Chapitre #11 - Layla

...

 Hellobello, Mindenki!

Juhú, 11. fejezet.

Remélem mindenkinek teszik majd, nem lett hosszú, 

de laza lett.

Mindenkinek kellemes hétvégét!

XI.

Az Opel megállt egy fehér kis családi ház előtt. Marcus kiszállt, és kinyitotta nekem az ajtót.
Igaz, már félig kint voltam a kocsiból. Jólvan, na, nem szoktam meg, hogy kinyitják a kocsiajtót. Talán, ha egyszer nyitották ki nekem. Az is Joe volt, mikor megjöttem.

De azért értékelem. Kis Gentleman.

A ház felé közeledve egyre idegesebb lettem. Rögtön családbemutatással kezdünk? Nem túl gyors ez? Igaz, rettentően akartam már találkozni a mamájával. Biztos örülni fog nekem, hisz az unokáin kívül mással nem tud magyarul társalogni. (A macskák most nem számítanak.)

Marcus kinyitva a tornácon lévő szúnyoghálós ajtót – mindenhol tornác és szúnyoghálós ajtó van, kezd egy kicsit zavaró lenni – behúzott maga után a házba.

- Mama, - kezdte magyarul, mire felkuncogtam – megjöttünk!

- Jó napot! – Mondtam szerényen, de szerintem Marcuson kívül más nem hallhatta.

Marcus ment elől, én pedig a kezét szorongatva mögötte. A falon fotók sorakoztak gyerekekről, idősekről, és mint sejtettem macskákról is. A kellemes barackszínű tapéta emlékeztetett anyáék régi hálószobájára.

- Mama? – Kérdezte Marcus.

- Kert! – Szólt távolról egy hang.

Ezek tényleg magyarul beszélnek itthon! Abba nem tudtam hagyni a vigyorgást.

Halkan sétáltunk egy kisebb folyosón, amikor egy kéz fonódott a derekamra, egy pedig a térdemhez, és felemelkedtem a talajtól. Ijedten sikítottam fel, amikor valaki az ölébe kapott.

- Marcus! – Sikítottam barátom után, amikor elfordult velem az illető és nem láttam a fiúmat.

Kapálóztam, ütögettem a férfit, aki felkapott. De ő csak nevetett és vitt tovább.

- Tegyél – kiabáltam, és mire a „le” –hez értem, a lábam a talajon is volt – le!

Mérgesen néztem az előttem hunyorgó és méricskélő srácra. Terepmintás rövidgatya, egy acélbetétes, és egy fehér trikó volt rajta. Tanakodtam, hogy ki lehet az, de mihelyt megláttam a dögcédulát a nyakában, felismertem, hogy Tate az. A bátyó.

- Szia – mosolyogta felém kacéran – veled még nem találkoztam! – Ó, olyan tipikus amerikai volt, olyan „yo”-val, meg minden…

- Hey – mondtam én is, de még kicsit döbbent voltam. Most valaki tényleg felkapott és átvitt a – hol is vagyok? – konyhába?

- Tate? – Hallottam meg Marcus döbbent hangját, ahogy még mindig lefagyva állt az ajtóban.

- Szia, öcsi – fordult felé, és odaérve szorosan megölelte.

- Szia, - olvadt fel Marcus – hát te?

- Valamiféle szabin vagyok, tudod, hogy megy ez – kezdte el magyarázni, aztán rám pillantott, és magyarra váltott. – Te, ki ez a luvnya?

Hogy mivan? Elkerekedett szemmel bámultam rájuk, és az állam is leesett.
Ez azt hiszi nem értem, amit mond.

Marcus szörnyülködve csapta magát homlokon, miközben felsóhajtott.

Bennem pedig felment a pumpa.

- Ó, hogy nyúljon meg a nyakad! – Sziszegtem Tate felé, aki meglepetten nézett rám. – Mi az, hogy luvnya? Te most komolyan leribancoztál?

Még mindig lefagyva bámult, én pedig odasasszéztam Marcus elé, és bevágtam a durci fejet. Marcus rám mosolygott, én pedig a pillanatot láttam, hogy bemutatkozzak.

- Effie Wood, - nyújtottam a kezem feléjük – az öcséd luvnyája.

- Imádom a csajt! – Röhögte öccse felé, majd belecsapott a kezembe – Tate. Isten hozott nálunk.

