mondta unottan. –Ő az idősebb is. A nagytesó  – mondta fancsali képpel.

- Ó, nekem is bátyám van – bólogattam. – De örülök, rajta van a nagyobb felelősség. Én még túl, őrült vagyok – kuncogtam. – És kivel laksz? – Kérdeztem, de rájöttem, hogy a szülei, az amolyan tabu téma. – Ú, bocsi, elfelejtettem… - kezdtem mentegetőzni.

- Nyugi – fogta meg a kezem. – A nagyinál lakom, mert anyáék Washingtonban dolgoznak, ennyi.

- A magyar nagyidnál? – Csillant fel a szemem.

- Yepp – bólogatott. Majd közelebb hajolt, hogy megcsókolhasson, de mikor, ha pont most ne csörrenne meg a telefonja. Pedig már alig volt pár centire az ajkaimtól!
Felnyögtem.
Marcus belenyúlt a zsebébe és kihúzta a telefonját. Úgy vette fel, hogy meg sem nézte ki az.

- Marcus – szólt bele, majd hátrébbhőkölt és úgy folytatta – szia, mert? … Ne, nem érek rá – szól savanyúan. – Jó… rendben, ott leszek… oké, negyed óra – sóhajtott. – Szia! – Majd kétségbeesetten dőlt hátra a pokrócon.

Ránéztem az órára, 4:19. Messze van még az a 6 óra.

- Meg fogsz ölni – meredt rám savanyúan.

Tudtam mit fog mondani, hogy mennie kell, nagyon sürgős, bla bla bla.

- Nyugi, nappal van, haza tudok menni egymagam is – álltam fel vigyorogva, és leporoltam a koszt a szoknyámról.

Ránéztem, és úgy nézett vissza, mint aki megőrült.

- Mit csinálsz? – Nevetett felém hitetlenkedve.

- Dolgod van, én pedig lelépek – vontam meg a vállam értetlenül.

- Azt hittem, csak 6-ra kell, hogy hazavigyelek – állt fel vigyorogva – tudtommal még nincs 6 óra.

- De… akkor… - értetlenkedtem. – Most mi van?

Odalépett elém és a két kezébe vette az arcomat. Hirtelen odahajolt és megcsókolt. Nyelve azonnal engedélyt kért a belépésre. Engedély megadva! Hosszasan körözött a nyelvem körül, lassú volt és édes. Aztán a keze lecsúszott a fenekemre, belemarkolt, és hevesebben kezdett csókolni. Újra felsikoltottam. Ő pedig újra belemosolygott a csókba.

Lassan elhúzódott és egy puszit nyomott az orromra.

- Imádom, mikor sikoltasz.

- Mert mindig meglepsz – mondtam és a hajával játszadoztam.

- Akkor jöhet a következő meglepetés? – Vonta fel az egyik szemöldökét kacéran.

- Mi lenne az? – Kíváncsiskodtam.

- Hazaparancsoltak – nevette – találkozhatsz a nagyimmal!

*