*

- Még egy kis sütit? – Nyújtotta felém a tálcát.

- Ó, nem köszönöm Mrs. Moore – intettem illedelmesen. – Nagyon finom volt, de tele vagyok.

- Mama, ne etesd már túl!- Nyögte mellettem Marcus.

A hátsó teraszon ültünk király kis fa-székekben, egy óriási asztal egyik végében. Az asztalfőnél Tate, a jobbján én, mellettem Marcus, a baloldalon pedig a nagyi.

- Az én nagyim is ilyen. Minden nagyi ilyen – grimaszoltam nevetve Marcus felé.

- Na és mesélj valamit Emelie, mi szél hozott erre? – Kérdezte az idős hölgy.

Elvigyorodtam.

- Repülő – szólt közbe Tate. Vigyorgott, de továbbra is a telefonját baszkurálta.

- Natalie-nél lakom. Hollowaynál – mondtam, miközben kortyoltam egyet a limonádémból. – Nagyon jó barátnőm, és „befogadott” egy évre.

- Holloway? – Tekintett fel végre.

- Igen. – Miért, eddig kiről beszéltem?

- Eladó sorban van még? – Kérdezte unottan.

Meglepettségemben félrenyeltem és elkezdtem köhögni.

- Elkelt – mondtam büszkén, mintha olyan sok közöm lenne a dologhoz.

- Kihez? – Kérdezte Marcus is meglepettem.

- Valami londoni pacákhoz. Edward, vagy minek hívják – vontam meg a vállam.

Futólag az órámra pillantottam; 17:45.

- Marcus, az idő… érted…

- Igen, igen, tudom, kiherélnek, ha nem viszlek haza 6-ra – mosolyogta felém. Olyan gyönyörűen csillogott a szeme. – Lezuhanyozok, mert utána beugrom Mileshoz. Bejössz? – Intett az ajtó felé.

- Persze – mondtam, és megköszönve a sütiket beosontunk a házba.

*

Marcus szobája meglehetősen… pici volt. Akár egy kis zug, ahova elvonulhat az ember a gondok elől. A fel naplemente-sárga volt, rajta telis-tele poszterekkel és note-papírokkal. Az ajtó mellett van egy beépített szekrény bakelit lemezekkel megrakva.

- Ki hitte volna, - nevettem – Marcus Moore bakelitről hallgat zenét.

- Azok az enyémek – szólalt meg Tate mögülem. – Marcus…

- Utálom azokat a szarokat – sipákolt a fürdőből.

- Hogy mondhatsz ilyet? Ezek csodálatosak – visszafordultam és elkezdtem lapozgatni köztük. – kihúztam egyet. – Szabad? – Mutattam Tate-nek  a lejátszó felé.

- Persze – rántotta meg a vállát. – Csak ne törd el!

Megforgattam a szemem, majd kihúzva a tokból felraktam a lemezt a lejátszóra, ami a hangfalakra volt kötve.

A szobát azonnal betöltötte a rock keserédes dallama. Lehunytam a szeme és éreztem, amint átjár a zene, majd együtt énekeltem Claptonnal.

- What will you do when you get lonley, and nobody’s waiting by your side? You’ve been running and hiding much too long. You know it’s just your foolish pride… Laylaaaa – énekeltem - You got me on my knees! Layla! – Forogtam még párat, majd arra lettem figyelmes, hogy az a két idióta engem néz az ajtóból.

Mindketten vigyorogtak.

- Na, mi van? – Pökhendiztem. – Tetszik a műsor?

Végignéztem Marcuson, akin csak egy törülköző volt. Közelebb jött, és megállt az orrom előtt.a mellkasa fél centire volt az enyémtől.

- Na, mi van, tetszik a műsor? – Kérdezte ő is, mire felnevettem.

- Meglehetősen – mondtam, és Marcus hirtelen elkapva a tarkómnál megcsókolt.

*

Nat háza előtt 3 kocsi állt. Az egyik az apjáé, szóval valószínűleg hazajöttek, a másik kettő viszont teljesen ismeretlen volt. Sötétített üvegek, tizenmilliós terepjárók, és öltönyös fazonok.

- Értem én, hogy Mr. Holloway a kormányzó helyettese, de ez nem túlzás egy kicsit? – Böktem fejjel a csávókra.

Marcus gyanakvóan szállt ki.

- Ezek nem Holloway emberei – sziszegte oda, miközben kisegített kocsiból. – Ne ijedj meg, ha idejönnek.

Miután kiszálltam a kocsiból két fazon oda is jött. Az egyik kopasz volt, a másik pedig tejfel szőke.
Marcus féltőn átkarolt a derekamnál.

- Kik maguk? – Kérdezte a szőke oroszul. Ez olyannyira meglepett, hogy leesett az állam. Marcus félve pillantott rám. Kettőnk közül csak én tudok oroszul.

- Én itt lakom – mondtam oroszul, mire meglepetten felvonták a szemöldöküket. A fejemmel a hát felé intettem.

Nat nincs itthon?

- És Ő? – Bökött Marcus felé.

Gondolkoznom kellett, ugyanis fogalmam sincs, hogy van oroszul, hogy „ő a pasim”.

Elmakogtam azt, hogy szeretem, aztán jó angolosan rámondta, hogy a barátom. Ezt legalább Marcus is értette.

A kapu előtt álltunk, aztán kinyílt a bejárati ajtó és egy pacakos, kopasz pasas lépett ki rajta. Elfehéredve bámultam az öreget, ahogy jött le a lépcsőn.

- Ez úgy néz ki, mint a nagyapám – suttogtam Marcusnak magyarul.

- A nagyapád? – Mondta ő is döbbenten.

Az öreg elhaladt előttünk, beszállt a terepjáróba az embereivel, és elhúzták a csíkot.

- Mint a halott nagyapám – mondtam lefagyva. – De ez teljesen lehetetlen, ugyanis az enyém nem volt orosz, bottal járt, és ha nem mondtam volna rég halott. Ki volt ez? – Kérdeztem Holloway-től visszaválta angolra.

- Ivan Csehov – mondta és elindult befelé az irodájába.

Kérdőn néztem Marcusra.

- Orosz Maffiafőnök – suttogta, majd az ismét előttünk termő Holloway-jel kezet fogott. – Mr. Holloway.

- Marcus Moore. Micsoda meglepetés. Hát te? – Kérdezte kedvesen.

Olyan aranyos ez az ember, vajra lehetne kenni.

- Effie-t kísértem haza – vigyorgott rám. – Mennem kell, Babe. – Fordított maga felé.

- Jól van, majd még beszélünk – álltam lábujjhegyre és egy hosszú puszi kíséretében elbúcsúztunk. – Szia.

- Szia, Babe. Viszlát, Mr. Holloway – kezelt le vele ismét.

- Szia, Marcus – mondta ő is, és a srác már itt sem volt.

Becsuktam mögötte az ajtót és visszafordulva Holloway kérdő tekintetével találtam magam szembe.

- Marcus Moore… - mondta, mintha ízlelgetné a szavakat. – Figyelj Emelie… - Ó, miért csak ő hív Emelie-nek?

- Mr. Holloway, minden tiszteletem az öné, de tudok magamra vigyázni – mosolyogtam.

- Azt elhiszem, de felelősséggel vagyok rád is, amiért itt laksz.

- Tudom – sóhajtottam.

- Mindenesetre, ha valami baj lenne, szólj! – Szögezte le.

- Első dolgom lesz – mosolyogtam felfelé.

Hangos trappolás hallatszott az emeletről… Natalie mégis itthon van. A lépcsőn dobogott lefelé, majd megállt az aljában.

- Effie! – Sipította felém. – Gyere azonnal, beszélnünk kell.

Jézusom, de hisz időben értünk haza!

- Nem tudom, mit vegyek fel holnap – nyivákolt. Bocsánatkérően pillantottam az apjára és felfutottam az emeletre.

*

- Marcus jön szombaton? – Kérdezte.

- Nem tudom. Küldtél neki meghívót? – Fordultam felé. Az asztalomnál babrált a laptopomon.

- Aha, elvileg ő is Vip lesz velünk.

- Jó, és még ki?

- Anya, apa, de ők úgyis lelépnek, Marcus, te, én, Ivory, Mandie és Kevin, ja meg Judy és Andrew – sorolta.

- Tényleg, velük minden oké?

- Igen, hála az égnek, még aznap este kibékültek – mosolyogta.

Aznap. Igen, aznap támadtak meg engem is. Aznap hozott haza Marcus először, és aznap éreztem először, hogy az otthon biztonságos burka itt már nem érvényes. Kikerültem a nagyvilágba és mostmár csak magamra számíthatok.